„Harcolnunk kell”

H. M. [Haraszti Miklós] [1]

Milyennek látja a magyarok helyzetét Romániában?

Hadd tegyek először egy általános megállapítást. Jogunk van élni, jogunk van itt élni, jogunk van nemzeti léthez. Lehet, hogy ördögök vagyunk, barbárok, akik betörtünk ide – amint mondják rólunk hivatalosan terjesztett könyvekben is. De bármilyen számítás szerint több mint ezer év óta élünk itt, és nem akarunk megszűnni, mint nemzet. Lehet, hogy az ezer év alatt – hiszen kétségtelenül domináló nemzet voltunk – elkövettünk minden hibát, amit uralkodó nemzetek elnyomó osztálytársadalmakban egyáltalán elkövethetnek. Azt hiszem ugyan, nem lehettünk olyan nagyon elnyomók, ha egyszer a magyarok által uralt Erdélyből, az itteni humanista egyetemi kultúrából, s nem a Kárpátokon túli románlakta területekről indult el a romanitás, a római kultúrával rokon románság nemzeti eszméje. Lehet, hogy szörnyetegek voltunk, habár szerintem kicsi szörnyetegek voltunk. De akármik voltunk, most nem vagyunk azok.

Nem akarunk uralkodni, de kisebbségi sorban sem akarunk élni. Kisebbség ugyan vagyunk, számszerűen, de Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége. Két és fél millióan vagyunk, s már csupán ezért is: nemzet. Mi vagyunk a romániai, erdélyi magyar nemzet. Minden más nemzetével, nemzetiségével ennek a területnek testvériségre törekszünk, s elfogadjuk őket olyannak, amilyenek. De nem tűrhetjük, hogy meg akarjanak szüntetni bennünket, mint nemzetet.

Lát-e ilyen célkitűzést a román kormány politikájában?

Hadd hívjam fel a figyelmüket a hivatalos szóhasználatban bekövetkezett változásra. A legutóbbi időkig együtt élő nemzetiségekről, tehát románokról és magyarokról és németekről és ukránokról és szerbekről és zsidókról volt szó. A nemzetiség szó a nemzet helyett arra szolgált ugyan, hogy kisebbségi voltunkat hangsúlyozza, de legalább magyarként voltunk jelen a hivatalos fogalmakban. Két éve ez az „együtt élő nemzetiségek” kifejezés eltűnt, s helyette elnöki beszédektől mindennapi újságcikkekig már csakis „különböző ajkú románság, román nemzet”, sőt „magyarul, németül stb. beszélő románok” – ilyen kifejezések használatosak. Hangsúlyozom, hogy itt a románságot már nem úgy értik, hogy „romániai”, hanem úgy, hogy etnikailag román. Bármennyire fából vaskarika is az etnikailag román, nem román fogalma, mégis ezt használják, s nem a „romániai állampolgár” fogalmát. Ez a változás a szándékokról, az elrománosítás szándékáról tudósít.

Ez a szándék persze régebbi és régebb óta is érvényesül, mint a beismerő szóhasználat. Tulajdonképpen jelen volt minden korábbi román kormányzatban is. Csakhogy, mint Csoóri Sándor írta a Duray Miklós könyvéhez írt előszavában,[SZJ] a nemzeti elnyomás ott a leghatásosabb, ahol a kormányzatnak totális hatalma van.

A szóhasználaton kívül mivel tudná még érzékeltetni a nemzeti elnyomást?

Nem akarom sorolni az elrettentő adatok tömegét. Csak egy-két jelzést adnék, olyanokat, amelyek önmagukban véve is megmutatják, milyen rossz a helyzet, mennyire előrehaladott a kiszorítás, felolvasztás, a kulturális és nemzeti jogoktól való megfosztás, a megfélemlítés politikája.

A politikai és társadalmi intézményekben a magyarok valóságos számarányuk töredékével vannak képviselve, s a mostani rossz arány, folytonos romlás eredménye. A magyarok által legsűrűbben, tehát többségileg lakott közigazgatási egységek egyikében sem megy sem a közép-, sem a felső vezetésen belüli arányunk 20 százalék fölé.

Ugyanez vonatkozik a képzettséget kívánó és diplomás foglalkozásokra is.

Mindkét esetben az alacsony arány egy tudatosan szelektív, nemzeti diszkrimináción alapuló foglalkoztatási politika eredménye, még akkor is, ha ezt nyilvánosan nem hirdették meg valamilyen „magyartörvény” formájában.

Egyáltalán, tudatos intézkedések sorozatával törekszenek arra, hogy az erdélyi magyarságot megfosszák értelmiségétől, hogy nemzeti értelmiség nélküli etnikummá változtassák. A két fő módszer egyike, hogy a Magyarországra és máshová történő kivándorlást kivételezően segítik és egyenesen erőltetik bizonyos értelmiségi kulcsemberek esetében. A másik, hosszú távon veszedelmesebb módszer: a nemzeti nyelvű iskoláztatás megszüntetése. Igen, gyakorlatilag már erről van szó. Kérem, értsenek a következő összefoglaló adatokból. Mint talán tudják, a magyar egyetemeket, majd egyáltalán a magyar nyelvű felsőfokú oktatást már régebben, a hetvenes években megszüntették, gyakorlatilag megszüntetve ezzel a magyar nyelvű alsó- és középfokú képzés magasabb perspektíváját. De tíz év óta ezen a két alsóbb szinten is ötévenként megfeleződött a magyar nyelven tanulók száma – a hivatalos adatok szerint is.

Tíz éve az általános (elemi) iskolások 13-14 százaléka tanult magyar tannyelvű iskolában Erdélyben; öt éve 7-8 százalék; ma a számuk messze 5 százalék alatt lehet. A hivatalosan magyar nyelvű gimnáziumi (líceumi és szaklíceumi) tanulók száma tíz éve 30 000 körül volt; öt éve 15 ezer körül; ma 7-8 ezer körül lehet. A mára vonatkozó adatokban azért vagyok bizonytalan, mert a másajkú román új koncepciójának megfelelően a nemzetiségi adatokat ma már külön nem is teszik közzé, csak következtetni lehet rájuk. De ha közzétennék is, a számszerű romlásnál is ijesztőbb az, ami a statisztikákból nem derül ki: a „magyar tannyelvű iskola” fogalma teljesen megváltozott, valójában a visszájára fordult.

Első lépésként tíz évvel ezelőtt elkezdték felszámolni a magyar iskolákat, amelyekben csak a kötelező román nyelv és irodalom oktatása folyt románul. Ezek helyett mára minden szinten, a legalsó szinten is, vegyes iskolákat vezettek be magyar osztályokkal. Látszólag csak annyi változás ment végbe, hogy külön iskolák helyett külön osztályokban szerveződik a magyar nyelvű oktatás. Valójában az átszervezés örve alatt teljes jogfosztás történt. Ugyanis a magyar tannyelvű osztály fogalma már nem magyar nyelvű általános és szakképzést jelent az általános iskolákban és a líceumokban, hanem csak annyit, hogy egyáltalán tanítanak ott magyart is, s esetleg nem többet, mint a magyar nyelvet és irodalmat – minden mást románul.

Nem vontak vissza alkotmányos előírásokat, nem töröltek nemzetközi egyezményeket. Titokban, adminisztratív úton jutottak el ide. A legtöbb korlátozást például a magyar nyelvű tanerő hiányával indokolták. A hiányt azonban mesterségesen és büntető szankciókkal idézték elő. A végzős magyar diplomásokat, szaktanárokat, orvosokat, tudósokat Erdélyen kívül vagy román nyelvű területen helyezik el. Ha a kinevezést el nem fogadják, nem juthatnak szakmabeli álláshoz, s a tandíjat vissza kell fizetniük. A legutóbbi időben ezt a politikát alkalmazni kezdték a magyar irodalom és nyelv oktatóira, a magyar szakosokra is, ha van másik szakjuk is; s legtöbbjüknek van. Ezzel a kör bezárul. Kiragadtam a diszkriminációk sokaságából a tanügyieket. Itt minden napra jut valami megalázás, ha más nem, jelképes. Például épp a héten vették le az iskolákon belül is a magyar nyelvű feliratokat, igazgatói névtábláktól faliújságokig és hivatalos jelszavakig. De főleg azért hangsúlyoztam a tanügyet, mert ezek az adatok egymagukban is megmutatják: a magyar nemzet napjai Erdélyben meg vannak számlálva, ha ez így megy tovább.

Mit vár tehát a jövőtől?

Választanunk kell, és a választásunk nem lehet kétséges. Harcolnunk kell. Mert az alternatíva az: elolvad-e, legalábbis megszűnik-e nemzeti létében az erdélyi magyarság néhány nemzedéken belül, vagy harcolni fog nemzeti létéért. Csak akkor marad meg, ha küzd. Bebizonyosodott, hogy már nincs mire várakoznunk, és csak magunkra számíthatunk.

Ön sokáig dolgozott a hatalmi apparátusban.

1972-ben lemondtam a politikai bizottság póttagságáról. Addig, nem titok, szorosan együttműködtem a Román Kommunista Párt legfelső vezetésével, benne voltam szinte minden bukaresti központi apparátusban. Jó viszonyban voltam Ceausescuval és családjával. Mi több, jó véleménnyel voltam róla, igaz, akkoriban még... más volt, mint ma. Azt hiszem, ő is kedvelt engem. Lemondásomat az erdélyi magyar értelmiség legjobbjai is értetlenül fogadták. Ma már megértik, hogy én akkor kerültem először válaszút elé. Vagy együtt megyek tovább azokkal, akik azt akarják, hogy bábjuk legyek, a saját fajom elleni politikájuk végrehajtója. Akkor maradok fent és jól élek. Vagy kilépek ebből az erkölcstelen szerepből, és akkor lefelé megyek. Én lefelé mentem.

Volt-e módja megismerni Ceausescu nézeteit a nemzeti kérdésről?

1971-ben egy politikai bizottsági ülés után behívott magához: „Királ, jöjjön hozzám!” Négyszemközt kérdezte: „Mi újság?” „Baj van” – mondtam. „A megyémbeli magyarok nyugtalanok, és én nem tudom megnyugtatni őket, mert igazuk van.” S elővettem az adatokat és elmondtam mindazt, ami aligha lehetett véletlen hiba. Ceausescu véleményéről annyit tudok, amennyit ekkor mondott: felemelte a telefont, a miniszterelnök-helyettest hívta, s azt mondta: „Itt van nálam Királ, súlyos problémákról számol be, két hónapon belül jelentést kérek a nemzetiségi politikáról, és arról, hogyan kell jóvá tenni, amit elrontottak.”

Énnekem nem volt okom kételkedni a jóindulatában. Megszerveztem, hogy a miniszterelnök-helyettes bőséges anyagot kapjon. Annyi történt, hogy Ceausescu később egy beszédében hibákról is említést tett, konkrétumok nélkül, és javulást ígért. Nos, semmi sem javult, sem akkoriban, sem azóta. Ellenkezőleg, csak következetes romlást tapasztalhattunk.

A világsajtóban feltételezések keringenek Ceausescu hanyatló egészségi állapotáról és vezetési stílusának növekvő voluntarizmusáról. Hogyan látja őt ma?

Tíz év óta nem találkoztam vele, így erről nem nyilváníthatok véleményt. Egyet azonban tudok. Romániában a helyzet veszedelmesen rossz. Nehéz mélyebbre jutni a mai helyzetnél. Tökéletesen irracionális az iparosítási politika, teljesen felborult a gazdaság egyensúlya, a lakosság nyomorog és terrorizálják. Valódi sztálinizmus van Romániában, a legsúlyosabb fajtából, s a feszültségek egyre elviselhetetlenebbül halmozódnak. Az 1956-os magyarországi forradalom előtti időhöz hasonlítható csupán a sztálinizmus mélysége és a feszültség. Tessék, most használom először nyilvánosan ezt a kifejezést: az 1956-os forradalom. S nemcsak, mert annak tartom. Hanem mert a feszültségek felhalmozódása nálunk is robbanással fenyeget.

Az 1956-os forradalmat nemcsak a sztálinizmus előzte meg, hanem a XX. szovjet pártkongresszussal kezdődő olvadás is. Lát-e hasonló folyamatot a mai Romániában?

A felszín mögé kell látni. Ma már megveti a hivatalos propagandát az átlagromán is, és rendszeresen hallgatja a Szabad Európa Rádiót. Öt évvel ezelőtt ez még csak a magyarokra volt jellemző.

De itt fontos figyelmeztetéssel élek. A kárpátontúli románok mind gyakrabban mondják nekünk, magyaroknak: miért nem kezditek ti? Nekünk nincsenek, nektek vannak forradalmi hagyományaitok: 1848, 1918, 1956. Tanácsolom minden magyarnak, utasítsa el, hogy mi kaparjuk ki a gesztenyét az ország számára. A helyes országos politika kialakítása nem a nemzeti kisebbség feladata, hanem a többségé. A magyarság elleni uszításra és brutális fellépésre használnának fel minden olyan kísérletet, amelyben az ilyen provokációknak engednénk. Igyekeznének helyes követeléseket magyar ármánykodásnak feltüntetni. Nekünk, s éppen abban a helyzetben, amelyben ma az ország van, az a kötelességünk, hogy békés, de határozott módon fellépjünk a saját jogainkért.

Más magyarokkal találkozván, kivételesnek tűnik az Ön tettrekészsége. Hogyan lehetséges küzdelemre gondolni, amikor az erdélyi magyarok arról panaszkodnak: egymással beszélni is alig mernek, nemhogy a jogaikért kiállni? Mire alapozza optimizmusát?

Arra, hogy nincs más választás. Ha nem küzdünk magunkért, akkor valóban elvesztünk. De arra is, hogy bízom az emberi jogok érvényesülésében, a testvériségben, a józan emberi észben.

Én minden csalódás ellenére még mindig hiszek ifjúkorom eszméiben. 14 és fél éves koromban léptem be a Román Kommunista Párt ifjúsági szervezetébe. Akkoriban, Gróza Péter alatt, az ő ígéreteiben bízva, közelinek éreztük az eltűnő határok Mittel-Európáját, a nemzetiségek boldog együttműködését. Angyalkák röpdöstek körülöttünk. Ma azt mondják, hogy a magyarok és a zsidók, akik akkoriban épp ebben az ígéretében bízva építették olyan lelkesen a RKP hatalmát, csak befurakodtak a román pártba, hogy ott megszerezzék az irányítást.

Tiszteltem a magyarul is folyékonyan beszélő Gróza Pétert, s jó viszony emlékét ápolom fiával, Octavian Grozával és lányával, Mia Grozával is. Sajnálom, de annak alapján, amit azóta tapasztaltunk, azt kell mondanom, hogy a testvériség ígéretével szándékosan félrevezettek bennünket.

Gróza Péter is?

Ő is.

Amerikában mind többen vitatják, helyes-e Romániának továbbra is megadni a „Legnagyobb kereskedelmi kedvezményt”, a „Most Favored Nation’s Status”-t? Mi a véleménye erről a kérdésről?

A nyolcvanas években két ízben volt alkalmam hivatalosan is nyilatkozni erről amerikai politikai tényezők előtt. Megkérdezett az amerikai kongresszus küldöttsége, és ugyanezt kérdezte tőlem később az amerikai nagykövet is. A válaszom mindkét esetben az volt: igen, minden emberi jogi és kisebbségi jogsértés ellenére meg kell adni a kedvezményt. Azzal érveltem, hogy ami jó az országnak, az javára válik a népnek is; minél több jut az országnak, az államnak, annál több jut a népnek.

Nos, ki kell jelentenem, hogy ez az összefüggés nem áll fenn többé. A mai Romániában már semmi sem jut a népnek, sem így, sem úgy. Hiába kereskedhet kedvezményesen az állam, már képtelen rá, hogy akár az ország gazdaságát megerősítse, akár a nép elnyomorodását megállítsa. Ilyen körülmények között fontos jelzés lehet arra, hogy változásokra van szükség, ha ezt a semmin sem segítő besorolást, amelyre emberi jogi politikával már régen nem szolgál rá a román kormány, megvonnák ettől a kormánytól.

Ön szerint megtesz-e minden tőle telhetőt a magyar kormány a romániai magyar kisebbség ügyében?

Természetesen nem, de ne intézzük el ilyen röviden ezt a bonyolult kérdést Az is tanulságos, hogy miért nem. Önök szerint miért nem cselekszik az itteni németek ügyében az NDK? Amelynek pedig nincs közös határa Romániával? Azt hiszik, azért, mert számukra elvégzi a munkát az NSZK? Tévedés, akkor sem tennének sokat, ha nem volna NSZK, éspedig ugyanazért nem, amiért Románia nem tesz semmit a Szovjetunióban lévő románok ügyében. Mert ezzel magyarok, németek, románok egyaránt a Szovjetunió nemzetiségi politikájára, a litvánok, lettek, észtek, ukránok, muzulmánok helyzetére és – végső soron – a maguk helyzetére emlékeztetnének. Mert a Szovjetunió nem szeretné, ha a baráti országok egymást bírálnák olyan politika miatt, amelyre a legkirívóbb példa a balti országok helyzete.

Persze ahhoz a teljes csöndhöz képest, amit a románok produkálnak a szovjetunióbeli románság és egyáltalán Besszarábia ügyében, a magyar kormány szinte tevékenynek tűnik a magyar ügyekben. Néha segít egyes személyeken és célzásokat enged át a sajtójában a sorok között. De a románok teljes hallgatásának különleges oka is van, amivel valahogyan elfelejtenek büszkélkedni a hazafias román politikusok. Tudni kell, hogy a Szovjetunióban élő románok egy részét, a többséget elnevezték moldovánnak, a többieket, az ukrajnaiakat meghagyták román kisebbség néven, de – például – mindegyiküket arra kényszerítették, hogy cirill betűkkel írjanak. Nos, mindez nem számít, mert üzletről van szó. Egymillió román eloroszosodik Besszarábiában, de Ceausescu hallgat erről a veszteségről, és akkor hatmillió románt nyer – mert beleértődik ebbe a hatmillióba az erdélyi magyar és a német is – hatmillió románt nyer Erdéllyel.

Ön szerint tehát többet tenni nem is állna módjában a magyar kormánynak?

Az előbbiekből csak az következik, hogy megértem a magyar kormány politikáját, de az nem, hogy elfogadom. Nincs tehetetlenségre kárhoztatva. Hadd nyilvánítsam ki egyetértésemet mindazokkal, akik bírálóan sürgetik a nyíltabb kiállást és a hatásosabb védelmet a magyar kormánytól és társadalomtól: Csoórival, Csurkával, Rajkékkal.

Ám nekik sem kell túlfeszíteniük a húrt. Nem mintha nem volna igazuk, amikor erőteljesebb fellépést sürgetnek, hanem mert a legtevékenyebb magyar kormány sem bírhat döntő befolyással a mi helyzetünkre. Ahogyan az amerikai, nyugati megítélésen sem múlik a dolog, ha fontos is. Hogy mi lesz velünk, az itt, ebben az országban dől el, s rajtunk, magyarokon, németeken és románokon múlik. Ha mi nem állunk ki magunkért, senki sem segíthet rajtunk.

Az előbb a demokratikus ellenzékről, az írókról esett szó. Nekik sem kellene belenyugodniuk, hogy mi csak hallgatjuk a híreket, de nem alakítjuk. Nem futok senki után, s nem volna értelme, hogy utólag szaporítsam az aláírások számát valamely dokumentumon. De kijelentem, hogy amennyiben megkerestek volna, aláírtam volna az 1956-os forradalom évfordulójára kiadott nemzetközi nyilatkozatot, mert egyetértek vele. Ahogyan szolidáris vagyok a Charta ’77-tel, a lengyel Szolidaritás szakszervezettel és rokonszenvvel figyeltem a romániai szabad szakszervezetek megalapítására tett kísérletet is.

Amikor Szőcs Géza és Dorin Tudoran elhozták hozzánk a felhívásukat,[SZJ] amelyben azt javasolják, hogy az ENSZ-nek legyen a világ nemzeti kisebbségeivel törődő külön szervezete is, még egyetlen aláírás sem volt rajta. Maguk a szerzők is csak utánam írták alá. A javaslatot továbbra is kiválónak tartom, s csak remélem, hogy Tudoran Amerikában, Szőcs Géza Németországban sokat tud majd tenni érte. Én itt vagyok Vásárhelyen, és aki jó s fontos ügyben keres, megtalál: nem vagyunk a világ végén.

Hogyan él, mi a munkája?

1978-as memorandumom után, amelyet a nemzeti kérdésben intéztem az RKP Központi Bizottságához, egy időre kényszerlakhelyet jelöltek ki számomra. De jó munkám ott is volt, gazdasági vezetőként hatezer embert irányítottam. Most is vezető vagyok, a Marosvásárhelyi Konzervgyár igazgatója, ezerötszáz embert irányítok. Hatvan százalékuk magyar. Egyébként feleségem német, s gyermekünk, Király Ingrid német nyelvűnek számító osztályba jár, és külön magyar órákra iskolán kívül.

Mivel magyarázza, hogy bíráló állásfoglalásai ellenére vezető maradhatott?

Talán az eredményeimmel. Nem hinném, hogy Romániában sok vállalat teljesítené a tervét 120 százalékra. Én nagyon sokat exportálok, s ez fontos dolog a mai Romániában, túlságosan is az. De azért nem mondanám, hogy a munkámban nem akadályoznak. Mondok példát is, de nem pontosat, mert én törvénytisztelő állampolgár vagyok, és a termelési tervek is államtitkok nálunk. Decemberben ötszáz tonna fölött kellene húskonzervet szállítanom. A mai napig, s írunk december tizenkettedikét, egyetlen gramm húst sem kaptam. De ha már a törvénytiszteletnél tartunk, hadd figyelmeztessem magukat, jelentést fogok írni arról, hogy magukkal beszélgettem itt teke után, bor mellett. Ugyanis erre kötelez a törvény.

Megkérhetnénk egy szívességre, hogy csak vasárnap múltán tegye meg törvénytisztelő jelentését?

Ha akarnám, sem tudnám előbb, hiszen a hét végén nem működik a posta.

Köszönjük a beszélgetést.

• Kisebbségben [8]