Hölgyeim és Uraim, magyar demokraták!
1946-ban, túl már a fasizmuson és innen még a sztálinista kommunizmuson, a demokratikusan választott magyar parlament pártjai úgy döntöttek, hogy Magyarország demokratikus köztársaság legyen, amelynek élén köztársasági elnök áll. Ha emellett a döntés mellett, amely egyezett a magyar nép akaratával, megmaradhattunk volna, akkor ma az európai nemzetek demokratikus közösségének egyenrangú tagjai lehetnénk, akkor ma nem kellene válsághíradásokkal szembesülnünk az ország életének minden mezején. Akkor ma nem jutottunk volna az úttévesztés, a megzavarodottság és a tehetetlenség állapotába. Akkor folytathatnánk a megkezdettet, akkor kezdeményező szerepünk lehetne a világ uralkodó társadalmi és politikai folyamatában: a demokratikus folyamatban, erősebb játékosai lehetnénk a világpiacnak, kis országként, de az európai mezőnynek a mainál rangosabb szintjén, akkor a magyar munkát nem értékelte volna le ilyen megszégyenítő mértékben a nagyvilág értékítélete, amely méltányolja a jó minőségű fizikai és szellemi árut, a szocialista jelzőt viszont sem egy gép, sem egy kép, sem pedig a demokrácia esetében külön nem értékeli. A gép gyenge paramétereire nem mentség, hogy szocialista országban készült. A meztelenség nem királyi palást, a hiány nem többlet, a szocialista demokrácia nem demokratább a jelzőjétől. Vagy demokrácia, vagy nem az. Nem az. Egy parlament nem inkább parlament attól, hogy csak egy párt tagja és pártonkívüliek vannak benne, hogy nincsen benne törvényes ellenzék, hogy a képviselőket az uralkodó adminisztráció jelöli, hogy a párttagok és pártonkívüliek választási blokkja, amelynek Hazafias Népfront a neve, és amely az uralkodó párt transzmissziós szíjának tekinthető, a szavazatok kilencven százalékát megkapja, hogy a parlament ritkán ülésezik, hogy a parlament túlnyomórészt egyhangúan megszavazza a kormány előterjesztéseit, amely kormány előterjeszti a párt központi bizottságának az előterjesztéseit, amely központi bizottság előterjeszti a párt politikai bizottságának előterjesztéseit, ahol az utolsó és minden bizonnyal a döntő szó az élethossziglan uralkodó első titkáré[SZJ], aki ilyen értelemben az ország királyának tekinthető. Az élethossziglan uralkodó emberek királyok. Rendszerük, amelyet róluk neveznek el, királyságok, cárizmusok, inkább abszolút, mint alkotmányos monarchiák. Ilyen kormányzatokban merész szó a társadalmi szerződés javaslata, ilyen országban a lényegbe vágó bírálat felségsértés, államellenes izgatás, ilyen monarchiákban a bírálók demokraták és republikánusok, ilyen országokban a spanyolviaszt újra fel kell fedezni, ilyen országokban bírálni kell a rendi viszonyokat, mint másfél századdal korábban, ilyen országban az uralkodó párt tagjának lenni egyet jelent a nemességgel, figyelembe véve, hogy vannak szegény, bocskoros nemesek is, ilyen országban a legitimáció felülről jön és a polgári kezdeményezés, a civil beszéd, független emberek tárgyilagos eszmecseréje forradalmi vagy ellenforradalmi agitáció paranoid címkéjét kapja fentről az udvarból. Mindezzel azt akarom mondani, hogy az a bizonyos fordulat éve, az átalakulás a demokratikus köztársaságról szocialista népköztársasággá, többpártrendszerű parlamentről, ahol fütty, közbekiabálás, rendetlenség és szellemesség is van, egypártrendszerű szavazógéppé, annyit jelentett, hogy megszűnt a parlamentarizmus, hogy a parlament maga is gép lett, az uralkodó főtitkár éltetésének, majd az iránta való mértéktartó lojalitás kinyilvánításának fóruma, s az összevont hatalom merő látszattá tette a parlamentet, amely természetes és életteljes funkciója szerint a hatalmak megoszlásának, az országban érvényesülő különböző vélemények kristályosodásának a fóruma. A parlament a legutóbbi időkig gép volt, robot, nem szuverén alanyok gyülekezete. Ha ezen a mostani összejövetelen sincsenek itt a képviselők,[SZJ] mert a végrehajtó hatalom eltanácsolta a meghívás elfogadásától őket, akkor ez a mai parlament is inkább gép, mint ember. Felébredhetnek-e gépállapotukból az emberek, kibújhatnak-e a tekintélyuralmi engedelmesség lárvájából? Továbbra is azonosítják-e a politikát az udvari szertartásokkal? Leköti-e a figyelmüket a trónörökösök viszálya? Beérik-e azzal, hogy tessék, melyik trónkövetelőnek emelkedik, melyiknek süllyed a csillaga, hogy e szerint közeledjenek a legesélyesebb uszályhoz? Meglátjuk-e azt, ami kiböki a szemünket, a nevetséges hasonlóságot a mi álparlamentarizmusunk és a jobboldali diktatúrák álparlamentarizmusa között? Ha a képmutatás a bűn hódolata az erény előtt, akkor a látszatparlamentarizmus az egyeduralom szorongása a valódi parlamentarizmus eszméjétől. Ezt az eszmét nem tudja végérvényesen detronizálni. A parlament eszméje az államszocializmusban tetszhalott, amely életre akar és életre fog kelni. Az a bizonyos fordulat éve a negyvenes évek végén regresszió volt a demokratikus köztársaság magasabb szintjéről a Mátyás király országába, János király országába, amelyre rákövetkezhet még Károly király[SZJ] országlása. A konkurens pártok felszámolása egyértelmű volt a rendi viszonyok feltámasztásával.
Amennyiben a ma létező parlament a népfelség elvére hivatkozik, akkor törvényessége vitatható. A magyar parlament, az Országházban székelő, annyira törvényes, amennyire sportszerű a nép képviselőinek a versenye. Az Országházban ülésező parlament a parlamentarizmus ismeretes és a történelem során bevált játékszabályainak megsértésével a törvényes ellenzék lehetetlenítésével önmagát törvényteleníti. Még egyszer hangsúlyozom; egy parlament csak akkor törvényes, ha van benne szabadon fellépő törvényes ellenzék. Ha nincs, akkor a parlament nem a nép által elfogadott törvényre, hanem csak az egyeduralom fegyveres és civil személyzetére támaszkodhat. Akkor egy betegségszindrómát kell alkotnia az állam parazita elhatalmasodásával gazdaság és társadalom, politika és kultúra minden színterén. Akkor olyan versenyparipák vagyunk, akiknek mellesleg egy nehéz szekeret kell húznunk. Nem csoda, ha nem jutunk be elsőnek. A tehetetlenségünk, az állampolgári éretlenségünk szekerét húzzuk. Most mintha megtörölnénk a homlokunkat, és megkérdeznénk; miért is húzzuk ezt a szekeret? Hova húzzuk? Mit akarunk egyáltalán? Vissza kell gombolni a kabátot, oda, ahol elrontottuk. Vissza kell térnünk a fair játékhoz, a korrekt politikai szabályokhoz, a valódi parlamentáris demokráciához.
Igen, de hogyan. Úgy, hogy parlamenti képviselőnek tekintjük önmagunkat. Nagyjából ugyanannyi okkal-joggal, mint a mai magyar parlament tiszteletre méltó tagjai. Ha képviselők vagyunk, akkor ez most egy parlament. Egy alternatív parlament. Nem az ország házában kétségtelenül, de az Ország Házának viruló élénkséget kívánva, és sajnálva maródi kinézetét. Segítség a parlamentben üldögélő képviselőknek. Biztatás nekik, hogy nem lesz rosszabb az életük, ha kimondják az ország nyilvánossága előtt az igaznak gondolt nézeteiket. Felhívás hozzájuk, hogy tekintsék a megbízatásukat személyesnek. Ha nincs többpártrendszer, legyen minden parlamenti képviselő egy párt. Ne legyen senkinek az álláspontja előre meghatározható. Abból, hogy A képviselő X kérdésben B képviselővel szavazott együtt, nem következik, hogy Y kérdésben nem C képviselővel fog együtt szavazni. Valami ravasz módon, a szükségből, a hiányból erényt kell próbálnunk kovácsolni. Ha nincsen többpártrendszerű demokráciánk, miért ne csinálnánk perszonális demokráciát, amelyből kinőhet az intézményes demokrácia, de az alap a személyiségeké? Ha a parlamenti képviselőkben egyenként felébred a szabad polgár, és ha a szabad polgárok felismerik magukban a parlamenti képviselőt, akkor a parlamentáris és az extraparlamentáris politikai mező kezd majd összeérni. Nem igaz, hogy a demokráciára nem vagyunk érettek; varázsütésre megjelennének ma is a valóságos parlamenti képviselők, hiszen ma is azt látjuk, hogy ismeretlen fiatalok lépnek a színre, akik elég önállóak ahhoz, hogy elutasítsák a gyámkodást, és elég tehetségesek ahhoz, hogy szellemi fölénybe kerüljenek az álparlamentarizmus álbeszédével szemben, szinte formalista rigorizmussal.
Azt kívánom tehát, hogy az Ország Házát egy dús szőttes vegye körül, és természetesen vonja hatása alá. A társadalmi parlamentarizmus kibontakozására gondolok, tehát mindenféle klubok, egyesületek, társaságok, szemináriumok, szövetségek, baráti körök, asztaltársaságok hálózatának létesülésére, amelyek egymással interkommunikációba bocsátkoznak. Mert ne feledjük a legfontosabbat. A valódi parlament benne van a rádiónkban, amelyben a csavarógombot elforgathatjuk, és hallunk mindenféle olyan beszédet, amilyenek a mai magyar parlamentben nem lehetségesek, észleljük tehát, hogy ez egy furcsa parlament, távol a világ zajától. A valódi parlament ott van a könyvespolcunkon. A valódi parlament ott van a baráti körünkben. Ez a furcsa parlament egy ellenkező ország fölött hümmögve, de megszavazza, amit elé tesznek. Egy majdnem teljesen engedelmes parlament. Ahogy van hamis gulyás hús nélkül, úgy van hamis parlament kormánypárt és ellenzék heves vitái nélkül.
A rendi abszolutizmus helyén demokratikus köztársaság csak akkor lesz, ha az alattvalókból mintegy vedlés útján, küszködve és meg-megriadva kibontakoznak az új republikánusok, a múlt századi reformkor szép figuráinak utódai. Mitől szép Széchenyi és Kossuth, Vörösmarty és Petőfi? Attól, hogy nagyszabásúan átadták magukat életük drámájának, hogy maguk választotta eszményeik igézetével éltek és vesztével vesztek. Attól, hogy személyiségükké vált igazságukkal tájékozódási pontokká váltak. Az ő gyakran heves eszmecseréiket tartja a történelmi emlékezet a kor igazi, imaginárius parlamentjének. A történelmi szemlélet ironikus cserékre hajlamos, és a Pilvax kávéház ifjait az ő koruk nagyjai előtt minden bizonnyal botrányos rangra emeli. Lehet, hogy a parlamenten kívüli parlamentek a maguk szerény esendőségében valóságosabb parlamentek, mint az az olajozottan működő az ország házában. Az ország házában demokratikus parlament csak akkor lesz, ha lesznek a társaságokban a többiek előtt szószólókká kiválasztódó újrepublikánusok. Hamisság volna és szegénységi bizonyítvány, ha csak egy magyar demokrata fórum volna. A fennálló eróziója és a keletkező fermentációja párhuzamos jelenségek. Egyrészről válság van, másrészről hemzsegni kezdett az ország. Kívánatos volna, ha elkezdődne Magyarországon a Tarka mozgalom, egymást méltányoló sokféleségeké, az értelmes különbözéseké, amelynek sok kis demokrata fórum, sok különböző, gyakran bolondos névre hallgató fórum lenne a médiuma. Nemcsak a gyűlésterem médiumára gondolok. Vers vagy számítógép útján is lehet egymással beszélni. Többmédiumos mozgalomra gondolok. Az. irodalmi és a politikai est, a rádió és a szamizdat kifejezési formák csupán. Lehet, hogy nem vesszük észre napjainkban a történelmet. Észlelünk némi felgyorsulást, a történelmi változások lehetségesebbnek látszanak, kevésbé letargikusak vagyunk a fennállóval szemben. A gazdasági reformról sok szó esett, most az a legfontosabb kérdés, hogy beszélni kezdünk a magyar demokratikus alkotmányról is. Megindult napjainkban az alkotmányvita. Az értelmiségnek nincsen érdekesebb szellemi kihívása, mint átfogó elveiben és finom részleteiben a közvita asztalára tenni alkotmányjavaslatait.
Több jelölt lehet? Barátaim, a vállalkozóbbak megkezdhetnék a választási hadjáratukat saját képviselőségükért, saját képviselőik jelöléséért és megválasztásáért. Csináljatok magatokból és magatoknak képviselőt. Mit és kit képviseljetek? Önmagatokat a vonatkozási körötökket. Mi képvisel egy körzeti orvos? Mit képvisel egy magántaxisofőr? Önmagát, vagyis a nekik kijutó emberi tapasztalást. Ha azt képviseled, amit te magad igazán tudsz, akkor a népet képviseled. Ha egy fejlesztőmérnök a fejlesztőmérnökök javára hazabeszél, ha egy sok gyerekes családanya a sok gyerekes családanyák javára hazabeszél, ha egy párttitkár a párttitkárok javára hazabeszél, akkor elhiszem, hogy őszintén beszélnek. Akkor valódi képviselők. Akkor a saját arcukat viselik valami unalmas egyenálarc helyett. Képviselők, beszéljetek a magatok nevében, akkor a köz nevében szóltok. Nem tudjuk, kire hányan szavaznak, nincsenek mennyiségi érvek igazságaink mögött. Nemhogy politikai demokráciánk nincsen, még nyílt közvélemény-kutatások sincsenek. Nem tudjuk, hányan állnak A és hányan állnak B mögött. Ha nem harsog mögötted a képviseltek sokasága, akkor kedved szerinti, személyes játékra.
Egyelőre az artikuláció, a politikai mező tagolódása van műsoron. Meg kell hogy jelenjenek a színpadon a csipkerózsika-álmából lassan ébredező magyar demokratikus köztársaság új politikusai. A kabátot az unokák fogják újragombolni. Van még valamennyi idő egy új alkotmányvita társadalmi mozgalmára. Megkísértés tárgyai a párt emberei, biztos, hogy nem szabad rossz társaságba keveredniük? Meddig lehet fenntartani a rossz fiút, akinek a társaságába nem volna szabad belekeverednie? Megjósolhatjuk, hogy a rossz fiúk a következő parlamenti választásokon ügyesebbek lesznek. Megjósoljuk, hogy a magyar út specifikuma abban lesz, hogy a demokrácia szelleme kívülről-belülről fertőzni kezdi az intézményeket. Az uralkodó párt tagjai meghívást kaptak a történelemtől, hogy alakítsák át pártjukat demokratikus kommunista párttá, amely az olasz párt módján elismeri más politikai erők létezését, és kötelezőnek ismeri el magára nézve a parlamentáris demokrácia játékszabályait. Az uralkodó párt emberei nem fogják tudni szűziesen kivonni magukat a vitából, amely a politikai hatalom legitimitásáról szól.
Naiv fatalizmus föltételezni, hogy minden kommunista, aki felismeri, hogy nemcsak kommunistákból áll a világ, és hogy sportszerűen helyet kell adni a játéktéren a nem kommunistáknak is, annál is inkább, mert a párt az alkotóerőket korlátozó etatizmusával sem a sztálini, sem a posztsztálini korszakban nem vizsgázott valami fényesen, naiv fatalizmus föltételezni, hogy a történelem unalmasan ismétli magát, és minden magát komolyan vevő párttag, aki nem akar sem önmagára, sem másokra egy valótlanságot ráerőltetni, hogy minden ilyen rendes és józan ember Nagy Imre sorsára jut.[SZJ] A valóság tudomásulvételét nem lehet újra meg újra árulásként halálra ítélni. Nagy Imre felismerte, hogy nem csak ők vannak. Már csak ezért a felismeréséért is megérdemel egy díszsírhelyet a Kerepesi temetőben. Hogy ettől a felismerésétől a kötél alatt sem állt el, olyan fénybe állítja alakját, amelynek az erőssége egyre nő. A mai pártkormányzat, a mai politikai management teljesítményét a világpiac megmérte. A pénzpiacok ítélete után következik a belső piacterek ítélete. Íme most ez is egy piactér. A vezetőséget szidni nem elég. Benne voltunk és benne vagyunk az udvari kultúrában, nagyon is felemás republikánusok vagyunk.
Mindent a determinációkra kenni – ma – egyszerűen ostobaság. Még a geopolitikai térkép is ingatagabb lett. Az autonóm kisközösségnek és hálózatoknak, tehát a személyes viszonylatoknak, az informális hálózatoknak ma nagyobb a mozgástere. Több múlik az egyes emberen, mint korábban vélhettük. Az európai integrációnak és az alapvető emberi jogok biztosításának nélkülözhetetlen feltétele a parlamenti demokrácia. Ez a két legerősebb tendencia ma ezen a földrészen. Az egyeduralmak, abszolutizmusok, diktatúrák műszakilag és erkölcsileg egyre inkább elavulnak. A személyzet fokozatosan átáll. Ki szeret a vesztes csapathoz tartozni? Érdemes felismerni a politikai divatok rejtelmes és ellenállhatatlan erejét. Az etatizmus jobboldali válfaja és az etatizmus baloldali válfaja egyaránt bemutatkozott. Nem érdemes ezen a körön belül maradni. Hiába facsarják, a szocialista etatizmusból sem sül már ki semmi eredeti. Ha abszolutizmus van, hát legyen felvilágosodás. Felnőtt ember nem kér engedélyt az önképzőköri szerepléshez.
Képviselőtársaim, ne feledjék, hogy az ember képét viselik önmagukban.