Kardos András

Nyomtatóbarát változat

Raoul Wallenberg[SZJ] meghívta magához Eichmannt.[SZJ] Aztán vélhetőleg elfelejtkezett a dologról, és éppen akkor ért haza, mikor Eichmann és kísérője kiszállt az autóból. Barátai mentik meg Wallenberget: pompás vacsorát tálalnak fel a náci tömeggyilkosnak. Már borozgatnak, mikor Wallenberg az ablakhoz lép, és elmagyarázza Eichmann-nak bukása szükségszerűségét. Az védekezik, de a fölényesen érvelő Wallenberg láthatóan meggyőzi gyilkos vendégét. „Wallenberg ...ez alkalommal semmi különöset nem kívánt megtárgyalni Eichmann-nal...” – emlékezik a találkozóra Berg.

„Hogyan nézhetett Wallenberg Eichmannra ezen a vacsorán? Mi sugározhatott szeméből, miközben fasiszta vendégét traktálta? A szem csak akkor sugárzik, ha visszanéznek rá, ha van, akinek szembogarában fény támadjon a feléje fordult szem villanásától. Eichmann szeme üveges volt. Tudni vélem, noha semmiféle adat nincs rá: Wallenberg szeméből részvét áradt, az egyetlen olyan pillantás, mely nem feltételezi, hogy visszanézzenek.

„Amint beszélt, Rubásov elé tolta az asztalon az előre legépelt beismerő vallomást, és mellékelte a töltőtollat. Rubásov felállt, és feszes mosollyal azt mondta:

– Mindig szerettem volna tudni, milyen lehetett az, amikor az ősember szentimentális volt. Most tudom.

– Nem értem, mit akar ezzel mondani – felelte Gletkin, és ő is felállt. Rubásov aláírta a nyilatkozatot, amelyben bevallja, hogy ellenforradalmi megfontolásokból követte el bűntetteit, és idegen hatalom szolgálatában állt.” (Arthur Koestler: Sötétség délben) Nem ismerünk dokumentumot Wallenberg vallatásáról, azokról a párbeszédekről, melyek közte és kihallgatói között zajlottak. Az azonban bizonyos, hogy Wallenberg a Ljubjankán[SZJ] másodszor is megtapasztalja az „ősemberi szentimentalizmust”.

Raoul Wallenberg naiv ember volt. „Egy embernek akkor tulajdonítunk naiv érzületet, ha a dolgokra vonatkozó ítéleteiben nem veszi észre mesterkélt és keresett viszonyaikat, és csupán az egyszerű természethez tartja magát” – írja Schiller. De milyen az egyszerű természet? Pontosabban beszélhetünk-e „egyszerű természetről” a Holocaust és a Gulag „mesterkélt és keresett viszonyainak” ismeretében?

Aki egy eszme elkötelezettje lesz, az többé nem lehet naiv. Már csak az eszme szűrőjén keresztül láthatja a világot, következésképpen az „egyszerű természethez” semmi köze. A naiv ember számára létezik – sőt csak ez létezik – az adott, a tény, amit azzal a természetességgel vesz tudomásul, ahogyan az előtte megjelenik, lévén az adott nem más, mint a naivitás optikáján egyedül megjelenő „való”.

A naiv ember viszonya a világhoz rácsodálkozó megértés, a tamudzein. Indulatai a természet általa elfogadott rendjének megbomlásakor keletkeznek. Ám az ő indulatai valamiképpen „természetiek”, és nem teleologikusak. Nem azért háborodik fel vagy örül, mert közelebb vagy távolabb került egy teloszhoz, hanem mert a természet rendje bomlott meg vagy állt helyre ismét Wallenberg pokoljárása – mind Budapesten, mind a Szovjetunióban – a naiv ember tragikus odisszeiája a szentimentális világkorszakban.

Naivitása anakronizmus, ezt élete bármely pontján tetten érhetjük. Akkor is, amikor a legképtelenebb módon emberek százait szedi le a haláltáborok vonatairól, és akkor is, amikor az oroszok elhurcolják: képtelenek elhinni, hogy egy „kapitalista” nem kém vagy ügynök a fasiszták által megszállt országban.

Wallenberg megérteni akarta, ami történik, és hogy nem tudta megérteni, úgy érezte: megbomlott a természet rendje. Ekkor a naiv ember – természetes módon – cselekedni kezd. Zsidók ezreit menti – mert a természet rendjét helyre kell állítani.

A naiv ember nem az eszmék igazságának, hanem az igazság – természet adta – eszméjének az embere. Gyűlölni nem képes: a kozmosz és a föld természetes egységének és rendjének megbomlása részvétet kelt benne, hiszen minden, ami a rend ellen való, téves és hamis. Innen a részvét azok iránt, kik eltévelyedtek. Innen, hogy a naiv ember ölni és hazudni csak akkor tud, ha a megbomlott rend védelmében kell cselekednie. Mi azt mondanánk: hős, aki ha kell, fel is áldozza magát. („…megemlítettem a Grüber-féle néhány emberséges németet; azokat a svédeket, akik befogadták a dán zsidókat, és a svéd nemzet nagy fiát, Wallenberget, akinek erőfeszítései több ezer ember életét mentették meg Budapesten. Ezek a hősök rendszerint az egyszeri nép soraiból kerülnek ki. Nevük örökre bevésődött emlékezetünkbe, mint ahogyan ma is hálával emlékezünk Kürosz perzsa királyra, aki hazasegítette a száműzötteket az ígéret földjére.” – Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben) Ám a hős a modern idők szentimentális fogalma: Don Quijote harca a szélmalmok ellen a természetes világ helyreállításának gesztusa, miként Robinsoné is, mikor egyedül építi fel a világot a magányos szigeten. A naiv ember nem értené e fogalmat: ő csak úgy tett, ahogyan a természet igazsága ezt megkövetelte. A naiv embernek nincs ideológiája: természete van.

A mi nyelvünkön, Wallenberg sorsát két szakaszra bontva, így szólnánk: előbb hős, később áldozat. S mivel nem léphetjük át nyelvi határainkat, ez a mi nyelvünkön igaz is. És ha e két szóval le is írjuk a háború alatti és utáni wallenbergi sorsot, ezek segítségével soha nem érthetjük meg, mi történt. Magyarázni lehet és kell is; felfejthetjük például azokat a szégyenletes motívumokat, melyeknek alapján az oroszok eltüntették és megkínozták, értelmezhetjük a svéd vagy az amerikai kormány nem egy szánalmas vagy éppen heroikus kísérletét Wallenberg kiszabadítására. Mindezzel azonban nem érjük el célunkat: Wallenberg magatartásának megértését – márpedig egyedül ez adhat kulcsot a történtek rekonstruálásához.

„Nem erkölcsi parancsolatnak engedelmeskedtem, nem racionális érveknek, és még csak az indulat sem hajtott már, amikor konokul minden kérdésre nemmel válaszoltam. Mert valamiképp, de halálos bizonyossággal tudtam, akár hasznos, akár katasztrofális lesz számomra, ezt a vallomást soha nem lennék képes elmondani. Ahogy ama néhai citoyen is képtelen volt levelemet elégetni. Mert a maga árnyékát senki nem lépheti át.” (Szász Béla: Minden kényszer nélkül; kiem. K. A.) Szász Béla megrendítő memoárjának idézett sorai kiindulópontot jelenthetnek, noha szerzőjük nem naiv ember: egykor kommunista. Szász Béla a koncepciós per „tisztítótüzében” jut el a naiv és a szentimentális bipolaritás meghaladásához: túl jón és rosszon egy számunkra is rendkívül fontos mondatot ír le, ami önmagában közhely, de az adott kontextusban megvilágító erejű. „Mert a maga árnyékát senki nem lépheti át.” Ez a mondat világítja meg Wallenberg magatartását is. Ő – Szásszal ellentétben – „innen van” jón és rosszon. Naiv: nincs etikája, éppen ezért nem humanista, nem szent vagy hős. Tette nem erkölcsi választás, hanem természetes beállítódás következménye.

Ha Wallenberg az oroszok bevonulása után azonnal hazautazik, és nem próbál újabb „akciót” szervezni, akkor ma az antifasiszta ellenállás magasztos alakját tisztelnénk benne, és nem lenne semmi heroikus abban, ha (valaki) néhány névtelen virágcsokrot helyez el a róla elnevezett lipótvárosi utca még kisebb emléktáblájánál. De senki sem lépheti át a saját árnyékát. Wallenberg naiv volt-maradt, és ezzel beteljesítette a naiv ember odisszeiájának második felvonását is: hősből áldozat lett. Csakhogy a naiv ember anakronizmus, s mint ilyen veszélyes a modern világ erkölcsi Patyomkin-falvai között: mint a falu bolondja jár-kel, és azt képzeli, hogy neki mindent szabad; a naiv emberre nem érvényesek a „mesterkélt és keresett viszonyok” játékszabályai. Nem ismeri, nem érti ezeket, így tehát be sem tarthatja őket: veszélyes. A naiv ember egyetlen logikus stigmája korunkban: őrült. És ezzel a bélyeggel már ismét közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük a Gulagra került Wallenberget. A totalitárius rendszerek számára az őrült kiküszöbölendő, mert nem alkalmazhatók rá az (ál)racionális szabályozók. Koestler főhőse, Rubásov ideális alanya a koncepciós pereknek: éppen mert kommunista maradt, végül is elvállalja minden kételye és szenvedése dacára a neki kiosztott ügynöki szerepet. Ő is átlát mindenen, de a saját árnyékát ő sem lépheti át.

Wallenberg sokszor és türelmesen magyarázhatta vallatóinak, hogy mekkora tévedésről van szó. És mikor azok ezredszerre is azt akarták, hogy „vallja be...”, akkor kérhette először, hogy engedjék a svéd nagykövettel beszélni. Későbbi időkből több vallomás megerősíti: Wallenberg kérte cellatársait, ha tudnak, üzenjenek a svéd diplomáciának. Noha Wallenberg nem volt politikus – sőt éppen azért –, pontosan megélte a bibói gondolatot: „Az általánosan elterjedt nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságokra politikai programot felépíteni.” Íme az a politikai „teória”, mely a naiv ember számára kijelöli a nyilvános szereplés határait. Wallenberg egy totális hazugságon alapuló politikai rendszer béklyójába került, ahol integritását – és ami ezzel nála egyet jelent: naivitását – csak a bibói gondolat érvényességének fenntartásával őrizheti meg. Ebben a pillanatban találkozik a naiv és a bölcs magatartása: Wallenberg, Szász Bélához hasonlóan, nem tehetett olyan vallomást, amivel „átlépte volna saját határait”.

Holocaust és Gulag: a naiv ember modern poklai. Wallenberg negyven éve részvéttel tekint poklának cerberusaira, hiszen nem érti őket, de látja a kizökkent időt, a termeszet rendjének totális felbomlását. A naiv ember a modern idők szentje. Annak tekinti a bűntudattal és skizofréniával terhelt kor, amely legjobb perceiben hálával tekint a számára érthetetlen mélységekbe és magasságokba szárnyaló naivakra, kiknek magatartása nem az új idők szülötte. Hogyan ütközhet meg a modern pokol világa a szenttel? Erre a kérdésre a Gulag-történet a válasz.

Wallenberg szovjetunióbeli sorsával kapcsolatban a következő kérdések vethetők fel:

1. Miért nem végezték ki, miért volt jó az oroszoknak, hogy több évtizedig fogva tartsák, ha úgysem akarták szabadon engedni?

2. Ha életben hagyták, miért nem engedték – sok más fogolyhoz hasonlóan – szabadon?

3. Miért érte meg az oroszoknak, hogy nyilvánvaló hazugságok után mind a mai napig létezik „Wallenberg-ügy”?

Mivel a feltett kérdésekre empirikus válaszunk nincs és nem is lehetséges, vigyáznunk kell, nehogy saját közép-európai értékrendszerünket alkalmazzuk a válasz megfogalmazásakor, hanem saját mértékén mérjük a szovjet társadalmat és funkcionálását. Különben a „nyomozás” szükségképpen tévútra visz: olyan motívumokat tulajdonítunk majd az oroszoknak, melyek valójában nem lehetnek mozgatórugói cselekedeteiknek.

Az orosz civilizációs modell elüt az európaitól. A hatalmi gépezet masinériái nem úgy forognak, ahogyan Európában. Kérdéseink viszont a mi nyelvünk és a mi kultúránk kérdései. Egy olyan társadalom számára, melyet a birodalmi gondolat szupernacionalista „rémterve” éltet és legitimál, nem értelmesek a racionalisztikus etika és beállítódás fogalmai. „Ha az orosz forradalom tragédiáját meg akarjuk érteni, világosan kell látnunk, hogy az annak eredményeként létrejött társadalom egy találkozás eredménye: találkoztak egymással egyrészt intézmények, melyek elvben a polgári demokrácia hiányosságait voltak hivatva felszámolni, másrészt egyedek, akiknek sohasem volt lehetőségük arra, hogy a demokrácia »alacsonyabbrendű« formáihoz szükséges magatartásformákat elsajátítsák.” (Vajda Mihály: A szocializmus a létező hagyományok fényében) A Gulag társadalmát csak akkor érthetjük meg, csak akkor tehetünk fel neki kérdéseket, ha a katonai társadalom birodalmi gondolatából, tehát egy irracionális szuperstruktúrából indulunk ki egyfelől, másfelől pedig látjuk azokat a magatartási lehetőségeket, melyek éltetik és kiszolgálják ezt a rendszert: a – részben – fanatizált, részben teljesen megfélemlített és kiszolgáltatott embereket, akik számára ez a természetükbe némiképp beépült, lényegében elfogadható cselekvés és létlehetőség. Ez a birodalom mindent és mindenkit föl kíván falni. Az orosz rendszer kalkulálhatatlan, hiszen minden kitelik tőle.

Egy diktatúra, melyben a világbirodalom mint cél, mint legitimációs elv van jelen, csakis irracionális, pontosabban sátáni „konfliktusokba” keveredhet, a történelmi „józan ész” nem lehet az ilyen típusú hatalom mértékegysége. Ennek a világnak a kozmoszán csakis olyan értékek helyezkedhetnek el, melyek kilépnek az emberi történelemből, hiszen egyetlen valóságosat ismernek el a történelemként, a saját maguk teremtette birodalmat. A história így nem más, mint ezen birodalom története. Legfeljebb előszakaszról lehet beszélni, amely csak előkészítette a kibontakozást, és igazi történetről, amely már a birodalom históriája.

A birodalom felfalja a személyiséget. Miért beszélünk mégis konfliktusról egy olyan világban, ahol ennyire egyenlőtlen személyiség és birodalom küzdelme?

Hitler és Sztálin birodalomban, és nem individuumban gondolkodott. A személyiség megsemmisítendő, mert útjában áll a birodalmi kibontakozásnak. A világ lerohanása: fenyegetés és fenyegetettség, ám be nem váltott átok. A világ bármennyire széttöredezett korunkra, mégis: végső soron le nem igázható. És a bonyolult védekezési hálónak nagyon fontos részeleme a meg nem törhető személyiség jelenléte. Gondoljunk csak Szász Béla sorsára. Attól fogva, hogy nem vállalta a rá kiosztott szerepet, lényegileg nem tudnak vele mit kezdeni, és ezért menekül meg.

Wallenberg két ilyen konfliktusba keveredik. Az elsőt „megnyeri”, sok ezren köszönhetik neki életüket. A másodikban bonyolultabb a helyzet. Itt a Birodalom az „aktív” fél. Ám sem elpusztítani, sem szabadon engedni nem tudja foglyát: hezitál, tanácstalan. A Birodalom magatartásmodelleket ad az alattvalók számára, pontosabban kényszeríti őket bizonyos magatartások betartására. „Betöri” őket, ha kell, bár elsősorban az eleve meglévő személyiségstruktúrákra épít. A harmincas években Wallenberg valószínűleg azok sorsára jutott volna, akiket szemrebbenés nélkül kivégeztek. Abban a történelmi szituációban még nem hozta volna „zavarba” a Kreml urait. A háború után, úgy látszik, már igen. A „zavarba hozott” birodalom nem bírta el a konfliktust, és bár meghajolni nem kényszerült, de nem lett méltó ellenfél sem. Az odisszeia, amelyre Wallenberget kényszerítették, azt bizonyítja, hogy az orosz birodalom már nem „bír” azokkal a magatartásokkal-személyiségekkel, akik nem hajlíthatók.

• Második nyilvánosság