Mint a szólásszabadság jogos korlátozásának érveivel foglalkozó filozófus, őszinte érdeklődéssel olvasom a Nemere István könyvéről szóló kritikákat. A Titkok könyve vitája igazi kincsesbányája a tanulságos reagálásoknak, s bár nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a Fifi, a Legyek Ura (Váncsa István karcolata; ÉS, május 30.) az élő magyar irodalom remekműve, az eddig megjelent írások közül elméleti szempontból mégis azt tartom a legizgalmasabbnak, amelynek szerzője az Igazság Házára bízná a végső következtetések levonását. A Pimaszság megfogalmazója, Kristó Nagy István ugyanis ezt írja az ÉS május 16-i számában: „Örülnék, ha Nemere... bírói útra terelné szándékos sértésemet – érdekes lenne a »próbaper«”.
Első pillantásra magam is elgyönyörködtem a „próbaper” gondolatán: a szakemberek egy ilyen esetben bizonyára nem mulasztanák el megvilágítani, hogy milyen elvi alapokon nyugodhat a kiadói politika hibáztatása és – ami nem egészen ugyanaz – a selejtjeit létrehozók felelősségre vonásának követelése. Talán még arról is esnék szó valahol a tárgyalás folyamán, hogy miként vélekedik a magyar jogásztársadalom az egyesek szerint ostoba, színvonaltalan vagy félrevezető könyvek megjelentetésének ártalmasságáról, illetőleg a kritikusi véleménynyilvánítás határairól. Érzésem szerint már az is biztosítaná a világsikert, ha csak felidéznék szakmai körökben Kristó Nagy István okfejtéseit, hiszen néhány soros fejtegetéséből olyan konzervatív atyáskodás, olyan áporodott vakbuzgóság árad, amilyenre a téma szöveggyűjteményeiben is ritkán akad példa.
Van azonban a Pimaszság eszmefuttatásai között olyan is, amely nem azért érdekes, mert meghökkenti a szavak büntetőjogának vizsgálóit, noha tárgyánál és különleges ízléstelenségénél fogva kétségtelenül ez a szöveg legbántóbb kitétele. Úgy gondolom ugyanis, hogy amennyiben Nemere tényleg feljelentené Kristó Nagyot becsületsértésért, az alperes ügyvédjének semmi dolga nem lenne védencének azzal a megállapításával, hogy „az ürülék is messze bűzlik, nem kell megkóstolni, hogy ehetetlennek minősítsük”.
Mi a bizarr ebben az állításban? Ha belegondolunk – kérem, vegyünk erőt magunkon –, illedelmes és kevésbé illedelmes összefüggésekben sok mindent szoktunk ürülékként vagy ürülékekre utalva minősíteni, de a társadalmi érintkezés szokásos közegeiben aligha tudunk elképzelni olyan helyzetet, ahol ehetetlennek vagy ehetőnek minősítenénk az emberi ürüléket. Éspedig nem azért, mert messze bűzlik, hanem azért, mert ha valami emberi ürülék, akkor megkóstolásának kérdése fel sem vetődik. Egészen kiagyalt szokásoktól eltekintve, szagától függetlenül.
Visszatérve a „próbaper” esetleges hozadékára, itt azért számos tényező kedvezhet a szürkeségnek. Tökéletesen elképzelhető, hogy Nemere (és néhány szerkesztő) bepereli a kritikust, és az is, hogy a bíróság jóvátételre kötelezi a vétkest, amiért a panaszost hírhedtnek, pimasznak nevezte, állami könyvkiadóknál megjelent könyveit pedig („bármit”, amit eddig közöltek tőle) kerek perec ürüléknek. De sajnos félő, hogy ez minden.
Mit kezdhetne a bíróság azzal, ha „a népfront művelődési ügyeinek egyik illetékese” szerint „az áltudományosság veszélyesebb az alantas pornográfiánál vagy politikai ellenzékiségnél”? Még ha feltételeznénk is, hogy a jogászoknak nem csupán a mondat, hanem az egész minősítés furcsasága szemet szúr, biztosan nem mondhatnának rá mást, mint azt, hogy semmi közük hozzá. Ennek az embernek ez a véleménye. És kész.
Az sem tartozik a bíróságra, hogy a Pimaszság szerzője szerint „a tudományosság álarcába öltözött dilettantizmus vagy miszticizmus (amely nem téveszthető össze a humánus töltésű valósággal)” betiltása ugyanúgy indokolt, mint a kábítószeré, mert ha nem is világos, hogy mi nem téveszthető össze mivel, azért ez egy törvénykritikai észrevétel, amiért kézenfekvő ellenvetések, nem büntetések járnak. Azt lehetne persze mondani, hogy valakit mások becsapásával vádolni legalábbis hitelrontás. Való igaz, itt nem arról van szó, hogy amikor a kritikusok megfeddik a neves írót vagy filmrendezőt egy rosszul sikerült művéért, hanem kereskedelmi csalásról, a vásárlóknak szándékos félrevezetéssel okozott kárról, olyasformán – amit természetesen bizonyítani kellene –, mint a félrevezető reklámok és a hamis cégérhasználat más eseteiben. De bármennyire örülne is Kristó Nagy e vádnak, a bíróság remélhetőleg nem úgy látja a dolgokat, mint ő, s valószínűleg elismerné a műbírálónak azt a jogát, hogy akár efféle túlzásokkal is ostorozhassa az általa nagyon rossznak, értéktelennek, sőt károsnak tartott könyveket. Nyugodtan bírálhatja és mentegetheti (a ponyvákat tekintve) a kiadáspolitikát, amiért az olyan dolgokat jelentet meg, amelyeket említett oksági feltevése és törvénykritikai észrevétele szerint nem szabadna megjelentetnie, mert a törvények – nagyon helyesen – az ostoba kritikák és javaslatok megjelentetését rendszerint ugyanúgy nem tiltják, mint az ostoba könyvekét.
Végül szeretném megjegyezni, hogy a Horthy-korszak bíróságának minősítése is félrevezető. Németh László szakvéleménye és a bíróság csak arra jogosította fel a hajdani debreceni kritikust,[SZJ] hogy egy regényt bírálatában ponyvaként csepüljön, arra azonban nem, hogy a szerzőt, életművét és az érdekelt kiadókat vaskos sértésekkel illesse.
- Nem nekünk írták [5]