Konrád György

Nyomtatóbarát változat

Kérem az olvasót, hogy tőlem mást, mint személyes prózát ne várjon. Már abban sem vagyok biztos, hogy melyik szilveszteri mulatsággal kezdődött az 1974-es év. Talán Keserü Ilonánál jöttünk össze igen sokan a másfél szobás műteremlakásban, Ilona női testet, madarat és sírkövet jelző színes hullámvonalai, valamint rézmetszőkészülékek és egyéb munkaeszközök között. A berendezést tárgyilagos megbízhatóság jellemezte.

A hangulat felajzott volt, még tartott a hatvannyolc tájéki élénkség, újakra készült egy egész kultúrtáj, összeállt egy tág értelemben vett szubkultúra, baráti kör mindenféle szakmákban, találkoztunk egymással, tudtunk egymásról, megszagoltuk egymást, voltak már iskolák és atyák az iskolák élén, maguk is fiatal emberek. A Fiatal Művészek Klubjában féltékenyen nézték egymást a törzsfőnökök, és nézték őket a jelentésírók is, akiktől remélhető volt a pontos és kortörténetileg színes emlékrögzítés, huszonnégy év múlva azonban csalatkoznunk kellett, mert e sorok szerzőjével és írásaival kapcsolatban az ellenséges melléknéven kívül semmi jellemzőbb szó nem jutott a jelentők eszébe.

Mozgásban volt az ellenreformáció. Én már az előző évben rendőri nyomásra elvesztettem a városszociológusi állásomat, és az újév beköszöntésekor segédápolói státusban egy vidéki munkaterápiás elmegyógyintézet alkalmazottja voltam, mesekört és kirándulást vezettem, beszélgettem a betegekkel, szilveszterre azonban feljöttem Budapestre.

Akkor kezdtem írni A cinkos című regényemet, kellett hozzá az elmegyógyintézeti tapasztalat, hálás voltam, hogy alkalmaztak, a kollégáktól és a betegektől sokat tanultam.

Az volt a benyomásom, hogy a racionalitás része az államkultúrának, vagy legalábbis beszövődik, beépül abba. A kritikai, ha tetszik, disszidens magatartás azonban feltételez egy transzracionális döntést, amely lehet hitszerű, lehet csapásszerű, de kényszeres, követi az ember a kínálkozó utat, jóllehet tudja, hogy kockázatos. Miért?

Talán valami agyi kéj, a gondolkodás hedonizmusának a parancsára. Élvezetes volt a felnyíló összefüggéseket végiggondolni, új formákat és eljárásokat kipróbálni.

Barátok, kitűnő tehetségek és jellemek, ha az utcán összetalálkoztunk, a homlokukat bökdösték a mutatóujjukkal, kérdezvén, hogy elment-e az eszem? Tudjátok ti egyáltalán, hogy hol éltek? Marhák vagytok!

És jött számos gyanúsítás, mert a legegyszerűbb, a legnaivabb magyarázat, hogy „valamit megértettünk és megírtuk, mert ehhez volt kedvünk”, hihetetlen volt.

Benne voltam tervekben, lelkiismeret-furdalásokban, bonyolult önzéssel és maflasággal egyensúlyba hozott kapcsolatokban, ellentétes hajlandóságokban. Felnőtté érésem késedelmeskedett. Bajnoki erővel nyomtam ki common sense igazságokat.

Miből is éltünk? Kezdett az első regényem külföldön dolgozni, pénzecskék csurdogáltak, holmi néger munkák is akadtak, nem voltak költséges vágyaink, rokoni kölcsön is érkezett, nagyjából úgy éltünk, mint a többiek. Két szoba hall, cselédszoba a Lágymányoson, a Belvárosban, a budai Duna-parton, hetedik emelet, ötödik emelet, tetők havas domborzata.

Majd újra a havas vidék a vonatablakból, és vissza a nagy csarnokba, ahol százhúsz elmebeteg észleli jövetelünket és a maga módján üdvözöl. Ez más világ volt, mint a budapesti alternatív elit összejövetelei, de itt is a fehér köpenyesek közé sorolódtam, ahogy a hetedik kerület külső felében előzően nyolc éven át környezettanulmányozásra járó látogatóként a doktor úr voltam a tanácstól, aki meghallgat, és aki azt írásban rögzíti.

De hát most 1973 után éppen ez volt a nóvum, a megvilágosodás, hogy minden papír náluk köt ki, ők olvassák az összes mélyinterjút. Én írok, ők olvassák. Miért voltam ezzel olyan elégedetlen? Talán mert maguknak akarták fenntartani az olvasás előjogát.

Az ész kifordul önmagából, a tudományból vádanyag lesz, minden tény a megvádolhatóságunkat szolgálja, minden beszéd, minden lehallgatott szó őket erősíti, képzeltem romantikusan, és ennek megfelelően el tudtam képzelni a teljes megkukulást, mint megfelelő választ, mint aránylag korrekt viselkedést, mert a szó elsodor, szerepekbe ragad, ellened fordul, csapdákat rak eléd, és már valami olyasmit csinálsz, amit eszedben sem volt azelőtt csinálni.

De hát a nullpontra visszamenni nem lehetett, mert az elmegyógyintézet is az államhatalom tükre, a betegség is ebből a világból táplálkozik, innen gyűjti indítékait és jelképeit, a bolond is állami ember, persze a doktor is az. Ennek a megállapítása a közkeletű iróniátlan moralizmus szempontjából nem kellemes. Tél végén eljöttem a bolondokházából, írni akartam a regényemet.

Elhoztam onnan egy lányt, aki tehetséges volt és nem elmebeteg, de pszichopata, egy nagy festő unokáját, egy ideig nálunk volt, elég szürrealista módon alakult az életünk vele, de főként Julira és a gyerekekre maradt létezésének minden öt percben új meglepetésekhez vezető gondja, amelyek közül csak azt említem, hogy a lisztet, cukrot, sót Miklós fiammal mind leszórták az ötödik emeletről a keskeny Vármegye utcába, mert karácsonyi hangulatra vágytak, s amikor ettől az ötlettől nem voltunk eléggé elragadtatva, akkor foltokban tépte ki a haját, vagy felült a moszkvai gyorsra, mondván, hogy disszidálni szeretne, amitől a hatóság is meg volt lepve. Egy-két hónap múltán bevittem Goldschmidt Dénes intézetébe, amely akkoriban a legmegértőbb és a legemberbarátibb intézmény hírében állt, és megvontam ettől a vállalkozásról a figyelmemet.

Akkor már belefogtunk Ivánnal a közös értelmiségi könyvünk megírásába, és ezt főként Csobánkán tettük, néha a kertben, kora tavaszi hangulatban írva, de akkor még inkább sétálva és hangosan gondolkodva, mert Iván fejében mindenekelőtt a tartalomjegyzék csontváza állt tisztán, mint egy karácsonyfa, amelyre még jönnek a felkötendő díszek és javak, neki a legfontosabb a törzs és az ágak viszonya volt, engem inkább a rakomány és a rögtönzés érdekelt.

Sokat beszéltünk, megszoktuk, hogy egymástól vesszük át a szót, nem egymás szavába vágva, hanem valahogy úgy, ahogy a jazz-zenészek játszanak, átengedtük egymásnak valami jelre a fennhangon fogalmazást, a diktálást szinte, hogy most a másik szólózzon, hogy most ő folytassa a mondatot, amely egész derekasan indult, de attól a váratlan csavarástól vagy átkötéstől, amivel a másik járult hozzá, elkezdett villogni. Az a jó a baráti munkában, hogy nincs féltékenység, adod, örülsz, ha kell neki, ha azt mondja, hogy ez jó, de ha azt konfúzusnak vagy kidolgozatlannak érzi, akkor ejtsük, akkor nem kár érte. Az a jó, ami mind a kettőnknek tetszik, amivel egymást elszórakoztatjuk, aminek megörül a másik. Ilyenkor aztán megérdemeltük, hogy üdülésképpen felbaktassunk az Oszoly-sziklához, amelyet asztalomtól láttam, vagy amelyre a sírkőasztal mellől nyílt föllátás a harangozóház déli oldalán, a nagy lejtős kert fölött, de oldalról minden irányban védetten, úgyhogy nem volt mihozzánk senkinek sem belátása, bejárása pedig csak Zsigmond atyának, akivel sok estén át beszélgettünk. Észleltem, hogy a vele folytatott humoros-vallási eszmecseréink kezdenek jobban lekötni, mint a szocializmus esélyei, mizériái és ideológiakritikája, de most alapot és testet adtunk annak a régebbi eszmémnek, hogy a történelemben keresd az intellektuelt, a totalitás lovagját, az eszmék kibocsátóját, a magyarázatok és igazolások, az eszmények és rémképek költőjét, a magasztalót és a megbotránkozót, keresd a szavakat, mert kezdetben volt az ige, és a mentalitások pezsgő koponyákból építkeznek, keresd az érzületek megmintázóit, keresd a meghatottság cukrászait, az ő mindenkori retorikai kacabajkájukban.

Ön tulajdonképpen egy szellemi ellenálló, mondta az egyik kihallgató. Addig nem tudtam, és nem is gondoltam magamról, hogy az vagyok, de tetszett nekem, amit ez a rendőr mondott. Fogékonyabb lettem a rendőrállam szótárára. Észleltem a házunk egyik mindig zárt üzlethelyiségének a fehérre festett ablakán belülről odakarcolt kis lyuk mögött az engem néző szemet. Sejlett két figyelő arc a szemközti ház két ablakában is.

Felismertem az autóban várakozó férfiakat, a mentősofőrt és a taxisofőrt, akik lassan haladnak mellettem, a könyökölő bácsit a gangon, a mögöttem tartósan lépkedőket, a csobánkai ház előtt megálló autót, és éreztem, hogy a rendőr, aki belép igazoltatni, hogy mit csinálok és miért vagyok itt, ahhoz a masinériához tartozik, amelyik a nagy hazugság cáfolatlan fennmaradását van hivatva biztosítani.

1974 tavaszán Szelényivel elmondandónak éreztük, hogy a rendszer önarcképe téves, hogy nem a proletariátus uralma ez, hanem a bürokratikus értelmiségé, ezt támasztotta alá minden adat. Normális volt a társadalom, a tanultság arányában szóródtak az előnyök és a hátrányok. Hogy a vezető értelmiséginek mindenből több és jobb jutott, mint a nyolc általánost sem végzett segédmunkásnak, ez nem volt meghökkentő, de mint kézenfekvő igazság szemben állt a rendszer hivatalos önarcképével, mert annak az volt a legitimációja, hogy munkásállam. Helyre tettük, hogy ki van fenn és ki van lenn, s megjósoltuk, hogy a technokrácia legyőzi a politikai bürokráciát, és ezzel a marginális értelmiség belép a mezőnybe.

Azt még nem sejtettük, hogy a politikai bürokrácia milyen lendülettel fog beleugrani a kapitalista medencébe, de plauzibilis volt. Ez a népi középosztály megtanult fent lenni, és ezt az állapotát fenn akarja tartani. Soknak sikerül, soknak nem, a folyamatnak sok kárvallottja lesz.

Bonyolultabban konfliktusos szerkezetként írtuk le társadalmunkat, mint mások, nem hagytuk magunkat zavartatni sem a kommunista sem az antikommunista ideológiáktól, de nemcsak a hivatalos, hanem a nem hivatalos értelmiség önarcképét is zavartuk, és ezzel elértük, hogy könyvünket az ellenzéki barátok is nagy fenntartással fogadták a későbbiekben.

Márpedig napi tapasztalatunk volt, hogy a rendszer normális működését, folyamatos üzemelését az értelmiségi szakapparátus biztosította, nem kérdőjelezvén meg a döntési szerkezet, a hatalmi hierarchia lényeges elemeit, az állami redisztribúció korlátlanságát mint politikai axiómát, önmagát azonban sérelmeket szenvedő áldozatként fogta fel, ami megszabadította mindennemű felelősségtől.

1974 a döntések és az utak elválásának az éve volt. Nem kellett túlságosan sok ahhoz, hogy a szövegünk jóvoltából mi magunk is „ellenséggé” változzunk át. Intim mitológia volt ez, minden illetékesnek sejtenie kellett, hogy ki áll tilalom alatt, szóbeli eligazításokon említették, írásban azonban nem rögzítették sem a széles, sem a pártnyilvánosság számára.

Sz. I. (36) és K. Gy. (41) közösen könyvet írnak. Hát aztán! Banális eset, de akkor nem volt az. Államellenes izgatás volt, szervezkedés, netán összeesküvés. A banalitás kriminalizálása paranoiássá tette a rendszert. Az ideológia szembesítése a tényekkel – méghozzá ironikus hangnemben – bűncselekményként is értelmezhető volt.

Egy szomorú és szkeptikus cseh filmrendező ült a csobánkai kertünkben egy meleg vasárnapi délután. Szellemi rokonszenvet éreztünk egymás iránt, angolul, franciául megajándékoztuk a legbecsesebb gondolatainkkal, ő meg ahelyett, hogy lelkesedett volna, lemondó bánattal csóválta a fejét. „Mielőtt befejezik, már ülni fognak. Két ilyen okos ember!” Szótlan sajnálkozással bólogatott.

Meggy és sárgabarack alatt roskadoztak a kert fái, börtöntörténetekkel szórakoztattuk egymást, amelyeket idősebb barátainktól hallottunk, de tudtuk, hogy amin később nevetni lehet, az a maga idejében nem is olyan mulatságos.

Amióta hallottuk, hogy a Heller–Fehér házaspárnál hajnalban házkutatás volt, fegyelmezettebbek lettünk, egyszer-kétszer ládában, plasztiklepedőbe csavarva elástuk a kéziratot, máskor, óvatlanabb lelkiállapotban a szeneskamrában rejtettük el a szén alatt, de hogy lehallgató van a harangozóház minden szobája fölött, azt még csak nem is sejtettük. Nem tartottuk magunkat olyan fontosnak. Hallottunk ugyan Szolzsenyicin kitelepítéséről Nyugatra, belső és külső száműzetésekről, arról, hogy az egykori budapesti nagykövet, Andropov a titkosrendőrség élén a szovjet birodalomban rendet csinál és kitakarítja a disszidens színpadot, de nem gondoltuk, hogy a magyar szervek is el vannak szánva ilyen goromba lépésekre.

Nemsokára bebizonyosodott, hogy a budapesti lakásunk be van mikrofonozva. Mondtam a feleségemnek, hogy egy kulcs anyám szobájában, a vitrinben az ezüst kockacukortartóban van a cukor alatt. A házkutatók egyenest odanyúltak. Később az is kiderült, hogy a csobánkai harangozóház minden helyisége fölött kávéscsészealj nagyságú, fehér porcelánkeretbe ágyazott lehallgatótárcsák várakoztak az emberi hangra, amely lehetett horkolás vagy más egyéb is, vagy már csak egy öreg Triumph írógép kattogása.

Egy kitelepített sváb nagymama mondta el az unokájának, hogy a szebb tányérjait a padláson az agyagfödémbe ásta bele. Az unoka, felnőtt fiatalember, villanyszerelő, engedélyt kért Zsigmond atyától, hogy körülnézhessen a padláson, az atya megengedte, lent várakozott a kertben, a fiatalember a hosszú létrán felkapaszkodott, az étkészletet nem találta, csak ezeket a tenyérnyi porcelántányérokat, amelyeknek valódi rendeltetését és a szokatlan huzalokat nyomban felismerte.

Sápadtan jött le a létrán, és az atya is izgatott volt, amikor elújságolta nekem ezt a hírt, várt a plébánia és a kis ház között a földes utcácskában késő este. Másnap szemrevételeztem az illetlen eszközöket, persze a hozzá való áramot én fizettem. Sejtettük, hogy a magnetofon, amire felveszik a hangokat, itt van valahol a közelben. Nem mondanám, hogy megdöbbentett volna a hír, hiszen otthon a feleségemmel, ha bármi tényről beszélgettünk, ami az írással, a kéziratok útjával volt kapcsolatos vagy politikailag érzékeny találkozásokkal, akkor kis cédulákra írtuk a közölnivalót, és azt a vécében lehúztuk. Akkoriban úgy néztünk körül, hogy bármely zeg és zug alkalmas lenne-e kézirat-rejtegetésre vagy sem. (Szilágyi Dezső téri lakásunkat tavaly hagytuk el véglegesen, Juli vállalta a könyvek, papírok összecsomagolását, a gardróbszobában a nagy fogasállvány mögött talált egy kéziratköteget, amelyről magam is megfeledkeztem.)

Akkoriban megpróbáltam együtt élni a mikrofonokkal, sőt néhány napon át kaján örömöt éreztem, hogy valakinek hallgatnia kell ezt a zakatolást meg az én nyomatékos horkolásomat.

Látogatómmal félrevezető álhíreket eszeltünk ki és adtunk elő. Ha jól emlékszem, leginkább az írásaim készültségi fokát titkoltam, mert ha már készen van, akkor érte jönnek, gondoltam, ezért előrehaladásomat telefonon is, és a szobabeszélgetésekben is letagadtam, a mit csinálsz kérdésre csak olyasmit feleltem, hogy piszmogok, vacakolok, szöszmötölök, miközben írtam veszekedetten, de bár a kajánságom némi elégtételben részesült, mégis sértett, hogy van itt a szobában velem együtt egy hívatlan vendég, egy ellenséges fül, és én tűröm, ahelyett hogy kidobnám. Ha vele élek, akkor velük élek, akkor a rendszerrel kelek és fekszem.

Egy ragyogó délelőtt barátaim, Jovánovics Gyögy és Hajós Gabriella (Zsabó) kijöttek velem Csobánkára, és a művész, miközben Zsabó lent fülelt, nehogy bennünket meglepjenek a padláson, fényképeket készített arról, hogy azok a ronda, ódivatú tárcsák még ott vannak a homokos, fellazított agyagban, és hogy már nincsenek ott, mert kitépem őket mint a répát a földből, és tartom a kezemben a bűnjelet. Nem tudtam, hogy mit csináljak vele, bedobtam a konyhaszekrénybe a lomok közé.

Nem volt nehéz bemenni a házba, a konyhaajtót egy álkulcs is nyitotta, amit egy vállfa horgából görbítettem és kalapáltam, fenn lógott egy szegen a gerendáról. Esténként autóbusszal és HÉV-vel hazajártam Budapestre. Másnap a csobánkai kis házba belépve észleltem, hogy a konyhaszekrényben az előző napi trófeám már nincs ott. Nem voltam olyan vagány, mint Václav Havel, aki mihelyt megtalálta, azonnal kivitte a lehallgatóberendezést az ócskapiacra. A kis fényképsorozat Jovánovics Gyurinál még megvan, terveztem, hogy szöveget írok hozzá, mindent elhalasztok, majd az öröklétben minden írás elkészül.

Az a hetvennégyes év valahogy buta volt, mert szinte minden a rendszer köré szerveződött, és abból volt megmagyarázható, egyszerűsített játék, faltenisz, morzejel a fűtőcsövön, bennszülöttek aggodalma és mámora.

A közös könyvvel elkészültünk, Budafokon sétáltam a Péterpál utcában, hogy miért ott, ki tudja, és boldog voltam, hogy az absztrakció kényszerkúrája után jöhet az érzéki habzsolás.

Történetesen a Péterpál utcáé, ahol az egykori szőlősgazdák házai sorakoztak felfelé a dombon, s köztük némelyik olyan, mint a falumbeliek. Az embert az a vidék, ahol tízéves kora előtt élt, oly végzetesen megmintázza, hogy csak valami ahhoz hasonlóban tudja magát az érzékeivel otthon érezni. Visszatérőben voltam a regényhez, és annak is a második, a családi-gyerekkori fejezetéhez.

Az életet notóriusan szépnek találtam, és a „Hogy vagy?” kérdésre azt feleltem, kitűnően, méghozzá azért mondtam ezt, mert ez volt a tényállás, ami, tekintve, hogy pária lettem, a kívülálló szemében furcsa volt, én azonban gimnazista koromtól fogva boldog voltam, ha reggel úgy mehettem el hazulról, hogy nincsen semmi dolgom, és vagy egy kávézóban, vagy egy bérelt házacskában egy olyan asztalhoz telepedhetem le, ahol engem senki meg nem zavarhat, és nyugodtan zongorázhatok a szótáron.

A könyvet megcsinálni és élethez segíteni, ez a dolgom, polgáriasan úgy képzeltem, hogy a könyv szolgája vagyok, s nem is cifra, inkább átlagos, aki szeretett sült kolbászt enni vörösborral Csobánka egyetlen terén, a buszmegálló mellett, a faházban működő lacikonyha akácgerenda asztalán, amelyhez lócára telepszik a két lucidista popszociológus, Sz. és K., és már dicsekszenek, hogy kezd összeállni a gondolatmenet, és már van mögöttük számos termékeny óra a kertben, ahová egy kis asztalkát cipelnek ki az öreg apácák parasztbútorai közül, és hol az egyik, hol a másik ül a géphez, és akkor az, aki járkál, az diktál, deklamál, mutatja a kezével a gondolat testét, nekilódul, de a mondat közepére érve kell a másik segítsége, megállítása és tovabillentése.

---

A Szilágyi Dezső téri lakásunkban, ha kinéztünk az Iskola utcára néző ablakán, rendőrkocsit láttunk a hátulsó kapuval szemben, de ha az elülső kapun, a főbejáraton léptünk ki, volt ott is várakozó kocsi bennülő párokkal, nem is egy.

Naivitásunk egyik példája: Ivánnal randevút beszéltünk meg a Kispipa vendéglőben, és ott megállapodtunk abban, hogy mihez tartsuk magunkat. Fogalmunk sincs, hogy az a kézirat micsoda és kié, semmi közünk hozzá. Ez nem volt okos elhatározás. Hogy elálltunk a munkánk mögül, az még egy azt megelőző korszak szokásmaradványa volt, amelyben éveket lehetett kapni egy röpiratban való részleges szerzőségért. Akkoriban indokolt volt azt mondani: nem én csináltam, azt sem tudom, hogy mi ez.

A hatvanas években és a hetvenes évek elején több bátor mű álnéven jelent meg, olyannyira, hogy ezt a kétnevű létezést többen 1989-ig fenntartották, különbséget téve a rendszer szempontjából elfogadható és elfogadhatatlan szerepük között, az álnevet mintegy főnökeik iránti udvariassági gesztusként használva, akik bár sejtik, hogy a kettő azonos, de nem kötelező ezt tudniuk, és játszhatják azt is, hogy ami ahhoz a másik névhez kapcsolódik, az nem rájuk tartozik, az ő munkatársuk elfogadható, sőt kiváló.

Szelényit a Csillaghegyi uszoda szaunájába is elkísérték, ő igen jól bírta, úgyhogy háromnegyed óra hosszat ott ült mellette az a két férfi, aki az ő elfogására kapott parancsot, ott izzadtak, szenvedtek mellette, de csak akkor karoltak bele, amikor mind a hárman kiléptek az uszodából.

Volt bennem egy kétségtelenül gyerekes vágy, hogy meglógjak előlük, hogy keresztülhúzzam a számításukat, hogy elrontsam a játékukat és kivonjam magam a kezükből. Legalább időt nyerek, a vezetők meg elgondolkodhatnak rajta, hogy csakugyan el akarnak-e vinni. Megindulnak a telefonok, elterjed a hír, és a döntéshozók valami puha nyomás alá kerülnek, a közvetítő lojális kollégák vagy akár a felnőtt gyerekeik által.

Megkértem első feleségemet, Varsa Verát, hogy néhány napra lásson vendégül. Talán két napot sem töltöttem Vera hatodik emeleti lakásában, olvastam és elnéztem a madarakat és a szemközti, kényelmesen dolgozó tetőfedőmunkásokat. Azok is engem, mert áltetőfedők voltak.

1974. október 23-án jöttek értem, előbb elmentek Veráért az iskolába, tanúként magukkal hozták. Beérték velem, nem turkáltak. Amikor jöttek, éppen Szolzsenyicin könyvméretű levelét olvastam, amelyet a szovjet vezetőkhöz intézett, nagyjából az lett, amit ő javasolt, ha nem is úgy, ahogy ő képzelte. Köszönetet mondtam Verának, és a fogkefémet zsebre téve követtem az urakat.

Fehér Gyula alezredes udvarias volt, elnézést kért, hogy ő olyan terebélyes mellettem a hátsó ülésen. Ő volt a kihallgatóm, állítása szerint sokat szenvedett, amíg végigolvasta munkánkat, mert ő ilyen szavakhoz és problémákhoz nem volt hozzászokva. Bár erős kávékat ivott, mégis többször elaludt, mire elvergődött a kézirat végéig.

Akkor hát ez a tanulmány önt nem izgatta fel, mondtam. Hát nem, ismerte el. Akkor miért vagyok én itt, kérdeztem. Az alezredes két karjával a mennyezetre mutatott.

Az íráspróba bebizonyította, hogy a kézirat az én kezem nyomát viseli. „Az ön írása ez?” Igent mondtam nem tagadtam meg az írásomat, ne bizonyíthassák rám, hogy hazudok, ne kutassanak tovább bizonyítékok után, ne nyaggassanak tanúkat. Nem állok el a munkánk mellől, mert az nem bűn. Ez világos, de a megállapodástól eltértem. Iván tartotta magát ahhoz, hogy semmi köze hozzá.

Sejthető volt, hogy nem tudnak vádat emelni, mert az államellenes izgatásra alkalmas szöveget a szerzőkön kívül nem ismeri senki. Elhamarkodták, nem találtak olvasókat. Feltételeztem, hogy a hatóság az ártalmat lokalizálni kívánja, és könyvünket meg nem történtté, nem létezővé tenni, elkobozva minden példányát.

A fogságot tűrhetőnek találtam, a rendezett életmódot, a korai kelést, a zárkafelmosást, a babgulyást és a krumplis tésztát. Megkaptam a börtönkönyvtárból Mándy Ivántól az Egy ember álma című kötetet és Féja Géza tanulmányait. Megengedték, hogy aláírjak egy meghatalmazást a feleségem javára, hogy fölvehesse a bankban A látogató amerikai kiadásáért járó honoráriumot, a család tehát nem nélkülöz. Pénteken lehetett fürödni, és utána egy órára ledőlni a priccsre.

Az alezredes már fölemlegette az összes passzust, amelyeket Hasek Svejkjében különösen kedvelt. Megtudtam egyet s mást a gyerekkoráról is. A mi könyvünk tartalma nem került szóba, csak az, hogy hol van a másodpéldány. Mert a Szentjóbi Tamásnál lefoglalt első példány hátlapjáról a szakértő meg tudta állapítani, hogy karbonpapír volt mögötte.

Egy éjjel felébredve, úgy éreztem, hogy átlátom a helyzetet, és azt meg kell nyitni. Igen, a könyvet mi írtuk. Azt fogom mondani, hogy szívesen ismertetjük ezt a gondolatmenetet a belügyi vezetők előtt. Szelényi már tartott előadást a Belügyminisztérium klubjában. Még azt is javasolni fogom, úgy téve, mintha hinnék benne, hogy adják ki az ő belső kiadványaik sorozatában, Trockij és Gyilasz mellett. Lehet, hogy hülyének néznek, de ez nem árt.

Keveredjünk minél előbb ki innen, mielőtt még túlságosan belegabalyodnánk ebbe az ügybe. Időt kell nyernünk odakinn. A könyvet a tartalék példány alapján nyugodtabb helyzetben megjelentetjük, és közben megírjuk az étvágygerjesztőbb második kötetet a rendszer kultúrájáról. Addigra elkészül és biztos helyre kerül a soron következő regényem, A cinkos. Ahhoz, hogy mi időt és vele erőt nyerhessünk, azoknak ideiglenesen azt kell hinniük, hogy nyertek. Higgyék csak egy darabig, hogy ez a sok személyt foglalkoztató akció nem volt eredménytelen. De a kéziratból és a regényből csak akkor lesz könyv, ha kint vagyunk.

Odaadom nekik a harmadpéldányt, amelynek a hátoldalán valóban nem lehetnek másolópapírnyomok, hihetik tehát másodpéldánynak. Nem kapják meg a lényeget, azt, hogy a könyv ne jelenjen meg, de kapnak egy rendőrileg értékelhető kéziratot, remélhetik, hogy a könyv nincs. A tényleges másodpéldányt és az eredeti munkakéziratot Iván biztos helyre tette. Odaadom két feltétellel: ha bennünket még aznap kiengednek, és ha azt a személyt, akinél a kézirat van, nem részesítik semmilyen hátrányos megkülönböztetésben.

Ezt másnap előadtam. Az alezredes néhány óra múlva felettesei utasítására igenlően válaszolt. Az alezredes kíséretében beültem a rendőrségi kocsiba, és becsöngettünk a feleségem nővérének, Lángh Zsuzsának és akkori férjének, Sándor Ernőnek a lakásába. Ők még a letartóztatásunk előtt nagyszerű autós megugrással elvitték ezt a kéziratot magukhoz, és a gázfűtéses cserépkályhában elrejtették. Mind a ketten otthon voltak. Kérésemet, hogy adják át az uraknak a kéziratot, sápadtan, megdöbbenve teljesítették.

Még aznap késő délután mindhármunkat ügyészi figyelmeztetéssel szabadon engedtek. Ezt az ellenséges anyagot, könyvünket, nemhogy kiadnunk, de még élőszóban ismertetnünk is tilos, amely tilalom megszegése büntetőeljárást von magával. De ha úgy érezzük, hogy írói tevékenységünket nem tudjuk a Magyar Népköztársaság törvényeivel összeegyeztetni, akkor az illetékesek engedélyezni fogják családos kivándorlásunkat.

Magam mögött hagyva azt a barátságtalan, Fő utcai épületet, a szemközti kocsmában egy pohár bort magamhoz véve, valami olyasmit éreztem, hogy el innen! El ennek a két háznak (átnéztem a Duna túloldalán a fehér házra, a pártközpontra) a hatóköréből. Úgy gondoltam tehát, hogy élni fogok az ajánlatukkal.

Hazaérkezve természetesen mind összejöttünk a barátokkal együtt. Szelényi az eljárásomat zseniálisnak nevezte a cselfogás értelmében. Megemlítendő, hogy őneki nagyon elege volt az egészből, ezekből a helyzetekből és alakokból, és mindenképpen menni akart. Kisvártatva a Szabad Európa rádió is közölte, hogy kiszabadultunk, Haraszti találta meg az összeköttetést. Esetünknek Nyugaton meglehetős sajtóvisszhangja volt. Állítólag Henry Kissinger is érdeklődött.

Abban maradtunk, hogy családostul kivándorlunk, és valami nyugati egyetemen folytatjuk. Állásajánlatokra és befogadó vízumokra lesz szükségünk ehhez. Hivatalosan folyamodnunk kell a kivándorló útlevélért. Folyamodtunk, megtettük a szükséges lépéseket, diplomatákkal tárgyaltunk, ígéreteket kaptunk, nehézségekkel tarkítva, de lehetségesnek látszott egy emigrációs életpálya akadémikus vizeken. Idős anyámmal, két gyerekünkkel próbáljunk otthonra lelni valami campuson. Ha minden erőmet összeszedem, professzor lehetek.

Eljárásomat én magam már nem éreztem olyan ötletesnek, inkább inkorrektnek, erkölcsi hibának.

Magát az alkut nem láttam kárhozatosnak, feltéve, hogy a tervemet betartom. Így történt. Értelmiségi könyvünk megjelent három nyugati kiadómnál és magyarul is a Protestáns Szabadegyetem gondozásában. A cinkost megírtam, és több országban, ahol tudtam, kiadtam. Magyarul Demszkynél és Püskinél. Ami pedig e könyvek szellemét illeti, annál is megmaradtam, és azt erőm szerint tovább is vittem.

A tényleges hibák nem elvontak és politikaiak, hanem személyesek. Nem lett volna szabad a sógornőmet és a sógoromat ennek az élménynek kitennem. És ha a belügy megígérte, hogy nem fog nekik kellemetlenkedni, de vajon megtartja-e? Ha mégoly fortélyos volt is az elgondolás, a cselekedetért mind a mai napig szégyellem magamat. Semmiféle lépést nem kellett volna tennem, várnom kellett volna türelmesen.

Szelényi nem tudta elképzelni, hogy tudósként ilyen konspiratív módon folytassa az életét. Én meg úgy gondoltam, hogy nekem nem kell sok. Nekem elég a papír és az írógép. Bárhol tudok dolgozni, de a legjobban ebben a kis harangozóházban.

Már belelendültem a regénybe, A cinkosba. Általában az volt rám jellemző, hogy egy-egy munka annyira leigázott és a hatalmában tartott, hogy annak többé-kevésbé mindent alárendeltem.

Itt volt ez a dilemma, hogy az ember maradjon-e, vagy menjen Nyugatra. Ez minden embert, aki itt élt, így vagy amúgy foglalkoztatott. Családomból, akit nem öltek meg, aki túlélte a táborokat, elment 1945 után és 1956 végén. Így volt ez a hetvenes évek elején is, többen elmentek, vagy ezen járatták az eszüket.

Bátornak látszott, aki belevágott az önfelszabadításnak ebbe az egyszerű kalandjába. Szelényi elment, én meg valami makacs és sokféleképpen megfogalmazott, de nem igazán megértett elhatározásból maradtam, talán hogy megírjam a soron következő regényemet a maga természetes környezetében. Ami a jövőnket illeti, nem bírtam látni magamat sem hálás bevándorlónak, sem – ha minden jól megy – időm nagyobb részében egyetemi tanárnak. Mert olyan napokon, amelyeken akadályoztatva vagyok az írásban, ideges és mogorva leszek, felesleges tevékenységbe bonyolódom, nem lelem a helyemet, és meglógni szeretnék ettől az egész gubanctól, pereputtytól, kedveseimtől, barátaimtól, anyámtól és a gyerekeimtől, és szöknék valahova, ahol senki sem szól hozzám, ahol úgy állhatok fel a papír mellől, hogy a kertben, ahova kimegyek levegőzni, senki se támadhasson rám valami közleménnyel vagy óhajjal.

Szidtam magam: sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Olyasmit vállalsz, amitől el fog menni a kedved, amit időfecsérlésnek fogsz érezni, amiből ki fogsz szállni. Lelkesedő vagy, és még mindig infantilis. Minden új városban, kicsiben és nagyban, Keleten és Nyugaton az első napon el bírod képzelni, hogy egész életedre itt maradsz, mondjuk ez lesz az ablakod. Másnapra bejárod, és már mennél tovább, s leginkább haza, a zugolyodba. Vagy Csobánkára, ahol az atya továbbra is barát, és a szomszédok sem lettek a házkutatás óta szúrósabb szeműek, a cigányok meg mind kezet fognak és a vállamat veregetik.

Meglepő módon a házkutatók nem emelték fel a harangozóházbeli szobámban az asztal lapját, alatta ott vártak a jegyzetek a regényhez – érintetlenül. Befűtöttem, visszasüllyedtem a munkába, ezt tettem a budapesti eszpresszókban is, kis szótárfüzetekbe jegyezgettem, gyakran nézte mesterkedésemet egy gombszemű megfigyelő. Látható volt, ahogy viaszdugóval becsukom a fülemet, és a hiányzó szó előtt behunyt szemmel megdermedek.

Ezt a dermedést hiányoltam. Amikor veszély van és tolongás, maradj veszteg. Mit is mondott Pascal? A legtöbb baj abból származik, hogy az emberek nem tudnak megülni a fenekükön az asztaluknál. Kivándorlás helyett fogj bele a következő fejezetbe.

Lemondok a kivándorlásról, maradok, ha kiadják A városalapító című regényemet, ha felhagynak a rendőri zaklatásokkal, és ha Szelényit adott szavuk szerint kiengedik. Ezt üzentem Duczynska Ilonával Aczél Györgynek. Úgy tettem, mintha maradásom adomány és áldozat lenne, holott éppenséggel erre vágyakoztam, csobánkai, budapesti életem folytatására, mert azt nem tartottam hiábavalónak és örömtelennek. Aczél azt mondta, hogy neki nem lehet feltételeket szabni, de ezeket az igényeket teljesíthetőnek gondolja. Az előlegekből volt némi kitartásunk, írhattam, élhettünk, ahogy addig, és nekem a leginkább az kellett, ami van.

Tudatni Ivánnal, hogy nem megyek, hogy nem leszünk nyugati szerzőpáros, mindkettőnknek fájdalmas volt. Te is maradhatnál, valahogy majd csak megleszünk, gondoltam én, megígérted, hogy jössz, és lám, nem állod a szavad, gondolta ő, és nem lehet megítélni, hogy hol az igazság, mert a döntésünkkel mind a ketten nyertünk és vesztettünk, követtük a magunk útját, fölkészültségét és természetét.

Nyugati lapoknak adott interjúkban megfogalmaztam, hogy mihez tartom magam: írom, amit írok, az állami kiadók közlik, amit közölnek tőlem, én pedig kiadom a munkáimat, ahogy tudom.

Iván ott állt a csobánkai szobámban: „Azt képzeled, hogy te majd itt írod a könyveidet, kiadod Nyugaton őket, te magad pedig békésen sétafikálsz a Kossuth Lajos utcában?” Igen, ezt képzeltem. És valahogy így lett.

• Beszélő évek – 1974