Két – egyesek szerint három – évtizedes „reformpolitika” után Magyarország súlyos gazdasági és társadalmi válságot él át; az utóbbi negyven esztendőben immár másodszor.
A jelenség tünetei közismertek, s immár a tömegkommunikáció által is tárgyalhatók. A túlfeszített munkával elért viszonylagos jólét rövid korszakáért a nemzet határaink között élő része egészségével, az átlagéletkor csökkenésével, széthulló családokkal, a személyiség elsivárosodásával, értékrendszerének eltorzulásával, nemzettudatának s ezáltal kollektív életösztönének eltompulásával fizetett. Az igazi áldozathozatal azonban mostantól esedékes. A kölcsön vett dollármilliárdok ellenére a gazdaság technológiai színvonala korszerűtlen, gépparkja kiöregedett, az infrastruktúra elavult és hiányos. Az ésszerűtlen politika következtében az ezután megtermelendő javak jó része is elherdálódott. A következményeket – életszínvonaluk kiszámíthatatlan időig tartó csökkenésével, a szegénység társadalmi kiszélesedésével – főként azok viselik, akiknek beleszólásuk sem volt a dolgok alakulásába.
Az ország sorsán felelősen gondolkodók, nem utolsósorban a közgazdászok egy része már régen megkongatta a vészharangot. Figyelmeztetésüket az ország vezetői csak most, talán már a szakadék szélén, kezdik komolyabban figyelembe venni. A stratégiát nélkülöző, napi taktikázáshoz szokott, hivatalos optimizmussal felszerelt politika nem volt képes a részben immár jelenné vált jövő alternatíváit számba venni. Lépéseit a pillanatnyi helyzet szubjektív felmérése s a társadalom sürgetően jelentkező igényeinek nyomása irányította, ez utóbbiak megmanipulálásának s ezáltal leszerelésének a jegyében.
A stratégia hiánya a külpolitikában is jelentkezett, talán mindenekelőtt a környező országokban élő magyarok folyamatosan romló helyzetének semmittevésben megnyilvánuló makacs tudomásul nem vételében. E tény maga is hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetiségi elnyomás elviselhetetlensége az erdélyi magyarok tízezreit kényszerítette a szülőföldjükről való, a legváltozatosabb utakat megkísérlő s nemegyszer életveszéllyel járó menekülésre. A magánutakon szerzett információkból táplálkozó hazai közfelháborodás kényszerítette ki a változást: az utóbbi két évben szóhoz juthatnak azok a politikusok is, akik nem értenek egyet se a közönnyel, se az ölbe tett kezű tehetetlen csodavárással.
Az évek folyamán létrejött a tömegkommunikáció szelektív, de néha viszonylagosan merész szókimondását s a szóbeli kritikus véleménynyilvánítást meglehetősen tág határok között megengedő látszatdemokrácia, sokakkal elfeledtetve azt, hogy a demokrácia nem a szókimondás, hanem a beleszólás jogát jelenti.
Azokról az okokról azonban, amelyek lehetővé tették, hogy az ország a jelenlegi állapotába jusson, a társadalmi nyilvánosság előtt nemigen történik említés.
A magyar alkotmány második szakasza kimondja: „A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé”, aki „…választott és a népnek felelős küldöttek által…” gyakorolja azt. A harmadik szakasz viszont leszögezi: „A munkásosztály marxi–lenini pártja a társadalom vezető ereje.” E két kijelentés lényegileg összeegyeztethetetlen, különös tekintettel arra, hogy a kommunista párt vezető szerepét, viszonyát a választott szervekhez semmiféle törvény nem szabályozza. A gyakorlatban az alkotmány harmadik szakasza érvényesül: mind az Országgyűlés és a hivatalosan ennek felelős államhatalmi szervek, mind a szakszervezetek, a Hazafias Népfront vagy akár a helyi tanácsok működésében döntő szava a kommunista pártapparátusnak van.
Az alkotmány harmadik szakaszát általában az egyetlen párt kizárólagos létezése törvényes alapjának vélik, pedig az sem, sem egyetlen jogszabály nem tiltja más párt létezését vagy alakítását, bár ez utóbbit nem is szabályozza. Az egypártrendszer kizárólagosságának alapjait az a politikai kijelentés képezi, miszerint ez a helyzet Magyarországon „történelmileg így alakult”. E kijelentés elfeledtetni igyekszik azt, hogy a történelmi helyzet ilyen alakulása az importált sztálinizmus következménye volt, mely a központi hatalom minden lehetséges vagy vélt veszélyeztetőjét – így az országgyűlési képviselők jelentős részét is – a törvényesség semmibevevésével per nélkül vagy megrendezett perek alapján hosszú évekre bebörtönözte, illetve elpusztította, a választásokat pedig tetszése szerint manipulálta.
A törvény által nem szabályozott párthatalom voluntarista értelmezésekkel semmibe vette a gazdasági élet ideológiától független objektív törvényszerűségeit, a társadalom szerves változásainak az igényeit, a vezetők kiválasztásánál a szakértelem elé a „megbízhatóság” kritériumát állította, s így egy vezetői kontraszelekciót hozott létre, megnövelve ezáltal az elvtelenség és a korrupció lehetőségeit, ugyanakkor nem nyújt jogi biztosítékot arra, hogy többé ne alakulhasson ki a nép nevében kormányzó népnyúzó diktatúra.
Bajaink gyökere tehát mindenekelőtt abban keresendő, hogy nem történt meg hazánkban a sztálinizmus maradványainak a felszámolása.
Az ország helyzete drasztikus változtatásokat igényel, s ezeket újtól reformoknak nevezzük. A reformok kidolgozását és végrehajtásátazonban éppen azoknak nincs módjuk ellenőrizni, akiket az eddigi s az esetleg elkövetkező, voluntarizmuson alapuló tévedések következményei sújtanak. Az ország népe nem maga irányítja sorsát.
Az Országgyűlés, mely „A Magyar Népköztársaság legfőbb államhatalmi és népképviseleti szerve” (Alkotmány 19. §), tisztségviselőit és az Elnöki Tanácsot a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága és az e párt által vezetett Hazafias Népfront közös javaslata alapján választja meg; ugyancsak e két szervezet közös kezdeményezése alapján választja meg a Minisztertanács elnökét és tagjait az Elnöki Tanács javaslatára. Az Országgyűlésben érdemi vitára nincs mód, ezt se a tavaly júliusban elfogadtatott parlamenti ügyrend, se az ülésszakok rövidsége nem teszi lehetővé. Sokatmondó e vonatkozásban az a képtelen helyzet, hogy egy nagyobb üzemnek vagy közintézménynek függetlenített párttitkára van, az ország dolgaiban döntő országgyűlési képviselők azonban szabadidejükön kívül alig néhány napot foglalkozhatnak évente a köz ügyeivel. Mindez azt bizonyítja, hogy az Országgyűlés nem a nemzet életét érintő döntések meghozatalának, hanem inkább azok szentesítésének a szerve. Ezt aláhúzza az a tény, hogy az ülésszakok között az Országgyűlés hatáskörébe tartozó ügyekben is az Elnöki Tanács kormányoz törvényerejű rendeletekkel.
Az új jogalkotási törvénytervezet a jogalkotás folyamatából kifelejti a kommunista pártot, mintha annak e folyamatban semmi szerepe nem lenne, kihangsúlyozza viszont a választott szervek felelősségét. Ez valójában nem más, mint a felelősség előzetes áthárítása az esetleg bekövetkezendőkért az antidemokratikus ügyrenddel gúzsba kötött Országgyűlésre s rajta keresztül a képviselők választóira.
Az irányítás és a felelősség ilyen természetű szétválasztása, a népnek és választott képviselőinek manipulációs objektumokként való kezelése, a demokratikus változást sürgető pártfunkcionáriusok félreállítása azt bizonyítja, hogy a kommunista párt vezetősége elzárkózik az érdembeli társadalmi reform elől, ami nélkül pedig bármilyen más reform bevezetése se hiteles, se lehetséges nem lehet.
Az ország népe tudatában van a helyzetből adódó áldozatok szükségességének. Ezeket az áldozatokat azonban nem fogja vállalni, és nem is vállalhatja, ha nincs a beleszólás és az ellenőrzés jogának birtokában.
A nemzetnek nincs szüksége még egy ’56-os tragédiára.
Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy szükség van egy Országgyűlési Párt megalakítására, mely a sztálinizmus maradványainak a felszámolását, a voluntarizmus megszüntetését s a szakértelem méltó helyére való visszaállítását tűzi ki célul, s alapvető törekvéseként az alkotmány legfontosabb szakaszának, a második szakasznak a valódi érvényre juttatását, a néphatalom igazi megvalósítását jelöli meg.
Az Országgyűlési Párt vázlatos programja a következő lehetne:
1. Hatálytalaníttassék minden olyan jogszabály, mely az Országgyűlés tevékenységét korlátozza, hogy az valóban betölthesse az ország legfőbb törvényhozó szervének szerepét.
2. Az Elnöki Tanács intézményének s ezáltal a rendeleti kormányzásnak a megszüntetése.
3. Az ország élén országos választással megválasztott köztársasági elnök álljon, akinek jogkörét a legközelebbi megválasztandó Országgyűlés határozza meg.
4. Az ország legfőbb irányító szerve az Országgyűlésnek alárendelt Minisztertanács legyen, ne pedig a kommunista pártapparátus.
5. A miniszterelnök személyére az Országgyűlés által saját soraiból választott jelölőbizottság javaslata alapján a köztársasági elnök tegyen indítványt. Az Országgyűlés tisztségviselőit ugyancsak ilyen jelölőbizottság javasolja.
6. A miniszterelnök által megalakított kormányt(Minisztertanácsot) az Országgyűlés bizalmi szavazással nevezze ki.
7. Az Országgyűlés törvényben rögzítse a kormánnyal szembeni bizalmi szavazás eljárásának feltételeit.
8. Az Országgyűlés szavazásai legyenek titkosak.
9. Az Országgyűlés nevezzen ki bizottságot egy új alkotmány kidolgozására: a 3. szakasz hozassék összhangba a 2. szakasz előírásaival.
10. A miniszterelnök az Országgyűlés elé terjesztendő kormányprogram kidolgozásakor vegye figyelembe a társadalmi és politikai szervezetek, így az Országgyűlési Párt és az MSZMP KB javaslatait is.
11. Alkottassék új választási törvény, mely eltörli a választói jelölőgyűléseket, s a jelöléseket társadalmi-politikai szervezetek, illetve meghatározott számú aláíró támogatásának függvényévé teszi. A jelöltek száma korlátozatlan legyen, és minden jelöltnek joga legyen választási gyűléseket tartani. A választások tisztaságát az Országgyűlési Párt is ellenőrizhesse.
12. Mind a megyék, mind az egyes helységek saját ügyeikben nyerjenek önkormányzatot.
13. A megyék és az egyes helységek vezetői a közvetlenül választott tanácselnökök legyenek.
14. Az Országgyűlés alkosson törvényt a választott funkciókban levő személyek választóik általi visszahívásának módjára nézve.
15. Legyen valódi sajtószabadság; e nélkül a közéletnek a társadalmi nyilvánosság általi ellenőrzése nem lehetséges. Törvényben pontosan meghatározott sajtóvétségekért csak bíróság vonhasson bárkit felelősségre.
16. Bármely funkció elnyerésének a hozzáértés és a tisztesség legyen a feltétele, nem pedig a „politikai megbízhatóság”.
17. A bíróság legyen valóban független. Egyetlen bíró se lehessen párt tagja, hogy ne befolyásolhassa a pártfegyelem.
18. Létesüljön alkotmánybíróság.
19. A gazdasági élet szervezésére vonatkozó jogszabályok e terület objektív törvényszerűségeit ideológiai értelmezés nélkül hagyják érvényesülni. Nyíljék nagyobb tér a magánkezdeményezés számára.
20. Minden más területre vonatkozó jogszabály a személyi méltóság és autonómia, a gyülekezési és egyesülési szabadság, valamint a kisebbségek közösségi jogainak tiszteletben tartásával alkottassék.
Az Országgyűlési Párt megalakulandó szervezőbizottsága bocsásson ki felhívást mindazokhoz, akik célkitűzéseivel egyetértenek, hogy személyesen csatlakozzanak a párthoz, hozzanak létre országgyűlési baráti társaságokat és országgyűlési egyesületeket.
Budapest, 1987. augusztus 20.