Hekerle László az újpesti Károlyi kórházban hunyt el. Könnyűnek tartott műtétet végeztek el rajta egy pénteki napon, amikor is – mivel hétvége következik, és csak ügyelet van a kórházakban – nem szokás operálni. Két héttel az operáció előtt tetanuszoltást kapott, megsértette a kezét. A műtétet követő napokban fájdalmai voltak – a kötést is letépte magáról –, de csupán fájdalomcsillapítót kapott. A rákövetkező hét keddjének reggelén meghalt. (Orvosa szerint – ki a hét végén természetesen nem tartózkodott a kórházban – halálok nincs. Az újpesti kórházat a helyi folklór halálgyárnak nevezi.)
Hekerle László kritikus: élt harminc évet. Utolsó, legsúlyosabb kritikája nem irodalmi produktum: halála. És ennek a tragikus kritikának a „műfaja”: vádirat. Nem tehetek mást: nekrológ helyett szavakba próbálom önteni Laci halálának némaságát. Ezt a vádiratot azonban a néma kritika, a halál mondja tollba.
„Felháborodom, tehát vagyok” – írta volt Bálint György. Az igazi kritikus míg él: felháborodik. A kritika léte az érték legitimációja, és nem a pusztítás nihilje. Csak amikor a nem-lét, a pusztaság uralkodik el, amikor az érték nem legitimálható többé, akkor szűnik meg a szó, és akkor keletkezik a kritikus végső gesztusa: a vádirat.
Hekerle László kritikus-létének fundamentuma: a közönség. Ha jól értettem a kritikust és irodalomszervezőt, akkor ez volt az alapérték, mely tevékenységét meghatározta, és amelynek legitimálása talán mindenek fölött fontos volt számára. Hekerle László egy olyan korban küzdött a közösség létéért, melynek a legalapvetőbb jegye: a közösségnélküliség. Egy magát közösségi társadalomként „eladó” világ legnagyobb szégyene, hogy a közösséget már csak mint illúziót sem képes fenntartani. A kritikus, ki nem képes lemondani a közösségért való szélmalomharcról, tragikomikus helyzetbe kerül. Vádolom azt a világot, mely bohócsipkát tesz azok fejére, kiknek élete pont a legfontosabbnak deklarált érték megvalósításának jegyében telik el.
Hekerle László tevékenysége abban az évtizedben indult, melynek meghatározó jegyét halála mutatja a legpontosabban. A közösségnélküliség nihilizmusát a züllöttség korszaka követte. Ebben az évben több olyan esetről értesültem, ahol az orvosi nem-odafigyelés, a félvállrólvevés, a hanyagság barátaim és ismerőseim halálához vezetett. Nem jogi értelemben vett műhibákról van itt elsősorban szó. Többről is és kevesebbről is: egy társadalom züllöttségéről, amelynek az értelmetlen halál csak a legkirívóbb esete. Az eltékozolt milliók, a felelősök nélküli balesetek, a belsővé vált, intézményesített közöny, a cinikusan mindent az „érdekre” redukált közmoráltalanság világáról. Nem az orvosok és a kórházak lettek erkölcstelenek: ők csak betagozódtak abba a világba, melynek összetartó abroncsa az általános züllöttség.
Hekerle László kritikus életének harmincadik évében áldozata lett az őt körülvevő mocsárnak. Halála nem figyelmeztetés, nem intő jel, nem a huszonnegyedik órában érkezett utolsó csengetés. Halála nem döbbenetet okoz, nem megrendülés szívünkben. Vádolunk. Mindent és mindenkit – magunkat is –, amik és akik miatt lehetségessé vált, hogy olyan világban éljünk, ahol az élet sem számít már értéknek. Ahol a „végső” értékek ideologikus fenntartása is tragikomikus gesztus csupán.
Mindent elölről kell kezdenünk. Lám, a kritikus utolsó gesztusa, a vádirat sem a pusztítás nihilje. Hekerle László kritikus vádiratának talán legfontosabb szava a fenti mondat „kell”-je. Létünk teljes züllöttségének hangzavarában ez a „KELL” nem morális posztulátuma az emberibb létezésnek. Nem radikális és heroikus gesztus. Más. Kimondása egy titoknak, melyet annyiszor fecsegtünk már ki, hogy sikerült a végén a föld alá temetnünk. Holott halogatnunk kellett volna. De mi fecsegtünk. Ezért, és nem másért mondja ki Hekerle László a kimondhatatlant.
Csend van. Magányosak vagyunk és szomorúak. Bűntudatosak és vádolók. A halál vádiratát nem írja és nem olvassa senki. Nincs kérdés, és nincs magyarázat. Nincs fény, és nincs sötétség. Nincsenek szavaink, és nincs metafizikánk. Nincsenek értékeink, és nincs derengés sem a homályos égbolton. Mindent elölről kell kezdenünk.