Konrád György

Nyomtatóbarát változat

1.


Mi a barátság feltétele két nép között? A megbízhatóság. Ugyanúgy, mint két ember között.

A népek egymással szembeni viselkedése a történelmi időben kirajzol egy karaktert. Ha ez a karakter megnyerő, akkor van barátság, ha nem az, akkor csak udvariasság van, a külpolitika nyelvén jószomszédi kapcsolat. Számomra megnyerővé egy karaktert az erkölcsi megbízhatósága lesz.

Van akinél érzem, tűzbe tehetem érte a kezem, nem fog elárulni. Nem fog véteni a barátság etikája ellen. Nem ad el hét krajcárért. Nem fogja kihasználni a gyengeségemet. Bajomban sem fog magamra hagyni. Megérti a helyzetemet, és az én belső igényeimhez alkalmazkodik még azt is kockáztatva, hogy időlegesen összeveszünk. Nem a szeszélyeimhez lojális, hanem az igazi szükségleteimhez, amelyeket neki, éppen mert barát, meg kell értenie és sejtenie. Nem hízeleg, hanem nyíltan beszél, és én tudni fogom, még ha fáj is, amit mond, hogy nem akar megbántani, mert helyesli bennem a jót, tehát a barátot, aki ugyanezen normák szerint viselkedik.

Ezek a barátság kritériumai minden kultúrában. A barátság több, mint normális vagy átlagos vagy szokásos viselkedés. Ha valaki, a szomszédom, csak normálisan, szokásosan és átlagosan viselkedik velem szemben, azt természetesnek tartom. De az ilyen normális szomszédomat még nem tekintem a barátomnak. Meglepődnék persze, ha ő a barátomnak állítaná magát. Nem ellenségem, nem haragszom rá, de nem a barátom, és furcsállom, hogy ő ezt nem érti. Valami baj van az erkölcsi fogalmával?

---

Miről van szó? Az Osztrák Köztársaságnak szuverén, demokratikusan választott, a parlamentnek és a nyilvánosságnak felelős kormánya van. Mivelhogy a két legnagyobb párt koalíciójából született, kifejezi az osztrák politikai közvélemény többségének a véleményét. Ha lényegbe vágó eltérés volna a közvélemény és a kormány álláspontja között, a közvéleménynek módjában áll a kormánypolitikát a nyilvános vita teherpróbája alá vetni.

Nos, ennek a kormánynak módjában áll garantálni azt a bankhitelt, amelyet egy nagy osztrák bank ad a magyar kormánynak egy olyan művelethez, amelynek következményei erősen vitatottak. Sokan azt állítják, hogy ez egy igen ártalmas művelet, mert tartós és visszafordíthatatlan környezeti kárt okoz. Mások azt állítják, hogy nem lesz semmi baj.

Miért akar a magyar kormány így cselekedni? Azért, mert nem szuverén, mert nem demokratikusan választott, és mert nem felelős sem a parlamentnek, sem a nyilvánosságnak.

Más szavakkal azért, mert teheti. Mert egy kétes ésszerűségű tervet csak azért is keresztülerőszakolhat, hogy az utolsó szó az övé legyen. Ez a kormány dönt, mielőtt megfontolt, elfogulatlan (meg nem félemlített, és nem is funkcionálisan érdekelt) szakértők megítélnének egy nagy horderejű vállalkozást.

Ha ez a kormány így jár el, akkor viselkedésének indítékai nem energiagazdaságivagy környezetvédelmi megfontolások, hanem kizárólag politikai megfontolások. Megmutatni, hogy hol a hatalom. És persze kényszerűen azt is, hogy mekkora esze és felelőssége van a magyar vezetőknek, mondjuk, éppen 1987-ben. Ha volna annyi, amennyi kell és amennyi lehetne is, ha ez felelős kormány volna, mert belebukhatna a kudarcba, akkor lenne annyi magához való esze, hogy maga kezdeményezze az elfogulatlan vizsgálódást, komoly külföldi szakértők bevonásával a bős–nagymarosi vízlépcső tervéről, egy egész Duna-táj visszafordíthatatlan megváltoztatása előtt, belátván, hogy jobb későn, mint soha.

---

Vajon az osztrákokon múlott, hogy nekik demokratikus a kormányuk? A magyarokon múlott, hogy nekik nem demokratikus a kormányuk? Mindkét esetben azt mondhatjuk, hogy nem. Két kis nép kívülről kapta a rendszerét az illetékes nagyhatalmaktól.

De mikor mutatták ki ők maguk, hogy mit akarnak? Azokban a mindegyre nosztalgikusabban kezelt harmincas években? A háború éveiben? Vagy ’55-ben? Vagy ’56-ban? Mi történt volna, ha a szovjet csapatok elérik Ausztria nyugati határait? Lett volna osztrák ’56, ’68, ’80? Egyszóval hogyan viselnétek magatokat, barátaink, a mi cipőnkben? Ennyi empatikus képzeletgyakorlatot a barátság megkíván.

S ha már igaz, hogy egyikünk sem érdemelte meg vagy ki egészen mai állapotát, mi következik ebből? Az, hogy ne dicsekedjünk, ne hízelegjünk magunknak, és próbáljunk nagyobb erkölcsi szigorúsággal szembenézni magunkkal és egymással, különben minden homokra épül és a felszínen marad, különben semmi sem állja ki a szakítópróbát, különben a szavaknak nincs értelme és fedezete.

A magyar pártvezetés és a neki alárendelt kormány úgy döntött, hogy megcsinálja ezt az elavult és aggasztó vízlépcsőprojektet Prága és Pozsony nyomására, Moszkva nyomására, továbbá belső lobbyk nyomására.

Elfojtotta a belső vitát, nyomást gyakorolt a tudósokra, csak a projekt híveit engedi a nyilvánosság előtt szóhoz jutni, ellenzőit állásukból elbocsáttatja, röpcédulákat, amelyek a közönséget a projekt veszélyeire figyelmeztetik, rendőri úton elkoboz, a környezetvédőket, a Duna Kör tagjait és barátait hatósági úton zaklatja, és csak cenzúrázott, megnyugtató, egyoldalú információkat közöl erről a projektről.[SZJ]

Budapesten nem nehéz úgy tudni, hogy a politikai és a szakmai vezetés is megosztott ebben a kérdésben. Magyarország egyre mélyebben keveredik bele egy komoly adósságválságba, ilyenkor költséges és kétséges környezet-átalakító tervekbe bocsátkozni, és azokra nagy hiteleket venni föl, amikor a kórházakból hiányzik a megfelelő tű és cérna, mert nem jut rá deviza, sem nem ésszerű, sem nem becsületes.

Presztízsvédelem és hatalmi arrogancia ez a makacs ragaszkodás egy sok szakértő szerint nemzetkárosító tervhez a csúcsvezetés részéről. Bürokratikus szervilizmus a végrehajtó tisztviselők és szakemberek részéről. Lehet, hogy Kádárral együtt a legfelső néhány politikai vezető esedékes nyugdíjba vonulása módosítani fogja a magyar kormány stratégiáját és döntését is ebben a vízlépcsőtervben.

Tanúsítom, hogy még nem találkoztam értelmes emberrel, aki helyeselné ezt a tervet. Hogy tiltakozásunk csak annyi volt, amennyi, az a magyar társadalom erőtlenségét mutatja. Egy magyar írónak nincs oka és joga magas lóról leckéztetni az osztrák közvéleményt.

---

De azt megállapítom, hogy a felelős osztrák kormány egy felelőtlen magyar kormánnyal kötött szerződést, és elmulasztott eleget tenni annak az egyetlen kulcsfontosságú és erkölcsileg kötelező feltételnek, amely nélkül eljárását ebben az ügyben nem lehet jóhiszeműnek tekinteni.

Több magyar értelmiségi a Die Pressében fizetett hirdetésben kérte,[SZJ] majd több ezer környezettudatos magyar polgár aláírásával ellátott levélben kérte,[SZJ] hogy az osztrák kormány végeztessen pártatlan szakértői vizsgálatot a dunai vízlépcső ügyében. Pártatlan itt annyit jelent, hogy tagjai legyenek lehetőleg többségükben külföldiek, osztrák, illetve magyar részről pedig a legtekintélyesebb, szavahihető tudósok legyenek a vizsgálóbizottság tagjai. Ők állapítsák meg, hogy mennyire megalapozottak a pro és a kontra érvek.

És végül a tisztán természetvédelmi megfontolásokon túl: meg lehetett volna kérdezni a Duna-táj faunájának több kíméletre jogosult egyedeit, az érintett falvak és városok lakóit is. Mennyire szenvedi meg a talaj, a víz, a növényzet, továbbá zsebünk és a szívünk ezt a radikális beavatkozást egy szép és működő természeti-humán valóságba, a Duna-vidék, a Dunakanyar életébe?

Lehettek volna szociológusok, antropológusok is tagjai ennek a pártatlan tudományos testületnek, hogy a közgazdászokat és az energetikusokat ne is említsem. Lehetett volna éppenséggel némi kis nyitást is szorgalmazni egy valódi közös ügy kapcsán abba az irányba, hogy egy nagyszabású közös technológiai vállalkozás csakugyan két közvélemény közös ügye legyen.
 

---

Döntésében – ennyit máris megállapíthatunk – az osztrák kormány nem befolyásoltatta magát a magyar közvélemény gyenge, de hallható szavától. Nem zavartatta magát sem demokratikus, sem közép-európai elkötelezettségétől.

Beszélhetünk-e demokratikus szolidaritásról, ha egy demokratikus kormány segít egy nem demokratikus kormányt abban az igyekezetében, hogy megmutassa otthon, hogy ki az úr a házban, hogy csak azért is megvalósíthassa ezt a tervezetet, az ellenzőknek torkába fojtva a szót, hatalmi fölénye kinyilvánításaképpen? Koros urak kétes értelmű, de megátalkodott költekezési szándékát az osztrák adófizetők zsebébe nyúlva garantálni nem sokkal több okkal menthető a demokratikus szolidaritás szempontjából, mint amilyen megítélés alá esnék mondjuk egy nagyszabású, sok milliárdos radioaktív salak- vagy heroinexport a szomszédos Magyarországra, amelyet Ausztriával, ahogy mondani szoktuk, ezeréves történelmi kapcsolatok fűznek össze.

---

Ha jót ettünk-ittunk Bécsben vagy Budapesten, kávé és konyak után, megállapodva abban, hogy nemsokára ismét együtt vacsorázunk, mondjuk meg, ami a szívünkön van. Barátaink, ez így nem megy. Vétettetek barátságunk egyik fő feltétele, a demokratikus szolidaritás ellen. Arra való a követségetek, hogy megtudja, mit szólnak a magyarok ehhez a közös ügyhöz. Módotokban állott tájékozódni, és van is még. Ha a nem hivatalos Magyarország nem szereti ezt a tervet, ti miért szeretitek? Azért, mert ti mindenekelőtt a hivatalos Magyarországot akarjátok szeretni? Okos ez? Távlatos gondolkodás ez? Döntsétek el, hogy fenn akarjátok-e tartani a barátság tudatát, vagy temessük el inkább ezt a mostanában gyakran emlegetett Közép-Európa-ideát, mint egy szokásos közép-európai illúziót, hogy azt ne mondjam: öncsalást? Ha komolyan vesszük Közép-Európát, akkor komolyan kell vennünk a demokratikus szolidaritást is. Barátaink, tisztázzuk, áll-e még a közép-európai orientáció vagy tekintsük csupán egy múló flörtnek?

Ha az osztrák kormány felelős, akkor az osztrák közvéleménynek jogában áll azt felelősségre vonni. Szerencsére vannak az osztrák környezetvédők a szó igen tág értelmében, ideértve tehát azokat a személyeket, akiket lelkiismeretük arra unszolt, hogy fölemeljék a szavukat, hogy aláírjanak egy petíciót, és ideértve azokat a minden tiszteletünket kiérdemlő aktív környezetvédőket, akik saját ügyükké tették a mi ügyünket, akik megértették, hogy egy olyan történelmi eszmének, mint a közép-európai népek sorsközössége: bennünket civilbátorságra késztető komolysága van.

Ez az eszme nem arra való, hogy alkalomadtán instrumentálisán meglengessük, hogy retorikai fordulatot, szavazatnyerési eszközt csináljunk belőle, hanem arra való, hogy a magunk helyén és a magunk módján hozzájáruljunk az európai békéhez és szabadsághoz, és hogy ezáltal megtaláljuk önmagunkat. Amikor azt mondjuk: Közép-Európa, nemcsak a mai nemzedékek egyidejű kapcsolatait értjük. Megterhelik viszonyainkat mindazok a barátságtalan cselekedetek, amelyeket a századok során elszenvedtünk egymástól. Tettünk egymással jót is, rosszat is, különböző arányokban és kombinációkban; és semmi okunk sincsen arra, hogy elfelejtsük akár a jót, akár a rosszat. Sem egyén, sem nép nem követhet naivabb stratégiát a szándékos felejtésnél. A jó és a rossz tett ott van az ajtó előtt, ha nem tudod, hogy ott van, belebotlasz. Tudnod kell, hogy mi van a küszöb előtt vagy éppen alatta.

---

Az osztrák kormány döntése, hogy garantálja e pártatlan szakértői vizsgálat nélkül a vízlépcsőterv bankhitelét, nem tekinthető improvizatív, egyszeri, rövidzárlatos döntésnek.Ha jó, akkor meggondoltan jó, ha rossz, akkor meggondoltan rossz. Ha rossz, akkor a kétpárti politikai közvélemény nem ártatlan. Hanyagságban lesz vétkes, amelyet nehéz jóhiszeműnek tekinteni. Ha ez mégis így lesz, akkor a kapcsolatunk utána más lesz, hűvösebb, tárgyszerűbb, illúziótlanabb.

Akkor a közép-európai szolidaritás feladata áttestálódik a következő generációra, mert az a generáció méltatlan volt erre az eszmére. Csak beszélni tudott róla, dönteni nem tudott vele összhangban. Akkor világos lesz ismét az a rezignált banalitás, hogy a kormányok inkább egymással, mint a szomszédos országok lakosságával szolidárisak, de mindenekelőtt aktuális belpolitikai kis érdekeikkel, amelyeket akkor is követnek, ha nem háríthatják el a gyanút, hogy a nagy érdekek megsérülnek ezáltal. Kicsinyesnek lenni nem tilos. Csak valahogy elkedvetlenítő.

---

A két nép marad. A jövő nemzedékre ráterheljük mai döntéseink súlyát. Közös felelősséggel a döntéshozóink elkövethetnek most valami nagy ostobaságot, amely cselekedetnek az okosságáról maguk sincsenek meggyőződve. Elkövethetikcsak azért, mert nem tudták a kis érdekeket a nagy érdektől, a becsületet a frázistól megkülönböztetni.Komoly esély van rá, hogy utódaink tanácstalanulnéznek majd a mai nemzedékre: mitől voltak apáink ilyen rövidlátók és gondatlanok? Miért voltak ilyen félénkek? Miért gondolkoztak ilyen zavarosan a kötelességről, megengedhetetlenül összekeverve a lelkiismereti kötelesség és a szolgálati kötelesség fogalmát? Miért érzékenykedtek, miért adták át magukat a propaganda könnyű megoldásainak ahelyett, hogy a lucidus önreflexiónak az értékek rangsorában előkelő helyet biztosítottak volna. Lucidus önreflexió nélkül nincsen erkölcsi megbízhatóság. Nincsen tehát méltóság sem. Helyette csak pózolás van. Előbb vagy utóbb, barátaink, eljön az ideje annak, hogy komolyabban is egymás szemébe nézzünk.

---

Amikor ezt a szót mondtuk ki egymás között: osztrák, az én nemzedékem komoly hálával gondolt arra a vendéglátó derekasságra és segítőkészségre, amelyet a szomszéd nép egyszerű emberei ötvenhat végén tanúsítottak az országukba beözönlő magyarok iránt, mikor kétszázezer magyar úgy érezte, hogy el kell menekülnie ebből az országból, amely rendelkezhet magával úgy, mint az önrendelkezését épp hogy visszanyerő szomszédos Ausztria.

Voltak és vannak osztrák barátaink, akikre számíthatunk, és akik számíthatnak ránk. Akik erkölcsi axiómának tekintik azt a zsidó-keresztény tanácsot, hogy amit rossz néven vennél a másik embertől, azt te magad se tedd őneki.

• Közép-Európa