Skip to main content

A kritikus halála

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Hekerle László az újpesti Károlyi kórházban hunyt el. Könnyűnek tartott műtétet végeztek el rajta egy pénteki napon, amikor is – mivel hétvége következik, és csak ügyelet van a kórházakban – nem szokás operálni. Két héttel az operáció előtt tetanuszoltást kapott, megsértette a kezét. A műtétet követő napokban fájdalmai voltak – a kötést is letépte magáról –, de csupán fájdalomcsillapítót kapott. A rákövetkező hét keddjének reggelén meghalt. (Orvosa szerint – ki a hét végén természetesen nem tartózkodott a kórházban – halálok nincs. Az újpesti kórházat a helyi folklór halálgyárnak nevezi.)

Hekerle László kritikus: élt harminc évet. Utolsó, legsúlyosabb kritikája nem irodalmi produktum: halála. És ennek a tragikus kritikának a „műfaja”: vádirat. Nem tehetek mást: nekrológ helyett szavakba próbálom önteni Laci halálának némaságát. Ezt a vádiratot azonban a néma kritika, a halál mondja tollba.

„Felháborodom, tehát vagyok” – írta volt Bálint György. Az igazi kritikus míg él: felháborodik. A kritika léte az érték legitimációja, és nem a pusztítás nihilje. Csak amikor a nem-lét, a pusztaság uralkodik el, amikor az érték nem legitimálható többé, akkor szűnik meg a szó, és akkor keletkezik a kritikus végső gesztusa: a vádirat.

Hekerle László kritikus-létének fundamentuma: a közönség. Ha jól értettem a kritikust és irodalomszervezőt, akkor ez volt az alapérték, mely tevékenységét meghatározta, és amelynek legitimálása talán mindenek fölött fontos volt számára. Hekerle László egy olyan korban küzdött a közösség létéért, melynek a legalapvetőbb jegye: a közösségnélküliség. Egy magát közösségi társadalomként „eladó” világ legnagyobb szégyene, hogy a közösséget már csak mint illúziót sem képes fenntartani. A kritikus, ki nem képes lemondani a közösségért való szélmalomharcról, tragikomikus helyzetbe kerül. Vádolom azt a világot, mely bohócsipkát tesz azok fejére, kiknek élete pont a legfontosabbnak deklarált érték megvalósításának jegyében telik el.

Hekerle László tevékenysége abban az évtizedben indult, melynek meghatározó jegyét halála mutatja a legpontosabban. A közösségnélküliség nihilizmusát a züllöttség korszaka követte. Ebben az évben több olyan esetről értesültem, ahol az orvosi nem-odafigyelés, a félvállrólvevés, a hanyagság barátaim és ismerőseim halálához vezetett. Nem jogi értelemben vett műhibákról van itt elsősorban szó. Többről is és kevesebbről is: egy társadalom züllöttségéről, amelynek az értelmetlen halál csak a legkirívóbb esete. Az eltékozolt milliók, a felelősök nélküli balesetek, a belsővé vált, intézményesített közöny, a cinikusan mindent az „érdekre” redukált közmoráltalanság világáról. Nem az orvosok és a kórházak lettek erkölcstelenek: ők csak betagozódtak abba a világba, melynek összetartó abroncsa az általános züllöttség.

Hekerle László kritikus életének harmincadik évében áldozata lett az őt körülvevő mocsárnak. Halála nem figyelmeztetés, nem intő jel, nem a huszonnegyedik órában érkezett utolsó csengetés. Halála nem döbbenetet okoz, nem megrendülés szívünkben. Vádolunk. Mindent és mindenkit – magunkat is –, amik és akik miatt lehetségessé vált, hogy olyan világban éljünk, ahol az élet sem számít már értéknek. Ahol a „végső” értékek ideologikus fenntartása is tragikomikus gesztus csupán.

Mindent elölről kell kezdenünk. Lám, a kritikus utolsó gesztusa, a vádirat sem a pusztítás nihilje. Hekerle László kritikus vádiratának talán legfontosabb szava a fenti mondat „kell”-je. Létünk teljes züllöttségének hangzavarában ez a „KELL” nem morális posztulátuma az emberibb létezésnek. Nem radikális és heroikus gesztus. Más. Kimondása egy titoknak, melyet annyiszor fecsegtünk már ki, hogy sikerült a végén a föld alá temetnünk. Holott halogatnunk kellett volna. De mi fecsegtünk. Ezért, és nem másért mondja ki Hekerle László a kimondhatatlant.

Csend van. Magányosak vagyunk és szomorúak. Bűntudatosak és vádolók. A halál vádiratát nem írja és nem olvassa senki. Nincs kérdés, és nincs magyarázat. Nincs fény, és nincs sötétség. Nincsenek szavaink, és nincs metafizikánk. Nincsenek értékeink, és nincs derengés sem a homályos égbolton. Mindent elölről kell kezdenünk.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon