Válság van? Mióta? Tavaly óta? Ötvenhat óta? Negyvenkilenc óta? Negyvenöt óta? Negyvennégy óta? Harminckilenc óta? Harminchárom óta? Tizenkilenc óta? Tizennégy óta? Hatvanhét óta? Negyvenkilenc óta? Mióta?
A cukrásziskola lelkesen csinál egy tortát. Tesznek bele egy kiló sót. Feldíszítik az asztalt. Körülülik. Feltálalják a tortát. Hát, nem elég finom. Honnan, melyik mozzanattól datáljuk a válságot?
Válság van? Nagyszerű. Kezd érdekes lenni a város. Valami zsibongás észlelhető, a figyelem éberebb. Csipkerózsika feltápászkodik. A magyar álom – az álomszigetországé – szétfoszladozóban. A családfő alig észrevehetően eltűnik az asztalfőről. A nemzet atya nélkül marad. Az alattvaló kénytelen használni a fejét. Többen gondolkoznak, mint azelőtt. Mi ez, ha nem az egészség jele?
Valami készülődik, a bábák serénykednek, valami meg akar születni. Egy állapot el akar múlni. Krónikások ideje.
Mi az, ami megszületni készül? Egy új paradigma. Az állami ember, mint egy szekrény: kinyílik, és kilép belőle a polgár. A normális, nagykorú polgár, aki meggondolja, hogy mit mond, és mondja, amit gondol. Nem kér a szabadgondolkodáshoz engedélyt. Nem kéredzkedik ki külföldre, hanem kimegy, ha dolga van. Adót fizet. Eltartja az államot. Nem az állam őt. Utánanéz, hogy mire költik a pénzét. Ha már az ő zsebe átlátszó, legyen az államé is az. Őt ne vezessék, őt képviseljék. Mi? Hogy a képviselő fenyegeti a képviseltet? Ne nevettesse ki magát! Ez már az állami ember kora? A régi alku már nem érvényes: biztonságért csendet. Nincs biztonság. Nincs csend. Se félelem, se bizalom.
Eljött a kemény üzleti tárgyalások ideje. A szerződés, úgy értem, hogy a társadalmi szerződés komolyanvételének ideje. Egyenjogú szerződő felek között. Cselekvőképes nagykorúak között, akiknek nem kell gyámság. A paternalizmusból kiment a levegő. Leereszt.
Ne is haragudjatok, fiúk, már egy kissé unalmas volt ez a túlkoros kiskorúság. Megcsináltátok a „Hogyan maradjak őszen is, kopaszon is kisfiú?” esztétikáját. A csacsiság bája múlófélben. Az újítások piacán a spanyolviasz ára lefelé megy. A parabolák is rosszul mennek, az olvasó unja az átvonatkoztatás fáradságát, nem elég gyümölcsöző. Miért nem beszél, kérem, a dologról magáról? Ha az ember többet fogyaszt a kelleténél belőlük, akkor a sejtetés, a célzás, az utalás beszédéből nem kér többet.
Ifjúságom édes-véres negyvenes-ötvenes éveiben még utánanyúltak az embernek az egérlyuk mélyébe is. Ma az egeret, ha elcincog az ő kis családi üregében, nem bántják. Az egér mondhatja, hogy az egérlyuk az igazi valóság, s a többi, ott fenn, ott künn: Maja-fátyol. Azt is mondhatja, hogy az egérlyuk kilátótorony. Ahogy az ember elnézi, ezt a sok szürke, motoszkálós egeret, tisztelettel megkérdi az Urat: avagy az ember is csak egér volna, Uram? Hiszen még csak olyan szaporák sem vagyunk.
Figyelembe kellene vennünk az egyedek ritkaságértékét. Kétségtelen: a személy méltósága nem egérideál.
Habár, ki tudja? Az ember mindenesetre úgy érzi, hogy ez a farsang túlságosan elnyúlt. Kényelmetlen már rajtunk ez az egér-jelmez. Meddig legyen az ember belső emigráns az odújában? Hány éve félünk? Hány éve cincogunk halkan egymás között? Ki nem unja a félelmet? Ha zavar, hogy félsz, tegyél úgy, mintha nem félnél, mondta egy tanítóm.
A szorongó állami kiskorú szerepéből egy másik szerep bújik ki. Ezt a másikat még nem ismerjük töviről hegyire, erről még nem tudunk annyi rosszat. Úgy értem: a posztkommunista polgárról. Ez sem lesz színarany, de legalább nem selypít. Gyarlóságait nem azzal mentegeti majd, hogy a papa nem engedte. Mélyen átélt ostobaságáért nem okolhatja a rendszert.
Itt vagyunk szocialista polgárok, közép-európaiak. Marginális társadalom Nyugat és Kelet margóján; épp ezen innen is, onnan is kiszedve valamilyen tapasztalatot. Sok kemény és dörzsölt figura. Egyelőre inkább trükkösködnek, seftelnek, korlátozottan megbízhatóak, félig vagányok, félig polgárok; félig beamterek. Sok paradox lélek. Ez most nem is olyan unalmas.
Eszkatológikus hangulat: egyszer csak kezdik egyre többen borzalmasnak, sőt undorítónak érezni az iskolát, a hivatalt, a boltot, ahova járnak. Egyszer csak tele vannak, torkig az egésszel. Ez valami hullámmozgás. Mint a közösségi undor árulója kiközösítéssel számolhat, aki a hogy vagy kérdésére azt válaszolja: köszönöm, jól. Túl, túl, messze túl, kell hogy legyen valami igaz. Nem veszélytelen hangulat.
A felnőtt polgár alkalmasint a metafizikai demokrácia híve: az egész földet páratlan és egyenjogú személyek lakják. Tisztelet tehát minden személyes megszólalásnak.
Ha a lelki függetleneknek – Széchenyi szép szavával – az írás a létezésmódjuk, akkor átlagon felül szabadságigényes lények. Felnőtt ember megvizsgálja létezésmódjának kondícióit. Mit talál? A jó öreg cenzúrát találja, ezt a dohos tüneményt.
Demokratikus államnak nincsen irodalompolitikája. Demokratikus állam nem szól bele az irodalom dolgaiba. Az államhatalom feje rólam csak annyiban dönthet, hogy megveszi-e a könyvemet vagy sem. Más pályán más játékot játszunk, nincs közös dolgunk. Nappal nem vagyok engedelmes fiú, álmomban nem vagyok apagyilkos.
A politikusoknak demokráciában az irodalmat nemcsak betiltani nem áll a jogukban, de engedélyezni sem. Addig nincs kulturális demokrácia, amíg könyveink megjelenése politikusok jóváhagyásától függ. Lehet diadalmas, habár végtelen reformsorozattal – igen dicséretesen – a függés lazításán fáradozni. Nem árt azonban időnként leszögezni, hogy a laza függés nem függetlenség.
Amíg a szerző könyvének a megjelenése politikusok vagy az ő megbízottaik jóváhagyásától függ, addig a szerző kiskorú. Amíg irodalompolitika van, addig kiskorúak vagyunk. Nem az a kérdés, hogy jó-e a pártállam irodalompolitikája vagy rossz, hanem az a kérdés, hogy van-e ilyen vagy nincs.
Aki polgártársait szellemi szabadságukban korlátozza, az erőszakos bűncselekményt hajt végre. Csak a fegyveres önkény támogatásával művelheti ezt. Senki senkitől nem kapott és nem is kaphatott ésszerű és törvényes felhatalmazást arra, hogy szövegek megjelenését engedélyezze vagy ne engedélyezze. Még kevésbé arra, hogy írókat – úgy mindenestől – betiltson.
Aki mégis ilyen tevékenységet folytat, az törvénytelen dolgot művel. Azonkívül, hogy pozíciója erkölcsi nonszensz, megsérti az ország alkotmányát és az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának ebben az országban is törvénybe iktatott rendelkezéseit.
Bűncselekménnyel cinkoskodom, ha a cenzúra játékát játszom, ha alávetem a munkámat a cenzúra döntésének, mondja az erkölcsi rigorista. Én idáig nem mennék: de azért én is úgy gondolom, hogy a cenzúra a puszta létével összeesküvés az emberi méltóság ellen. Minden polgárnak alapvető joga könyvet, lapot engedély nélkül megjelentetni! Senki sincsen olyan emberfölötti értelmi fölényben polgártársai fölött, hogy meghatározhassa, mit szabad olvasniok és mit nem.
Azt mondtuk: válság? Tolófájások, netalán. Ilyenkor szívósságot és derűt illik kívánnunk felebarátainknak. Ki kell hordani, meg kell szülni és fel kell nevelni a magyar szellemi respublikát. A királyságnak az irodalomban is vége van. A fejedelemségnek is. Hol vannak republikánusok? A Pilvaxban?
Praktikus feladatok is adódnak: kimunkálni az önkormányzat elegáns institúcióit. Megtanulni a saját magunk készítette játékszabályok követését és karbantartását. Egy baráti kör lapot csinálhat. Tucatnyi baráti kör tucatnyi lapot csinálhat. Kölcsönösen vendégeskedhetnek egymásnál.
Ötven évvel ezelőtt Magyarországon nem volt liberális demokrácia, de akinek szívügye volt, az tudott lapot és kiadót csinálni. Nyolcvan évvel ezelőtt még egyszerűbb volt ez. Szép kis hátrálás. Néhány nemzedék nem végezte el a szellem emancipációjának a ráeső feladatrészét. Zagyvaságokkal maszatolták össze a szellemi környezetüket. A cenzúra minden argumentuma zagyva.
Mi érdekli azt az írót, akit a szellemi szabadság degradációja nem érdekel? Ha a cenzúrát a többség megszegné, akkor a cenzúra elsorvadna. Minthogy csak egy csekély kisebbség szegi meg, a cenzúra fennmarad, okoskodik, nagyvonalúbb lesz és kifinomultabb.
Ez már majdnem vonzó, de csak annyira, mint az egyébként ízletes leves, amelybe egy idegen hajszál esett. Nem érdekel az a hajszál, mondja az éhes utas, kanalazza a levest, de nem bír megfeledkezni a hajszálról. Egyszer csak a szája elé kapja a kezét, és kirohan a mellékhelyiségbe.
Aki onnan visszajön, az már egy másik ember lesz. Kényesfajta, mint a ló: csak tiszta vödörből iszik. Úgy látszik, erre jár rá az eszem, valami büszkébb kreatúra érkezésére számítok. Tudom, hogy van, akit nem bosszant a szabadsághiány, sőt éppen azt szereti. Nemszabad bácsit erkölcsi undorral tölti el mások szellemi szabadsága, mint hajdan a testi szerelem. Nemszabad bácsi elvonul a kiskertjébe, gyakran elbóbiskol. Lehet, hogy már nem is oltalmaz bennünket, s észrevétlen elárvulunk. Egyszer a cenzúra is elmúlik, és akkor az leszel, ami vagy. Akkor jön csak a neheze.
- Jövőhajó [6]