A titkos és kevésbé titkos rendőrök hada, amely 1987 novemberében megrohanta a kelet-berlini Sion-egyházközség épületét, hogy lefoglalja az utóbb illegálisnak minősített irodalmat,[SZJ] aligha volt tisztában vele, hogy akciója az érintetteket erkölcsileg megerősíti. Ebben azonban nincs semmi meglepő. A hatvanas évek óta az NDK hatóságai egyetlen lépést sem tettek a másként gondolkodók ellen, amely utólag ne bizonyult volna hibásnak. Mindig csak azzal a veszéllyel számoltak ugyanis, amelyet szerintük meghatározott irányzatok vagy csoportok jelentenek az államra nézve, de sohasem azzal, ami a megtorlással járni szokott. Ha társadalmi szükségletek kifejezőit üldözik, s nem vetik latra e szükségletek létjogosultságát, az csupán a társadalom rendőri szükségkezelése. Az elnyomott marginális csoportok ismét felbukkannak, a betiltott gitárszó tovább cseng a publikum fülében, a hivatalos nyilvánosságból kiűzött szövegek pedig különösen nagy szavahihetőségnek örvendenek. A pluralizmust nem lehet betiltani, legföljebb magánlakásokba száműzni. Még az olyan radikális módszer sem igazán hatásos, mint a kényelmetlen emberek kizsuppolása. Minden évjáratnak megvannak a maga disszidensei, akik a száműzöttek, a reményvesztettek vagy a megfélemlítettek helyébe lépnek.
Az utóbbi három évben az NDK-ban is létrejött a miénkhez hasonló második nyilvánosság, megtörve az állam több évtizedes publikációs monopóliumát. A „Greznfall” („Határeset”), az „Umweltblätter” („Környezetvédelmi Lapok”) kezdetlegesen sokszorosított számai az NDK történetében a szabad sajtó első hajtásai.
E folyóiratok és a mögöttük álló csoportok létezését különféle tényezők szerencsés egybeesése tette lehetővé. A ’70-es években az NDK kilépett a nemzetközi elszigeteltségből. Különösen a Szövetségi Köztársasággal létrejött szoros gazdasági kapcsolatok következtében tarthatatlanná vált az ostromlott erőd pszichózisa. Külpolitikai érdekek követelték, hogy a keletnémet állam legalább kifelé normálisan működő, civilizált formációnak mutatkozzék. Ennek megfelelően valamelyest finomabb módszereket kezdtek alkalmazni a kritikus szellemű polgárokkal szemben, anélkül hogy a korábbi, durvább eszközöket teljességgel elvették volna.
Mivel az NDK befolyásolni kívánta a nyugatnémet környezetvédő és békemozgalmakat, ezért egy ideig óvatosabban bánt saját lakosságának hasonló csoportjaival. Ezek a csoportok valamelyes játéktérre tettek szert az evangélikus egyházon belül, amely az országnak egyetlen, a hivatalos ideológiával szemben nem elkötelezett jelentős intézménye.
Ehhez járulnak 1985 óta a glasznoszty és a peresztrojka hatásai. A másként gondolkodók, akik eddig élvezték ugyan az óvatos-legalista egyházi körök védelmét, ám ellenőrzésüket is el kellett tűrniük, most egyszeriben fellélegeztek. Úgy látszott, Gorbacsov személyében és nyitási politikájában hatalmasabb szövetségesre találtak. A moszkvai változások lépéskényszerbe hozták az NDK rendszerét, ámde a rendszer, hagyományának megfelelően, képtelen volt gyorsan reagálni. Ez idézte elő az ellenzék különös, egyenesen groteszk konjunktúráját.
1987 nyarán A béke és emberi jogok kezdeményezése nevű, rendőrileg üldözött csoport a berlini szovjet nagykövetség épületében Gorbacsovnak szóló levelet nyújtott át.
„Igen tisztelt Mihail Szergejevics” – hangzott az üzenet –, „az Ön átalakítási politikája azért vált ki annyi rokonszenvet lakosságunkból, mert az Ön által említett problémákat nálunk is jól ismerik. Az NDK hatalmi gépezete azonban bizalmatlanul és elutasítóan fogadja a változásokat. Ugyanazokat az erőket támogatja, amelyek a Szovjetunióban gátolják és szabotálják a megújulást.”
Politikailag valamennyire is dörzsölt ember ilyen szöveg olvastán méltán teheti fel a kérdést: vajon a szerzők minden valóságérzéküket elveszítették, hogy üldözött peremcsoport létükre eléggé szalonképesnek találják magukat az SZKP főtitkárával folytatandó párbeszédhez? Összemérhető tényezők-e kelet-berlini Prenzlauer Berg kerület és a Kreml, a „Grenzfall” és a „Pravda”? Nemde abszurditás? Ha azonban az, valami még abszurdabb. A „Grenzfall” beszámol arról, hogy az Unter den Lindenen, a szovjet követség épületében egy ügyvivőként bemutatkozó, „barátságos idősebb úr” annak rendje és módja szerint átvette a levelet.
Mindazonáltal kevéssé valószínű, hogy Gorbacsov valaha is válaszolni fog. Az NDK-ellenzék glasznoszty-rajongása, amelyben mellesleg osztozik a lakosság széles rétegeivel, mindeddig viszonzatlan szerelem marad. Magán az ellenzéken belül más hangok is megszólalnak. A Gegenstimmen-csoport például nem ért egyet a moszkvai reformerek iránti általános rokonszenvvel, illetve annak ilyenfajta kinyilvánításával. A csoport egyik tagja olvasói levelében kommentálja a Kezdeményezés Gorbacsovhoz intézett együttműködési javaslatát:
„A levél mintegy feljelenti az NDK államgépezetét, amiért az nem utánozza az újabb szovjet fejleményeket. Ennyiben felhívás akar lenni a címzetthez, hogy avatkozzék be. Én azonban romantikus módjára ragaszkodom ahhoz, hogy nem akarok gyarmaton élni… A levélírók a társadalmi fejlődésről alkotott, egyébiránt rokonszenves elképzelésüket megpróbálják az új gondolkodásmód készen kapott fogalmába csomagolni. Ezzel azonban a reményt, saját cselekvésük hajtóerejét az országon kívülre helyezik.”
1987 Pünkösdjén Nyugat-Berlinben hatalmas szabadtéri popzenei fesztivált rendeztek. A zene a fal közelében, a Brandenburgi Kapunál is hallható volt, ezért az NDK-fiatalok, akik a nyugatnémet tévéből értesültek az eseményről, azon az estén nagy tömegben gyülekeztek a város két felét elválasztó határvonal mentén. A Volkspolizei brutálisan megrohanta a békés tömeget, és százával vette őrizetbe a nyugati popzene kedvelőit. A valóban megdöbbentő esemény kárvallottjai a „Grenzfall” hasábjain számoltak be élményeikről.
„Rugdostak minket” – mondja az egyik fiatal –, „még a földön fekvőket, még a nőket is. Gumibottal vertek, sokszor vesetájékon, őrizetbe vétel közben sokukat az utcán át vonszoltak. Egyszerre több rendőr is rávetette magát a szemmel láthatóan gyöngébbekre. Amikor az egyik őrszobára lányokat vittek be, egy rendőr így szólt a társához: »Csinosabbakat nem találtatok?«”
A rendőrségi visszaélések, házkutatások és razziák a „Grenzfall”-ban külön rovatot foglalnak el. A homo dissidens történetében a rendőrség amúgy is szinte az egyetlen szilárd támpont. Ez persze éppúgy optikai csalódás, mint a titkosrendőrség mindenhatóságába vetett hit. A rend őrei csupán eszközei egy elbizonytalanodott hatalomnak. Hogy ez mennyire így van, tanúsítják az NDK második nyilvánosságának tapasztalatai is.
Hogyan zavar meg például a rendőrség egy magánlakáson rendezett kiállítást? A dátum: 1987. június 6-a.
„24 óra tájban Jörg Deloch lakásán zöld egyenruhás urak jelennek meg, és felszólítják a lakás tulajdonosát, hogy halkítsa le a zenét. Deloch azonnal eleget tesz a felszólításnak. Negyedóra múlva ismét csöngetnek, és megismétlik a felszólítást. Jörg még halkabbra állítja a muzsikát. Egy idő múlva kinéz az udvara, hogy szemügyre vegye a rend őreit, azok azonban már az ajtóban állnak, és behatolnak a lakásba. A mintegy hatvan vendéget elküldik. A legtöbben távoznak is, de már a lakásban kezdetét veszi a gumibotozás. Cserébe – jegyzi meg a „Grenzfall” tudósítója keserűen – a vendégeknek alkalmuk van igazolni magukat a népi rendőrség képviselői előtt.”
Más alkalommal egy jénai festőt, aki pedig néhány éve még a Művészeti Akadémia ösztöndíjas növendéke volt, rendőrök akadályoztak meg abban, hogy ellátogasson egy kanadai tájképfestő kiállítására, noha mint a Képzőművészeti Szövetség tagja meghívót kapott erre az eseményre. Miközben Jörg Delochnál éppen csak a kiállításhoz nem nyúlnak, Jénában a rend őrei a kanadai tájképfestészet védelmezőinek csapnak fel. Mindkét akció feltűnő vonása, hogy voltaképpen értelmetlen.
Egyenesen abszurd az alábbi történet, amelyet a „Grenzfall” egyik 1987. őszi számában közöl. A színhely itt is Jéna, amelyet az NDK-ellenzék köreiben a „keletnémet Gdansknak” is szoktak nevezni, mivel a környezetvédő és békecsoportok Berlin után itt a legaktívabbak. Nos, egy az NDK-ból kitelepülni kívánó társaság egy szombat délután tüntetésre készült a jénai Űrhajósok terén.
„A megfelelő szervekhez eljutott az információ, mire azok utasítást adtak az egyik építővállalatnak, hogy szombaton lásson hozzá a tér átépítéséhez…”
A meglepetésszerűen felvonult peresztrojkabrigádot azután – biztos, ami biztos – civil és egyenruhás rendőrök védték meg az esetleg mégis odatévedő tüntetőktől.
A „Vadkelet” rovat arról tudósít rendszeresen, hogyan nyilvánul meg a „hétköznapi” erőszak az NDK társadalmában. Mivel ilyen témájú hírek a hivatalos sajtóban sohasem jelennek meg, a „Grenzfall” információs hézagot tölt be.
„1986 júliusában” – olvassuk – „Sigmund Kriltz sorkatona Bad Salzungenben több lövés következtében meghalt. A Nemzeti Néphadsereg jelentése szerint a halál »önhibájából« következett be. Kriltz tartalékosként szolgált Bad Salzungenben. 1986. július 6-án egy másik tartalékossal együtt kimenőről volt hazatérőben. Amikor beléptek a laktanya udvarára, megállították és arra kényszerítették őket, hogy feküdjenek be a sárba. Előttük egy katona állt kibiztosított géppisztollyal. Amikor Kriltz valamit magyarázott, és fel akart kelni a sárból, szitává lőtték. Sigmund Kriltznek felesége és két kisgyermeke van. Bajtársai pénzt akartak gyűjteni a családjának, a pénzt azonban elkobozták, és az egység tagjait titoktartásra kötelezték.”
A „Vadkelet” rovat sajátossága, hogy főleg vidéki híreket közöl, s többnyire olyan eseményekről, amelyek a nyugati hírközlő eszközökhöz nem jutnak el.
Az ellenzék belső életébe enged némi betekintést a „Genzfall” műsorajánlata. Ebben szerepelnek illegálisnak minősülő, vagyis magánjellegű rendezvények, féllegálisak, amelyeket általában valamely egyházközség égisze alatt tartanak, és közérdeklődésre számot tartó hivatalos kultúresemények is. 1987 őszén így nézett ki egy átlagos műsornaptár:
„Sachsen-Anhalti Akadémia (az Evangélikus Egyház belső oktatási hálózatának része – D. Gy.), Redekinben szeptember 16-án: A realisztikus emberképhez; Worbisban szeptember 19-én: Alkalmazkodás és engedetlenség között – életmodellek ma; Magdeburgban szeptember 26-án: Homoszexuálisok, 1987 – kísérlet a megértésre: Merseburgban október 26-án: Demokrácia, népuralom, a demokrácia fogalma. Szeptember 9-én Berlin-Buchban Stephan Krawczyk és Freya Klier (időközben az NDK-ból kiutasított művész házaspár – D. Gy.) koncertje: Útlevelek és jelszavak. Szeptember 12-én a berlini Zsófia-templomban ugyanők „Ellenállni” című műsorukat mutatják be, majd szeptember 15-én a szamaritánus templomban tartják meg a „Kőcsapás” című dalestjüket. Szeptember 22-én a Német–Szovjet Baráti Társaság berlini székházában Reichelt, az NDK környezetvédelmi minisztere részvételével fórumra kerül sor.”
Ezt a kulturális programot politikai rendezvények egészítik ki, például: „Információs beszélgetés a katonai szolgálat kérdéseiről” vagy „Leendő békeszolgálatosok találkozója”. Olykor vegyes összetételű rendezvényeket is hirdetnek, így 1987 őszén az NDK béketanácsa által kezdeményezett Olof Palme békemenetet, amelyen független csoportok is részt vehettek, mégpedig saját transzparenseikkel. Azt azonban nem lehet garantálni, hogy a meghirdetett rendezvényekre valóban sor kerül. A „Grenzfall” udvariasan figyelmeztet:
„A sachsenhauseni egykori koncentrációs tábortól Rabensteinfeldig tervezett békemenet valószínűleg elmarad, mivel az útba eső egyházközségek túl nagy számban mondták le.” Vagy:
„Mivel a koncerteket egyházi helyiségekben tartjuk, és az utóbbi időben az egyházközségek gyakran mondták le őket az utolsó pillanatban, ezért azt ajánljuk, hogy a rendezvény előtt közvetlenül érdeklődjenek, megtartják-e a koncertet.”
Mint az efféle közleményekből is kitűnik, a független csoportok és az egyházi hatóságok között korántsem súrlódásmentes a viszony. Az államhatalom és az evangélikus egyház viszonyát szabályozó, 1978-as egyezmény elismeri ugyan az utóbbi kulturális autonómiáját, eredeti célja szerint azonban korántsem kívánt jogot biztosítani az egyháznak, hogy otthont adjon a másként gondolkodóknak vagy az alternatív kultúrának. Amikor 1987 novemberében a belügyi szervek házkutatási paranccsal behatoltak a Sion egyházközség területére, ezt jelképes akciónak is szánták. Azt kívánták érzékeltetni vele, hogy az egyház mentességének is megvan a maga határa. Az egyházközségek vezetői olykor megpróbálnak elébe menni az állami nyomásnak, s maguk fújják le a kockázatosnak vélt programokat. A feszültséget a közönség is érzi; minden egyes alkalomra úgy megy el, mintha ez volna az utolsó. Az ellenzék rendezvényeit egyszerre teszi nyomasztóvá és felemelővé a féllegalitás pszichózisa. A Sion-templomban működő Környezetvédelmi Könyvtár és Galéria egyik összejövetelének hangulatát érzékelteti a „Grenzfall”-ban közölt olvasói levél:
„A Környezetvédelmi Könyvtár munkatársainak egyre több gondot okoznak a kiállítások. A kis helyiségben ilyenkor több száz ember tolong, és zömüket maga a tolongás érdekli, nem pedig a kiállítás, a felolvasás vagy a zene, annál is inkább, mivel a voltaképpeni program alig látható, illetve hallható… A Béke- és Környezetvédelmi Kör, hogy ezt a problémát megoldja, úgy határozott, hogy legközelebb próbaképpen százas csoportokban engedi be a publikumot.”
Nyilván ugyanez a zsúfoltság jellemzi magát a könyvtárat is, az NDK-nak ezt az alig néhány négyzetméternyi területét, amelyen bárki szabadon olvashat Nyugaton megjelent könyveket és folyóiratokat – legalábbis a következő házkutatásig. Az „Umweltbätter”, a féllegális „Környezetvédelmi Lapok” tudósítója is panaszkodik az összejövetelek klímája miatt.
„Tömegnyomor. Zsúfoltság. Valahonnan zene szól. Tolongás. Ember ember hátán. És dohányfüst, főleg cigarettából származó (ismeritek a márkát)… Mindenki beszélget és iszik. De miért itt? Miért a Környezetvédelmi Könyvtár Környezetvédelmi Galériájában? Mi köze ennek a környezethez? Egyáltalán, érdekli ezt a közönséget bármiféle környezetvédelem? Az az érzésem, hogy én vagyok itt az egyetlen nem dohányzó. A galéria ablakait zárva tartják, hogy ne szűrődjön ki a zaj. Hogyhogy nem sikerült egy Környezetvédelmi Könyvtárnak és Galériának egyszerűen betiltani a dohányzást? Mitől félnek? Hogy elvesztenék a közönséget? Hát már itt is csak a tömeg számít?”
Érthető a nem dohányzó disszidens zúgolódása. Zárt helyiségben, órákon át szívni a Club, a Cabinet vagy a Caro varázslatos illatát – hát ez biztosan nem kellemes. És valóban nem vall finom magatartásra, hogy az emberek előadás vagy koncert közben isznak és beszélgetnek. Vannak azonban enyhítő körülmények.
Nemcsak természeti, hanem társadalmi környezet is létezik, s az is veszélyeztetett. Adva van egy kopár társadalom, iparilag előállított egységes eszmékkel. A lakosság ellentársadalomba vagy legalábbis ellenkultúrába próbál menekülni – levegőt venni. A résztvevők fő indítéka a közös élmény éhsége, a kommunikációs szomjúság. Az embermeleg létformája Közép-Kelet-Európában valószínűleg még sokáig a házibulinak és a népgyűlésnek ez a sajátos keveréke lesz. Az NDK büntető törvénykönyve – nyilván nem környezetvédelmi megfontolásokból – üldözni rendeli az ilyen összejöveteleket, úgy híva őket: „Zusammenrottung”, azaz „csődület”. Kivételesen pontos kifejezés.
Az NDK demokratikus ellenzéke mintegy két évtizedes hagyományra tekinthet vissza. Robert Havemann, az 1982-ben elhunyt filozófus, sokáig szinte egyedül képviselte a maga reformkommunista-emberjogi programját; Brüsewitz lelkész, aki 1976-ban az evangélikus egyház elnyomása ellen tiltakozva nyilvánosan elégette magát; Wolff Biermann dalénekes, akit ugyanabban az évben egy nyugat-németországi előadókörútja során megfosztottak NDK-állampolgárságától, és idetartoznak azok az egykori diákok is, akik 1968 augusztusában röplapokon ítélték el a dubceki reformok eltaposását, amelyben az NDK Nemzeti Néphadserege is részt vett. Az ellenzék előtörténetéhez tartozik még a hetvenes évek sziszifuszi küzdelme a kultúrbürokráciával. Az „Eintopf” („Egytálétel”) vagy a „Kramladen” („Böngészde”) nevű ifjúsági kulturális csoportra gondolok elsősorban, amely berlini művelődési házakban próbált otthont találni az autonóm kultúrának. A hetvenes évek végére a független csoportok látszólag teljesen visszaszorultak a magánlakásokba, s ki voltak téve a hatóságok rendszeres zaklatásának. Ám a független gondolkodás így is egyre inkább teret hódított az NDK-ban.
Mostanában, úgy látszik, az evangélikus egyház sokallja a kebelében működő másként gondolkodó csoportok befolyását, jóllehet részben nekik köszönheti, hogy tárgyalási pozíciója az állammal szemben megerősödött. Gottfried Frock, Berlin-Brandenburg püspöke 1988 elején egy nyilatkozatában óvatosan utalt arra, hogy az egyház nem azonosulhat mindennel, amit az égisze alatt működő csoportok képviselnek. A probléma azonban mindaddig megmarad, mondotta, amíg az NDK társadalma nem jut el „nagyobb pluralisztikus nyíltsághoz”. E fölöttébb diplomatikus megfogalmazás úgy is értelmezhető, hogy az államnak nem volna szabad a másként gondolkodókkal kapcsolatos problémáit áthárítania az egyházra, de úgy is magyarázható, hogy az egyház a független csoportokat figyelmezteti: Isten háza nem válhat tartósan az emberi jogi mozgalom melegágyává. Frock püspöknek van is némi igaza: az egyházat nemcsak az államtól, hanem az állam bírálóitól is külön kell választani. Kérdés persze, hogy az NDK politikai rendszere adhat-e teret ideológiailag független, de világi, sőt evilági törekvéseknek. Ígéretekben nincs hiány. A Német Szocialista Egységpárt és a nyugatnémet Szociáldemokrata Párt közös nyilatkozata például mindkét német államon belül sürgeti a politikai vita új kultúrájának megteremtését. Hogy milyen lenne ez a kultúra a maga teljes kifejlettségében, az ma még homályos. Az NDK-beli másként gondolkodók szerint azonban valahol ott kellene kezdődnie, ahol a házkutatások véget érnek.
Hivatkozott cikkek
- Térségünk [7]