Skip to main content

Részlet egy 1989-es holland interjúból

Vissza a főcikkhez →



„Barátommal, aki akkor zaklatott lelkiállapotban volt, elhatároztuk – már csak autoterápiaként is –, hogy megírunk egy teoretikus összefoglalást: mit is gondolunk erről a rezsimről.

Tudásszociológiai kísérletnek szántuk könyvünket az értelmiségről, amely azóta bevonult az időnként idézett akadémikus irodalomba, egyetemi olvasmány lett Amerikától Japánig. Sok tekintetben túlmentünk rajta, de akkor így láttuk a dolgokat. Mindenesetre ironikus könyv volt, ironikus a kollégáinkkal szemben is, mert itt az értelmiségiek mind áldozatnak szerették tudni magukat, nem akarták látni, felismerni magukban az együttműködőt, a cinkost. Én akkoriban fogtam bele A cinkos című regénybe.

Közös könyvünket meglehetős titoktartással írtuk, de többen sejthették, hogy ezt tesszük, hiszen nem álltunk meg, hogy érdekesebb új gondolatainkkal ne fűszerezzük a beszélgetéseket. Némi elővigyázatossággal, hiszen már túl voltam két házkutatáson, a kéziratot minden este elrejtettük olyan helyekre, amelyeket még most nem mondok el. Már nem írtam kézzel hanem csak géppel, több példányban, az egyiknek mindig el kellett rejtőznie. Volt bennem egy kis stiláris viszolygás ezzel a munkával szemben, akkor – a fogalmazás pontossága érdekében – szükségesnek gondoltuk bizonyos műszavak ismételgetését. Boldog voltam, hogy készen vagyunk, a feleségem segített a gépelésben.

Odaadtuk az első példányt egy barátomnak, Szentjóbi Tamásnak, hogy készítsen róla fényképezőgéppel fotokópiát. Akkor még a kevés fénymásológép a belügyi apparátus ellenőrzése alatt állt.

Egyszer csak jön egy másik barát, és közli, hogy Tamást letartóztatták, pornográf irodalmat kerestek a lakásán, és erre a kéziratra csaptak le. Lakóházunk már körül volt véve, civil ruhás rendőrök jártak folyton a nyomunkban. Egy pár csókolózott folyvást a házunk kapujában. A fiú is, a lány is rendőr volt. Mentőkocsik és taxik jártak a nyomunkban éppolyan lassan, mint mi, mindenféle férfiak és nők, tüntetően átlagosak és furcsák, észre akarták vétetni magukat.

Mikor már mindenütt civil ruhás rendőrök jártak a nyomunkban, minden bizonnyal a pártközpont engedélyével, vagy éppen annak utasítására, amikor tehát az egész nagy fegyveres szervezet macska-egér játékot játszott velünk, tudtuk, hogy csak egy vagy két nap, esetleg csak egy félóra választ el bennünket a letartóztatástól.

Beültünk a Kiskörút és a Dob utca sarkán egy eszpresszóba, ittunk valamit, és azt mondtuk egymásnak, hogy ez jó mulatság volt. Akárhogy is alakulnak a dolgok, megérte. Megtettük a magunkét. Ott ültünk a sok részeg között, és néhány percre jól éreztük magunkat.

Aztán jött Kati, Iván felesége, és kikísértük Ivánt a Keleti pályaudvarra, a késő esti belgrádi vonathoz, neki még volt egy Jugoszláviába szóló érvényes pecsétablaka az útlevelében, papírforma szerint kiutazhatott volna, mielőtt elkapják. Természetesen leszedték a vonatról és visszaküldték.

Együgyűek voltunk, újoncok az ellenállásban, és mégis mi voltunk akkor a játékosok, nem az a sok szerencsétlen férfi és nő, aki a nyomunkban loholt, mert ez a mi játszmánk volt, és nem az övék.”

















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon