Húsz év után a prágai tavasz kísértete járja be a csehszlovák politika színterét. Kiváltképp időszerűvé tette a húsz évvel ezelőtti eseményeket az a paradoxon, hogy abban az országban, amely húsz évvel ezelőtt tankokat küldött a prágai eretnekség ellen, ma olyan reformpolitika van kibontakozóban, amely kétségtelenül erre az eretnekségre emlékeztet. A csehszlovák politikai vezetés, mivel az 1968. augusztusi katonai intervencióból eredezteti legitimitását, érezhetően ideges. Egyfelől, mint mindig, hitet kell tennie Moszkva politikája mellett, másfelől azonban semmiképpen nem akarja elismerni, hogy ennek a politikának vajmi köze lenne az 1968-as „revizionizmushoz”. A hasonlóságot persze mindenki látja, és ezért a prágai vezetés nevetség tárgya.
Mire számíthatunk ebben a helyzetben? Melyek a csehszlovákiai fejlődés perspektívái?
Nem tartozom azok közé, akik a prágai tavasz megismétlődésében reménykednek. A húsz év előtti események olyan viszonyok gyümölcsei voltak, amelyek ma, a „normalizálási”politika évei után már nem léteznek. Az a nemzedék, amely a prágai tavasz, főszereplője volt, ma már nyugdíjkorhatárban van, és egyetlen későbbi nemzedéknek sincsenek olyan tapasztalatai és olyan elképzelései a világról, mint ennek a nemzedéknek voltak.
A prágai tavasznak mindenekelőtt az volt az előfeltétele, hogy a felülről jövő reform kezdeményezői, a reformkommunisták közös nyelvet találjanak a társadalom többi elemével. A reformkommunisták akkori nemzedéke nem félt attól, hogy demokratikus viszonyok között a kommunistákat lámpavasra akasztják. Az a generáció még nem felejtette el, hogy 1948 előtt a kommunisták hatalmi monopóliuma nélkül is szocializmus épült az országban, a CSKP pedig szabad választásokon megszerezte a szavazatok közel 40 százalékát.
Az akkori reformkommunisták emellett meg hittek saját ideológiájukban, hittek a reformkommunizmus megvalósítható voltában, és készek voltak kockázatot is vállalni érte. Így aztán a társadalom jelentős része (a korabeli közvélemény-kutatások szerint a lakosság közel kétharmada) is lehetségesnek tarthatta a felülről jövő reformokat, a kommunisták által követett politika megváltozását. Naivitás lenne persze azt hinni, hogy ha nem tapossák el a reformot a szovjet tankok, akkor nem támadt volna konfliktus a felülről jövő reform és a demokratizálásra irányuló, alulról jövő nyomás között. Megítélésem szerint azonban meg lett volna a lehetőség arra, hogy az ilyen konfliktusokat demokratikus módon oldják meg; anélkül, hogy újra megjelenjenek a sztálini módszerek, mint a „normalizálás” során.
Ez a lehetőség nem térhet vissza pusztán azon az alapon, hogy a CSKP reformprogramjánakszámos fontos eleme megtalálható a peresztrojka gorbacsovi koncepciójában. Normális, egészséges politikai fejlődés persze elképzelhetetlen Csehszlovákiában a prágai tavaszról folytatott nyílt, kritikus vita nélkül. Ilyen vita nélkül 1968 egyfelől legendává, másfelől politikai madárijesztővé válik.
Az ilyen vita nyomán az 1968-as reformkommunizmus számos gondolata kiindulópontul szolgálhatna a jelenlegi gazdasági és politikai problémák megoldásához. Ennél többet azonban nem várhatunk a múlttól – a történelem nem kínálhat többet a jelennek annál a lehetőségnél, hogy bizonyos tanulságokat merítsen belőle.
Személy szerint nem tartozom azok közé sem, akik szerint e jelenlegi válságból az 1968-as politikai garnitúrának, az akkori politikusoknak a közéletbe való visszatérése jelenthetne kiutat. Ehhez ma már késő: talán 1975-ig még lehetséges lett volna, de ma már nem az. Sőt, korábban is, amikor még nem voltak nyugdíjkorban ezek az emberek, felvetődött volna a kérdés: vajon azok, akik egyszer már megbuktak, miért lennének sikeresebbek egy újabb reformkísérlet során?
Ám a jelenlegi válságból a mai politikai vezetés sem vezetheti ki az országot. Az, hogy Husák helyébe Jakes lépett,[SZJ] semmit sem jelent: továbbra is az a garnitúra van hatalmon, amely húsz éven át elnyomott minden reformgondolatot, és amely ma az „új gondolkodás” legjobb biztosítékának állítja be önmagát. Amíg nem távoznak a vezető politikai funkciókból azok, akik máig sem tudnak szabadulni az 1968-as konfliktus hatásától, nem lehet szó valóságos reformkísérletről, a rendszer demokratizálásáról. Ezeket az embereket felelősség terheli a CSKP demokratikus potenciáljának megsemmisítéséért (az 1970-es tisztogatás során közel félmillió ember került ki a pártból) és az olyan légkör kialakulásáért, amelyben nem érthetnek szót egymással a hatalmon levők és azok, akik fölött a hatalmat gyakorolják. A politika gyanús voltának szimbólumai ők, nem pedig annak, hogy bízni lehet a politika jobbító képességében.
Azzal sem veheti kezdetét a reform és a demokratizálás Csehszlovákiában, hogy Gorbacsov exportálja Prágába a maga politikáját, meneszti a jelenlegi garnitúrát, és egy másikat állít a helyébe. Gorbacsovnak eszközei sincsenek ma erre, és érdeke sem fűződik az ilyen fejlődéshez. Az új szovjet vezetés egyelőre egészen más dolgokkal van elfoglalva bel- és külpolitikájában, semhogy a prágai tavasz valamiféle megismétlődését kívánhatná: bizonyára jobban tart a lehetséges bonyodalmaktól és az aligha kézben tartható fejleményektől, mint amennyire Csehszlovákia politikai letaglózásáért erkölcsi felelősséget érez.
Nagy segítséget jelentene persze a csehszlovákiai fejlődés számára, ha az új szovjet vezetés a történelem „fehér foltjainak” tisztázása során rászánná magát arra, hogy vitát engedjen az 1968-as katonai beavatkozásról, és a vitában hangot kaphatna a beavatkozás elítélése. Politikailag persze az érné a legtöbbet, ha maga Gorbacsov határolná el magát a beavatkozástól. Hozzájárulhatnának ebben az értelemben a csehszlovákiai fejlődéshez azon országok vezetői is, amelyek jelképesen részt vettek az intervencióban. Az utóbbi időben, úgy tűnik, a magyar pártvezetés egyik-másik tagja itt úttörő szerepet játszhat.
Végezetül, aligha lehet Csehszlovákiában a tömeges elégedetlenség kirobbanására számítani, mint Lengyelországban és Magyarországon 1956-ban vagy ismét Lengyelországban 1980-ban. Az egész társadalom viszonylag magas anyagi életszínvonala, a politikai „normalizálás” által kitenyésztett apátia és cinizmus, valamint a kételkedés, hogy a tömeges megmozdulások számottevő javulást érhetnének el (hat még az 1981-es lengyel példa is), mindez – együtt a hagyományos cseh természettel, amely a „nehéz idők” átvészelésére, a mimikrire hajlik – valószínűtlenné teszi, hogy Csehszlovákiában tömeges nyugtalanság kezdődjék.
Természetesen vannak kritikus és ellenzéki erők. Nemcsak a legintézményesültebbről, a Charta ’77-ről van szó; évek óta megfigyelhető a féllegális, ún. „párhuzamos” tevékenységek egész sora, különösen a fiatalok körében. Az utóbbi időben egyre jelentősebbé válik az egyházak, kivált a katolikus egyház körül összpontosuló tevékenység is: első ízben vált tömegessé az állampolgárok tiltakozása, az emberi jogokat (a vallásszabadságot) durván sértő viszonyok ellen több százezer ember írt alá egy közös nyilatkozatot. A már említett okokból azonban e tevékenységekből fejlődhet ki széles körű ellenállási mozgalom, amely alapvető politikai változásokat kényszerítene ki. Más szóval: a jelenlegi kritikus ellenzéki mozgalom önmagában véve nem képes hatalmi-politikai alternatívát teremteni.
Milyen következtetés adódik ebből? Arra kell-e számítani, hogy Csehszlovákia meghatározatlan időre a brezsnyevizmus rezervátuma marad?
Azt gondolom, sokáig nem maradhat ilyen rezervátum, de egyelőre az, és egy időbe (egy, két vagy három évbe) még beletelik, amíg a helyzet tarthatatlan lesz. A csehszlovákiai fejlődés ördögi körének széttöréséhez több tényező egyidejű fellépésére van szükség.
Mindenekelőtt fontos, hogy a Szovjetunióban sikerrel haladjon előre a gorbacsovi reformkoncepció. Semmi kétség, a jelenlegi prágai (és alkalmasint a berlini) vezetés ennek ellenkezőjében reménykedik. A szovjet reformpolitika előrehaladása a jelen körülmények között nem csupán külső tényező: a prágai vezetés hivatalosan azonosította magát az új szovjet politikával, a peresztrojkával, és ezért saját teljesítményét is ahhoz kell majd mérnie. (Honecker itt körültekintőbben járt el: elvetette a szovjet politika „másolását”, és így nem állított magának olyan kelepcét, mint Jakes.) A tényleges – akár gazdasági, akár politikai – eredmények azonban nem fognak megfelelni a peresztrojka követelményeinek, és újra meg újra el kell majd ismerni, hogy „elmaradtunk a feladatoktól”. Ez, ismétlem, a gazdaságra is igaz, minthogy a valóban intenzív növekedési tényezők az általános társadalmi-politikai légkör megváltozása nélkül nem juthatnak érvényre Csehszlovákiában.
Az ebből fakadó ellentétek lökést adnak majd a belső harcoknak a hatalmi elit egyes csoportjai között. Az ún. technokrata irányzat erőteljesebben lép majd fel a dogmatikus-ideologikus irányzattal szemben, amely mind ez ideig, Jakes hatalomra kerülése után pedig kiváltképp) a meghatározó szerepet játssza Prágában. Nézetem szerint mintegy két éven belül olyan mértékben ki kell éleződnie ennek a konfliktusnak, hogy a politikai vezetésben alapvető személyi változások válnak szükségessé.
E változások már összefüggenének a nemzedékváltással is. Csehszlovákiában azonban van egy sajátos probléma: Gorbacsov generációja (a ma ötven és hatvan közöttiek) 1970-ben nem kis részben áldozatul esett a párton belüli tisztogatásnak. Mindazokat, akik a reformkommunizmus gyanújába keveredtek, és akik nem hajlottak eléggé arra, hogy elhatárolják magukat 1968-ban képviselt álláspontjuktól, kirekesztették a hivatalos politikai életből és az irányító apparátusokból (vállalati mérnökökig stb. bezárólag). Csehszlovákiában ezért a negyvenesek generációjának fellépése hozhat megoldást – ők azonban ma még nem jutottak elég magasra a hatalmi hierarchiában ahhoz, hogy reményeik lehessenek a legmagasabb vezető szervekbe való bejutásra.
A hatalmi eliten belüli folyamat tehát egyrészt gyötrelmesnek, másrészt hosszadalmasnak ígérkezik. Annál nagyobb a jelentősége annak, hogy mi történik az elkövetkező időszakban a halalmi eliten kívül, a társadalom egészében.
Az utóbbi évek legfontosabb pozitív jelenségének ebben a tekintetben a félelem eltűnését tartom: az emberek szabadon beszélnek, nevükön nevezik a dolgokat, nem félnek már a megtorlástól. Ha ez a folyamat tovább megy, idővel – kiváltképp pedig azokban a pillanatokban, amikor a vezetés szemmel látható válságban lesz – áttörhetővé válik az eddig a politikával, általában a közéleti tevékenységgel szemben mindenütt uralkodó apátia és cinizmus. Az alulról jövő racionális, tárgyszerű (nem pedig ideologikus) kritika olyan erővé válhat, amelyre az ideológiai szárnnyal vívott harcban támaszkodhatnának a hatalmi eliten belüli racionálisabb, pragmatikus orientációjú szárny képviselői.
Az is fontos ugyanakkor, hogy e folyamattal egyidejűleg fejlődjön a független kulturális, szellemi élet, kiváltképp a fiatalság körében. Ez a tendencia éppúgy megvan és az utóbbi években bővül is Csehszlovákiában, mint a szovjet tömb többi országában. Az uralkodó (sokszor azonban csak külsődleges, látszólagos) apolitikusság mellett erősödnek az antitotalitárius, antiautoritárius értékek, egy inkább demokratikus, gyakran liberális irányzat, erős hagyományos (például vallásos) vagy modern (ökológiai stb.) felhangokkal. Az apátia és cinizmus erről az oldalról való áttörése azonban akkor válik politikailag jelentőssé, amikor a vezetés válsága a dogmatikus-ideológiai szárny vereségével és a racionális, pragmatikus irányzat győzelmével oldódik meg.
Ennek az irányzatnak a képviselői (a technokraták) azonnal támaszt keresnének az ilyen társadalmi törekvésekben, amelyekhez valójában nem sok közük van, eltekintve az ésszerű politikához fűződő racionális érdektől. Végül is így történt ez más országok több reformpróbálkozásánál is, ideértve a gorbacsovi peresztrojkát. Az ilyen irányú támogatásra való törekvés máris megfigyelhető Csehszlovákiában például Strougal miniszterelnök beszédeiben.
Mindezeknek a tényezőknek az együttes hatása, megítélésem szerint, belátható időben elvezethet Csehszlovákiában a fordulóponthoz, amikor kezdetét veheti mind a felülről indított reform, mind pedig az alulról jövő, demokratikus kibontakozás. Mint már mondtam, ez aligha lehet 1968 megismétlődése: a szembenállás sokkal erősebb, az ellentétek kezdettől fogva élesebbek lesznek, a konfliktusok világosabbak. Ez azonban bizonyos szempontból előnyös is lehet: nem homályosítja el a politikai gondolkodást a reformer kormányzat és a nép ellentétektől mentesnek hitt egységének ködfüggönye.
Ha a helyzetet a reformpróbálkozások 1956 és 1968 közötti „első fordulójával” hasonlítjuk össze, akkor itt bizonyos analógia kínálkozik. Akkor is az történt, hogy – noha bizonyos feltételek tekintetében, mint az ipari fejlettség és a demokratikus politikai kultúra, Csehszlovákia vezetett – országunk utolsóként lépett a politikai változtatási kísérletek útjára. Lehet, hogy ezúttal is így lesz. Merjük remélni, hogy két eltéréssel: egyrészt azok, akik az élen járnak – a magyarok és alkalmasint a lengyelek – nem buknak el úgy, mint 1956-ban, másrészt Csehszlovákia nem akkor fog majd hozzá a maga kísérletéhez, amikor a moszkvai reformfőtitkárt már megbuktatták.
- Térségünk [6]