A lateráni zsinat[SZJ] 1179-ben elrendelte, hogy a leprásoknak önként kell jelentkezniük a világi hatóságoknál. Ezek gondoskodtak elszigetelésükről, ellátták őket a legszükségesebb élelmiszerekkel, miegymással, hulláikat pedig, szegényes cókmókjukkal együtt, a városkapun kívül temették el. Az AIDS-szel szembesülve jelentkezési kötelezettséget és elszigetelést javasolnak most is mindazok, akik az új problémákat régi receptek szerint szeretnék megoldani.
Theo Sommer, a Die Zeit[SZJ] című hamburgi hetilap vezércikkírója nem rejti véka alá tanácstalanságát. Mit tegyünk az AIDS-betegekkel?
„Kereplősen, fekete ruhában járják az országot, mint bélpoklosok a középkorban? Telepítsük őket dögvészesek számára fenntartott házakba, a városon kívül, vagy tekintettel nagy számukra, ember nem lakta lápvidékekre és erdőkbe? Káin-bélyeget tűzzünk ki rájuk, mint valami zsidó csillagot? Törvényesen tiltsuk meg nekik a szexuális érintkezést az egészségesekkel, ahogy ezt Svédországban tervezik, ahol a jelentkezési kötelezettséget már bevezették? AIDS-pozitívnak csak AIDS-pozitívval legyen szabad? Kínvallatással szedjük ki belőlük, hogy kikkel feküdtek le? Zárjuk el rigorózusan az NSZK-t a külvilágtól, mint Camus regényében[SZJ] a pestis sújtotta Oránt? És ha mindez nem megoldás, akkor mi a teendő?”
Sommer nagy nyomatékkal hangsúlyozza a különbséget az AIDS és a középkori járványos kórok között. Ez utóbbiaknál a fertőzést hamar követte a betegség kitörése. Nem véletlenül zárták a velenceiek a hozzájuk utazókat tizennégy napig (quaranta giorni) karanténba. Az AIDS esetében a lappangási időt nemrég még 2-5 évre becsülték. A jelenlegi álláspont szerint ez tíz, sőt tizennégy is lehet. Két évvel ezelőtt még úgy vélték: a vírushordozók 5-20 százalékánál tör ki a betegség. A mai becslések még a 90 százalékos megbetegedést sem zárják ki.
Ha a lappangási idő hosszú, akkor a büntetésekkel ki nem kényszeríthető jelentkezési kötelezettség, még ha eleget tesznek is neki, alig csökkenti a veszélyt. Az NSZK-ban naponta mintegy kétszázan fertőződnek meg a vírussal. Ha némi matematikai talentummal és statisztikai ismeretekkel dicsekedhetnék, kiszámíthatnám, hány embert fertőz meg a mai napon megbetegedett kétszáz áldozat és ezek áldozatai stb. tíz év alatt, míg a betegség ki nem tör rajtuk. Ha viszont a jelentkezési kötelezettség eső után köpönyeg, akkor hol keressük a megoldást? A morál szférájában? Theo Sommer az AIDS-re alkalmazza Paracelsus állítólagos mondását a szifiliszről: „Az ember nem elkapja, hanem beszerzi.” Ajánlatos tehát az óvatosság. Az óvszeripar fellendül, de az óvszer nem nyújt garantált védelmet, így hát egyre többen térnek vissza a monogámiához, sőt az önmegtartóztatáshoz is. Nemcsak templomi szószékekről, hanem a köznapi élet fórumain is egyre erőteljesebben követelik: haladéktalanul vessünk véget a szexuális forradalomnak, melyet a mi kultúrkörünkben negyed évszázaddal ezelőtt az tett lehetővé, hogy végre megszabadultunk a nem kívánt gyermekáldás okozta rettegéstől. Az erény, melyet az AIDS-től való félelem szült, újraéleszti a legkonzervatívabb indulatokat: az öncsonkító bűntudatot, mintha a betegség a haragvó isten büntetése volna, az idegengyűlöletet, mintha a hozzánk látogatók, főként ha más fajtához tartoznak, potenciális bűnözők lennének: a homoszexuálisakat legszívesebben lágerbe csuknák, mint Hitler idejében, és azokat, akik nem titkolják poligám hajlamaikat, az általános megbízhatatlanság gyanúja övezi.
Csakhogy a szexuális forradalom, ha egyszer már mozgásba lendült, hál’ istennek, nem csinálható vissza. A monogámia parancsa amúgy is csak a nőket sújtotta, ahogy a nem kívánt terhesség is főként őket tette tönkre fizikailag, erkölcsileg és egzisztenciálisan. A mai társadalmi rendszerekben, amelyekben a politikai és gazdasági hatalom a férfiak kezében van, a nemi erkölcs normáinak egyenlőtlensége a magánélet szintjén is biztosítja a férfiak uralmát a nők felett, így állhat elő az a helyzet, hogy a polgári házasságok túlnyomó többségében még a női szexualitás elemi érdekeit sem veszik figyelembe, a szexuális virtus fokmérője a férfi-kielégülés gyakorisága. A szexuális forradalom tette először lehetővé a nő számára is a poligámiát, vagyis azt, hogy szexuális érdekeinek megfelelő partnert (partnereket) válasszon, és ezt (ezeket) hajlamainak megfelelően cserélje. Ez új viszony kezdetét jelenti a nemek között, és úgy vélem, a nők politikai előretörése némely nyugat-európai országban nem független ettől a folyamattól. A szexuális öntudatra ébredés az általános emberi öntudatosodás egyik motorja. Új igények és újfajta kapcsolatok alakultak ki a nemek között, és ezek csak részlegesen és ideig-óráig csinálhatók vissza. A félelem szülte erény ellenforradalma feltehetően elszigetelődik, vagy újabb képmutatások mocsarába süpped, ahogy ez az emberi természetet gúzsba kötni óhajtó erkölcsvédelem esetében általában történni szokott.
Cikkében Theo Sommer a kötelező orvosi vizsgálat bevezetésének lehetőségét is mérlegeli. Ennek előnyei kézenfekvőek: csak így lehetne nyomon követni, hol, miként és milyen sebességgel terjed a vírus, így lehetne módszeresen felkészülni a betegek és fertőzöttek orvosi és pszichológiai kezelésére. Az egyén csak így kerülhetne abba a helyzetbe, hogy felelősségteljesen irányíthassa életét. A fertőzöttek például morális indíttatást éreznének arra, hogy szexualitásukat mások megfertőzése nélkül éljék ki.
Csakhogy a kötelező orvosi vizsgálathoz demokratikus állam szükségeltetik. Az állampolgártól – legalábbis, amíg nincs gyógymód a betegségre – nem követelhető meg, hogy jelentse baját, vagy hogy vizsgálatnak vesse alá magát, ha nincs meggyőződve arról, hogy lojalitása nem csorbítja jogait. Henry A. Waxman, az amerikai képviselőház egészségügyi bizottságának elnöke kijelentette:
„Ha politikánk az adatok bizalmas kezelésére és diszkriminációmentességre épülne, akkor több okunk lenne optimizmusra. Ha az amerikaiak hinnének abban, hogy polgári jogaikat tiszteletben tartják, akkor mint polgárok felelősségteljesen reagálnának.” „Ez a németekre is áll.”
– teszi hozzá Sommer. Persze, csak a nyugatnémetekre. Niels Sönnichsen professzor, az NDK első számú AIDS-szakértője, mint a Spiegelben olvasom, a név szerinti kötelező bejelentés pártján van, mert ebben az országban „állam és állampolgár nem áll egymással szemben”. Az állampolgárt fel kell világosítani, bizalmi viszonyt kell kiépíteni beteg és orvos közt, és akkor a beteg majd önként jelentkezik, feltárja szexuális kapcsolatait, és a szaktanácsok szerint fog élni. Ehhez nem kellenek büntetőjogi szankciók, mindenki számára nyilvánvaló, hogy az NDK-ban az állam nem akar beavatkozni az egyén jogaiba, ez már – mint Sönnichsen professzor állítja – „a társadalmi rendszerekben rejlő különbségből” következik. Gondolom, ennek a különbségnek a tudatában nyilatkozta a magyar egészségügyi miniszter[SZJ] is a parlamentben, hogy nálunk is „időben megkezdték” a szűrővizsgálatokat.
„…a legjobban veszélyeztetett csoportok tagjai számára kötelező a szűrés, és a vizsgálatokra bárki jelentkezhet.”
Nálunk – a demokrácia fejlettebb fokán – fel sem vetik a kérdést, hogy kik a legjobban veszélyeztetett csoportok, miként kutatják fel a tagjaikat, ezek kontaktusait, miként biztosítják a diszkriminációmentességet és titkosságot. Sönnichsen szerint:
„A homoszexuálisok többsége nálunk az NDK polgáraihoz méltóan viselkedik, normálisan beilleszkedik a társadalomba. Nem peremre szorult, eltűrt csoport… Maguk is tudják, hogy a homoszexuálisokat nálunk társadalmilag nem diszkriminálják.”
Gondolom, hivatalosan hazánkban is ilyen eszményi a helyzet. Egy professzor vagy egy funkcionárius kimondja, hogy a homoszexuálisok társadalmunk megbecsült tagjai, esetleg hoznak egy megfelelő határozatot is, a valóság villámgyorsan alkalmazkodik ehhez, és máris megkezdődhet a „legveszélyeztetettebb csoportok” nyilvántartásba vétele, szűrése, magánéletük feltérképezései szigorúan bizalmi és bizalmas alapon.
Sommer – nyilván a polgári társadalmak farkastörvényeiből kiindulva – az egyén jogainak védelmét centrális problémának fogja fel. Amíg a betegeknek vagy fertőzötteknek attól kell félniük, hogy elvesztik állásukat, lakásukat vagy utazási szabadságukat, vagy hogy ujjal mutogatnak rájuk, addig szerinte mindent meg fognak tenni, hogy elkerüljék nyilvántartásba vételüket. A Spiegel egy másik cikke Sommer érveit támasztja alá. Ebben olvasható, hogy a düsseldorf–gerresheimi gimnáziumban az egyik érettségi előtt álló lányt, akinek barátja heroinos fecskendőtől megfertőződött, osztálytársai kiközösítették, „mint démonokban hívő őserdőlakók megbabonázott társnőjüket”, még kezet sem fogtak vele. Amíg a hivataltól erényes bürokrácia a propagandisztikusan felszított hisztériával egyesülve újfajta boszorkányüldözést rendezhet, addig erkölcsileg és gyakorlatilag is problematikus az a követelés, hogy vezessék be a kötelező orvosi vizsgálatot. (Megváltozna persze a helyzet, ha megtalálnák az AIDS ellenszerét; ez esetben az általánosan kötelező szűrés és a fertőzöttek sikeres gyógyítása valóban megszüntetné a diszkriminációt.)
Az új ragályra csak olyan társadalom reagálhat megfelelően, amely egyszerre próbálja védeni a betegek és az egészségesek jogait. A beteg ember is állampolgár, és ha ez a tiszta erkölcsiség szószékéről nem látható be, akkor legalább azt nem volna szabad szem elől téveszteni, hogy senki sincs rendeltetésszerűen védve az AIDS-vírustól. Bármelyikünket érhet baleset, vészt hozó vérátömlesztésre szorulhatunk, és még az sincs megnyugtatóan tisztázva, hogy valóban csak a vér és a sperma útján terjedhet-e a kór. A Spiegel-tudósítás beszámol egy negyvenéves esseni asszonyról, aki nem mer orvos férjével hálni, mert ez AIDS-betegeket kezel. Papokat nyugtalanít a kérdés, hogy vajon az úrvacsorai kehely érintése veszélytelen-é? Ilyen körülmények között nemcsak az egyetemleges bizalmatlanság növekedhet, hanem összetartozásunk tudata is. Az AIDS iszonyú fenyegetése érvül szolgálhat azoknak, akik tovább fejlesztenék oly régóta elnyomott igényünket egy teljesebb demokrácia iránt. Henry A. Waxman idézett tételének igazsága általános érvényű.
A Die Zeit idézett számában egy másik szerző, Monika Goletzka, a feminista álláspontról másfajta hasznot remél az AIDS-től. Búcsú a koitáló férfitól című cikkében paradox dialektikával annak a véleményének ad hangot, hogy az AIDS, ha – mint reméli – elég sokáig nem találják meg az ellenszerét, második szexuális forradalomra, a nők teljes nemi egyenjogúsítására vezet. A felvilágosult nők szíve nem szakad meg a szerencsétlen férfiak miatt, akik most majd a monogám házasság unalmát nem merik tarkítani a bordélyházak gyönyöreivel vagy homoszexuális kiruccanásokkal. A nők a maguk kiruccanásaival többnyire amúgy sem értek célt, mert egy rossz szexuális partner – a férj – helyett több ügyetlen partnerban kellett csalódniuk, így hát túlnyomórészt önként választották a monogámiát, amely most, az AIDS következtében, a férfiak számára is ajánlatossá vált.
Monika Goletzka az AIDS-problematikával kapcsolatos szexuális kutatásokból és felmérésekből azt a következtetést vonja le, hogy a férfiakat páni félelem keríti hatalmába, amiért esetleg le kell mondaniuk „hőn szeretett ejakulációs koituszpraxisukról”. Ha a férfiak továbbra is megmaradnának a koitusz eddigi monopóliuma mellett, de ezt óvatosságból óvszerrel kombinálnák, ez a nő szexualitásánakelsorvadására vezetne.
„De ez már nem lehetséges. Az AIDS sem fogja elérni, amit egy jámbor uralom sok évszázaddal ezelőtt tűzzel és vassal megvalósított: nem bírja a szexualitást megtermékenyítési célzattal végrehajtott ejakulálásra redukálni. A kielégült szexualitáshoz hozzátartozik – legalábbis ami az igényeket illeti – a nők testi épségének megőrzése.”
Goletzka arra számít, hogy a férfi, az AIDS-től való félelmében, megszünteti egyoldalú, „sportos”, „ráugrós”, „szemet behunyni, és aztán rajta neki”-technikáját, és érzékibb eljárásokhoz folyamodik. A kizárólagos behatolási gyakorlat helyett, mellyel uralmát is kifejezi, többet foglalkozik majd a klitorisszal, rákényszerül arra, hogy a kezét használja,
„kérdéseket vessen fel, kérdésekre válaszoljon. Fel kell nyitnia a szemét. Valószínűleg tetszik majd neki, amit látni fog.”
Az AIDS véget vet a nemiség misztifikálásának, tabusításának, a sok célzásnak, körülírásnak, mellébeszélésnek. A betegség a lábak közt kezdődik, nincs értelme többé „intim” helyekről és aktusokról beszélni. Ezzel eloszolhat a sok rejtély, amely a kielégülési lehetőségeket övezi. Napnál világosabbá válik, hogy:
„nőknek általában véve nem fűződik érdekük a férfi koitális gyakorlatához. A nők túlnyomórészt kényszer-rendszabályként élték és élik át a koituszt, ahogyan az évszázadok óta végbemegy. A szexuális ellentmondást a férfi és a nő között a koitusz idézte elő, melynek a vaginába behatolt pénisz gyors ejakulációja vet véget.”
Ezt a gyakorlatot a cikkíró szerint az az uralmi forma alakította ki, mely a termékben, a fajta újratermelésében, nem pedig a védekezésben volt érdekelt. Ez a korszak azonban lassan, de biztosan véget ér. A totális fogantatást, a kényszertenyészetet és hazug önmegtartóztatást prédikáló egyházi és világi életvédelmezők ideje egyszer s mindenkorra lejárt.
Monika Goletzka szívből reméli, hogy az AIDS iszonyú fenyegetése sem téríti el az embereket a poligámia felé vezető útról. A hűség követelése mögött a patriarchális erőknek az a követelése húzódik meg, hogy megőrizhessék a monogám családi tulajdonviszonyokat, a férfiak érdekében. Ha ki-ki betartja az óvatosságdiktálta rendszabályokat, akkor semmi sem állhat az általános promiszkuitás útjában, mely
„inkább megfelel az emberi szexualitásnak, mint hogyha mindenkit beterelnek a zsarnoki családstruktúrába, mely együtt jár a valamennyiünk által ismert represszív szexualitással”.
Az AIDS-nek tulajdonítható, hogy elsöpörte a tabukat, így hát máris eddig nem ismert gyönyörök lehetősége rajzolódik ki a láthatáron. A San Francisco-i homoszexuális Safe-szex klubok (vagyis a fertőzésmentes kéjt kínáló társulások) új eljárásokról adnak hírt. Kéjes rituálék, izgató képek, telefonbeszélgetéses vagy csoportos maszturbációk ígérnek kárpótlást az elvesztett, mert veszélyessé vált gyönyörökért.
Ezen a ponton megszakítom beszámolómat, mert nem akarok olyan benyomást kelteni, mintha gúnyolódnék Monika Goletzkán. Furcsának tartom ugyan, hogy a szexualitást ő is, akárcsak a hímuralom elvi és gyakorlati hirdetői, kiszakítja az emberi kapcsolatok köréből, és kielégülési technikák gyűjteményévé degradálja. Tudom azonban, más területekről, hogy a tarlós elnyomás torzulásokat idéz elő. Az elnyomott öntudatlanul hasonlítani akar elnyomójához. A cikkírónő pátoszát olykor a felhalmozódott düh is tévútra tereli. Mihelyt az AIDS-et előnyben részesíti
„a fajta anarchista reprodukciójával, az anarchista betegséggel, a férfinak a női szexualitás rovására történő animális-ejakulaív nemi kielégülésével szemben”,
öngyilkosságig menő, beteges türelmetlenséget árul el. Miért nem bízik abban, hogy a nők a felvilágosult, vagy ahogy ő hívja: „érzéki” férfiak segítségével a senkit sem kímélő AIDS nélkül is kivívják nemi egyenjogúságukat?
A Goletzka cikkéhez mellékelt rövid életrajzból megtudom, hogy 1944-ben született, pszichológus, politológus, szociológus. Jelenleg Férjgyilkosság című művén dolgozik, és egy másik könyvön, melynek Szerelem és férfierőszaka családban és a szexualitásban a címe.1969 óta van férjnél, és egy kilencéves fiú anyja. A szerkesztőség a szerző magánéletének ezeket a tényeit, melyek cikk menti életrajzi summázásokban nemigen szoktak szerepelni, nyilván azért hozta az olvasók tudomására, hogy jelezze: a szerző se testileg, se lelkileg nem abszolút ellensége a fajfenntartásnak és az ezzel kapcsolatos „szexuális praktikáknak”. Túlzásai, például az a kizárólagos mód, ahogyan a nők külső és belső nemi szerveit szembeállítjaegymással, nyilván a már említett torzulás megnyilatkozásai. Elfojtom tehát gunyoros hajlamomat, annál is inkább, mert Goletzka cikkének alapmondandójával egyetértek. A női szexualitás a jelenlegi társadalmi és erkölcsi világhelyzetben kétségkívül a rövidebbet húzza. A nemi aktus a közfelfogás és az általános gyakorlat szerint a férfi orgazmusával ér véget, a női orgazmust többnyire még mindig boldog ráadásnak fogják fel. Ha az AIDS valóban rászorít bennünket arra, hogy – mint Theo Sommer cikkéből következik – előítélet-mentes emberi szolidaritásra, több demokráciára törekedjünk, és hogy – mint Monika Goletzka reméli – demokratikusabb szexuális kultúrát alakítsunk ki, akkor ez az ördögi betegség is azt állíthatná magáról, ha beszélni tudna, amit Mefisztó, ez a zseniális Hegel-tanítvány[SZJ] mondott Faustnak, nevezetesen, hogy ő:
„Az Erő része, mi
Folyvást a rosszra tör, s folyvást a jót teszi.”
- Ürügyeim [6]