1986 októberében véletlenül eljutott hozzám az ÉGTÁJAK KÖZÖTT – MENTA, 1986. szeptemberi dátummal jelzett magyarországi szamizdat egy példánya, amelynek kiadója a budapesti Vox Humana Kör. E stencillel készült lapban végre elolvashattam Janics Kálmánnak, a Hontalanság évei c. könyv magyar körökben jól ismert szerzőjének kivonatosan közölt cikkét, amelyet állítólag Kutyaszorító c. könyvem kemény bírálatának szánt. Janics írásáról eddig is sokat hallottam. Először a pozsonyi fogdában a csehszlovák politikai rendőrségnek attól a főhadnagyától, aki 1984 nyarán, másodszori vizsgálati fogságom idején vezette az ellenem folyó nyomozást. A titkosrendőr megemlítette, hogy Janics és baráti köréhez tartozó több csehszlovák magyar értelmiségi elítélte tevékenységemet, valamint segítséget nyújtott a vizsgálati szerveknek az ellenem folyó bűnvádi eljárás során. Elismerőleg nyilatkozott Janicsról, mert 1982 óta immár másodszor ajánlotta fel szolgálatát a rendőrségnek a terhelő bizonyítékok felderítésében, önszántából nyújtotta át a vizsgálati szerveknek a könyvemet bíráló és engem leleplező tizenhat oldalas iratot. Később a rendőrségnek az ügyészséghez intézett 1984. július 2-i átiratából kiderült, hogy ezt a szöveget fel akarták használni az ellenem tervezett per során, mint ahogy Janics Kálmánt egyszer már felhasználták – 1983. január 31-én és február 1-jén – koronatanúként az elkezdett, de felfüggesztett bírósági tárgyalásomon, bizonyítandó, hogy a köztársaságot felforgató, csoportos tevékenységet fejtettem ki.
Most, elolvasván az írás rövidített változatát, hasonlóképpen vélekedtem, mint amikor megtudtam, hogy Janics 1980 januárjában – számomra máig ismeretlen okból – a közöttünk lévő addigi jó viszonyt felrúgva, ellenem fordult. Kezdettől fogva elutasítottam a nyilvános, dehonesztáló vitát, noha személyesen és tanúk jelenlétében hajlandó lettem volna találkozni vele, hogy tisztázhassuk félreértését, és közösen találjuk meg vádaskodásának okát vagy esetleges sugalmazóit. Letettem azonban erről is, amikor megtudtam, hogy – közvetve vagy közvetlenül – mindenkit feljelent a rendőrségen, aki velem kapcsolatban jobb belátásra akarja bírni. Még azokat is, akik oroszlánrészt vállaltak könyvének nyomdaképessé tételében. Igaz, most mégis írásra szántam magam, de továbbra sem vagyok hajlandó meddő és lealacsonyító vitába keveredni. Szándékom csupán az, hogy részletesebben megvilágítsam az 1968. október 27-én a prágai parlament által megszavazott 144. Tt. számú nemzetiségi alkotmánytörvény Janics által vitatott körülményeit. Jogvédő Bizottságunk „Secretárius” fedőnéven szereplő tagja győzött meg, hogy ne hagyjam tévedések áldozatául esni Janics iratának olvasóit. A Kutyaszorítóban egy mondatban illusztrációként leírtam, hogy a nemzetiségek jogairól szóló alkotmánytörvényt jogsértő körülmények között fogadták el, Husák – a mai köztársasági elnök – közbelépésére. Husák szlovák soviniszta pragmatizmusa közismert. Janics ezzel szemben azt állítja, hogy az említett alkotmánytörvény hivatalosan közzétett szövege hamisítvány, mert a parlament más szöveget fogadott el.
Janics Kálmán sokat tett annak érdekében, hogy dokumentálja a csehszlovákiai magyarság 1945–49 közötti szörnyű sorsát. Ezt a munkáját – amely mindenképpen közelebb visz bennünket a korszak történelmének szakavatott megírásához – a korabeli sajtó tanulmányozásával, sziszifuszi böngészésével végezte. Most azonban éppen e módszer vezette őt tévútra, pedig – ahogy írja – 1983 nyaráig, amíg el nem olvasta a Kutyaszorítót, ő is úgy tudta (hitte) az alkotmánytörvény jóváhagyása körüli eseményeket, mint ahogy azt én említettem a könyvemben (aztán zum Trotz[SZJ] más hitre tért). Csakhogy hitelemet ronthassa, készpénznek vette mindazt, amit erről az eseményről a korabeli csehszlovák sajtóból ki lehetett olvasni.
1968 őszén abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a Csemadok[SZJ] Központi Bizottsága elnökségének tagjaként első kézből kaptam pontos és hiteles értesüléseket mind a törvényhozó testületekben, mind a kormány alkotmányjogi bizottságában zajló eseményekről. Ez a bizottság volt megbízva az államszövetségi alkotmánytörvény-tervezet és a nemzetiségi alkotmánytörvény-javaslat kidolgozásával. Elnöke dr. Gustav Husák volt, aki 1968 tavaszán – ahogy azt Janics is írja – még a második garnitúrához tartozott, de augusztus 21. után bekerült az első vonalba. Főleg annak köszönhetően, hogy megfontolt céllal, önként utazott Moszkvába az oda internált csehszlovák politikusok után,[SZJ] valamint az ott tanúsított magatartása miatt. A brezsnyevi vezetés Husákot tekintette a legrátermettebbnek a politikai bábu szerepének eljátszására. Ennek összetett okával most nem akarok foglalkozni.
Tehát, mi történt az alkotmányjogi bizottság ülésén 1986. október 26-ról 27-re virradó éjszaka, amikor a korábban kidolgozott és a sajtóban publikált alkotmánytörvény-javaslat módosítását bejelentették. Éjfél után Cernik, a Csehszlovák Kormány elnöke rendkívüli ülésre rendelte az alkotmányjogi bizottságot. Itt ismertette a másnap jóváhagyásra kerülő államszövetségi alkotmánytörvény-javaslatban feltétel nélkül végrehajtandó néhány változtatást. Például azt, hogy az országot nem fogják szövetségi köztársaságnak nevezni, és nem lesz külön cseh és szlovák állampolgárság. A bizottság tagjai természetesen hangot adtak nemtetszésüknek, mire Cernik kijelentette, hogy aki nem ért egyet a változtatással, hazamehet. A miniszterelnök azonban nem tért ki a nemzetiségi alkotmánytörvény-tervezetben végrehajtandó módosításokra. Az ezzel kapcsolatos egyetlen kérdés megválaszolását dr. Peter Colotkára hárította, aki nem volt jelen az ülésen. (Colotka 1971-től a Szlovák Kormány elnöke.) Így csak az alkotmányjogi bizottság rendkívüli ülése után derült ki, hogy a parlamentben előterjesztendő nemzetiségi alkotmánytörvény-javaslatból hiányozni fog a nemzeti kisebbségeket a többségi nemzetekkel egyenrangúnak elismerő és a kulturális önigazgatást törvénybe iktató rész.
Tudni kell, hogy az alkotmánytörvény-javaslat október 10-i publikálását megelőző időszakban – tehát 1968 májusa és októbere között – éppen ez a két elvi tétel váltotta ki a legtöbb vitát és főleg ellenállást a kormánybizottság szlovák tagjai részéről. Emiatt jelentett általános megelégedést, de meglepetést is, hogy ezek az elvek benne foglaltattak a törvénytervezetben. Akkor ezt úgy magyaráztuk – tévesen –, hogy ez a politikai gyümölcse a magyar kisebbség augusztus végi magatartásának, annak, hogy szembehelyezkedett a katonai intervencióval, és kiállt a legitim csehszlovák politikai vezetők mellett. De az előzmények ismeretében nem lehet azon csodálkozni, hogy pont ezeket a tételeket törölték önkényesen a parlament elé beterjesztendő javaslatból. Célravezető taktika: a hatalomnak kiszolgáltatott, de erőt képviselő politikai ellenfél éberségét ígéretekkel elaltatni, majd az utolsó pillanatban – amikor már nincs ideje a védelem megszervezésére – visszavonni az ígéreteket.
1968. október 27-én reggel a parlament üléstermének ajtajában osztották szét a képviselőknek az államszövetségi alkotmánytörvény-javaslat megváltoztatott szövegét. A nemzetiségi alkotmánytörvény-tervezet módosított változatát azonban nem ezzel együtt, hanem csak jóval később, a tanácskozás folyamán bocsátották a képviselők rendelkezésére. Ez persze így törvénytelen helyzetet teremtett, mert a parlament tanácskozási rendje szerint legkevesebb hét nappal az ülés előtt kell kézbesíteni a képviselőknek a testület elé beterjesztendő törvényjavaslatokat. A tanácskozási rend ilyen durva megsértése miatt történhetett, hogy – magyar részről – Egri László képviselő előre elkészített reprezentatív felszólalását a törvényjavaslat korábbi változatára tette meg. Ez azonban nem okozott zavart, mert a „közös haza” betoldás – amelyet Egri indítványozott, hálából az egyenrangúság vélt elismeréséért – arra a szövegrészre vonatkozott, amelyet nem módosítottak. Tény, hogy a parlament ülésén jelenlévő képviselők egyhangúlag megszavazták a beterjesztett két törvényjavaslatot, azonban gyakorlatilag nem is ismerték a megváltoztatott szövegeket.
A szövegmódosítás olyannyira sebtében történt, hogy október 29-én, amikor a pozsonyi vár államszövetségi termében aláírásra került a csehszlovák föderációról szóló alkotmánytörvény, Ondrej Klokoc, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke az ünnepi aktuson még szövetségi köztársaságról beszélt, s az aznapi sajtó a régi javaslat szerinti nemzetiségi alkotmánytörvényt közölte. Az Új Szó szerkesztőségében is az október 10-én kinyomtatott szöveget készítették elő újraközlésre.
Tehát az alkotmányt nem krimibe illő körülmények között sikkasztották el, hanem a totalitárius rendszerekhez illő diktatórikus és manipulatív módszerekkel megváltoztatták, méghozzá Husák személyes utasítása szerint. Ha a szélesebb összefüggésekből kiragadva értékeljük ezt a tényt, akkor valóban nehéz eldönteni, hogy mennyiben érvényesült Moszkva óhaja, és menynyiben Husák elképzelése. Ha azonban a csehszlovák politikatörténet és Husák politikai pályafutásának és nézeteinek ismeretében keressük a motivációt, már elkülöníthető egymástól a szovjet hatalmi érdek, a dogmatikus kommunista szemlélet és a többségi nemzet államnacionalista törekvése. Nem szabad elfelejteni, hogy a szovjet blokkhoz tartozó államok társadalmának szervezésében és politikai rendszerében érvényesülő lenini pártépítés totalista elvei felhasználhatók mind a nemzeti érdekek elnyomására, mind a többségi nemzet hegemóniáját biztosító, elnyomó nacionalizmus támogatására.
E téma kapcsán azonban meg kell említeni egy aktualitást is. 1986. március 24-én, a Csehszlovák Kommunista Párt XVII. kongresszusának első napján Gustav Husák a következő bejelentést tette:
„Ha a szocialista államról és az államszövetségről beszélünk, meg kell jegyeznünk, megérett az idő a Csehszlovák Szocialista Köztársaság új alkotmányának kidolgozására. Elfogadása óta eltelt egy negyedszázad. Eközben jelentős változások történtek. A fejlődés kényszere alatt alkotmánytörvények formájában több betoldás született, amelyeket egy alkotmányban kell egyesíteni.” (Pravda, 1986. március 25. Pozsony.)
Ebből a bejelentésből ugyan nem lehet sokra következtetni, azt azonban előre lehet tudni, hogy ha elkészül az új alkotmány (elfogadására leghamarabb 1988 februárjában kerülhet sor), akkor ebből a dokumentumból mindaz kimarad, ami elavultnak tekinthető vagy a hatalom számára a továbbiakban elfogadhatatlan. Tehát, ha – mondjuk – a husáki elszlovákosodott és irracionalista vezetés után egy nacionalista vagy technokrata beállítottságú cseh politikusgárda lépne fel, az valószínűleg megnyirbálná Szlovákia államjogi különállását, főleg a gazdasági kiegyensúlyozottságot biztosító cikkelyeket. Ha viszont ennek következtében olyan pragmatikus álláspontra helyezkedik majd a hatalom, hogy az ország egységének szempontjából ki kell elégíteni a szlovák nacionalista törekvéseket, akkor az új alkotmány a nemzeti kisebbségek jogait még elvontabban és leszűkítettebben fogja megfogalmazni, mint a mostani 144/1968-as Tt. sz. alkotmánytörvény. Egy biztos, az új alkotmánnyal meg fog szűnni a nemzetiségekről szóló, jelenleg különálló alkotmánytörvény, és a tapasztalat azt sugalmazza, hogy ez az új helyzet a nemzeti kisebbségek fokozott kiszolgáltatottságához vezet. Az 1968-as alkotmányjogi küzdelem után – amelybe volt némi beleszólása a kisebbség képviselőinek – most egy újabb forduló következik, amelynek kimenetele a nemzeti kisebbségek szempontjából több mint kétséges.
Végezetül az Égtájak között c. kiadvány szerkesztőihez kell szólnom néhány szót, válaszként dilemmájukra: közöljék-e vagy sem Janics írását. A sajtószabadság eszménye – ennek kívántak eleget tenni azzal, hogy nyilvánosságra hoztak belőle részleteket – nem csupán a szabad közlés jogának tiszteletére kötelez, hanem a valós informálásra is. Ezért utána kell járni az igazságnak az olyan vélemények esetében, amelyek a konfrontálás lehetősége nélkül és a szerkesztők számára ismeretlen kérdésekről mondanak ki szentenciákat. A szerkesztőséget ugyan nyugtalanította Janics írásának személyeskedő hangvétele, mégsem fogtak gyanút tartalmának hitelessége felől. Illett volna kikérni a bírált tárgy ismerője vagy a bírált személy véleményét. Az információk szabad áramlását lehetővé nem tevő politikai rendszerekben ugyanis a szamizdat szerkesztése felelősségteljesebb munka, mint a hatalom által támogatott kiadói tevékenység.
Pozsony, 1986. november 7.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Ellenvélemény [7]