Tiborcz, paraszt: Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak a-
Hová nekünk belépni nem szabad.
(Katona József: Bánk bán. III. felv. 3. jelenet)
Szász Imre, író: Valaki azt mondta nekem tréfás túlzással, hogy könnyebb a Központi Bizottságba bejutni, mint egy munkásfiúnak felvétetni magát egy borsodi nagyvadas társaságba…
Grósz Károly, BAZ megyei első titkár: Te milyen megoldást tudsz erre? Mondjuk ezeknek az embereknek, hogy eleget vadásztak, most már hagyják abba ? Vagy emeljük fel a vadászlétszámot százezerre, és olyan helyzet alakuljon ki, mint Olaszországban…?
(Interjú, 1981. In Szász Imre: Ez elment vadászni… Budapest, 1984. 272. old.)
Vadászszemmel nézve Magyarországon háromféle állampolgár van: aki hiába is akarna, sosem vadászhat; aki vadászhat a pénzéért; és aki szinte ingyen vadászhat, kiváltságos területeken.
Vadászati engedélyt, vadászfegyver-vásárlási, -tartási engedélyt magyar állampolgár csak akkor kérhet, ha vadásztársaság tagja. A felvételről (feltétele: nagykorúság és büntetlen előélet) az intézőbizottság javaslata alapján a társaság közgyűlése dönt, csakhogy a kérvények nagy részét nem is terjesztik a közgyűlés elé, egyszerűen nem válaszolnak rájuk. A vadásztársaság nem hivatal…
Magyarországon nincs földtulajdonhoz kapcsolódó vadászati jog, a vad az állam tulajdona, bárhol él, a vadászat állami monopólium. A földosztás után az ország vadászható területét az állami erdő- és vadgazdaságok kivételével vadászterületekre osztották, és ezeken a vadászati jogot vadásztársaságoknak adták bérbe. A bérleti díjak húsz éve alig változtak, összegük mára már jelentéktelen, licitálni azonban nem lehet, így a társaságok a területük örökös haszonélvezői. Vannak ugyan területtel nem rendelkező ún. bérkilövő társaságok, de ezeknek a tagjai nagyon nehezen jutnak vadászati lehetőséghez. Az egy-egy társasági helyért sorban állók száma egyre nő.
A társaságok mintegy fele országszerte a helyi elit kezében van, tagjai a helyi vezetők, rendőrök, katonatisztek. Vannak olyan vadásztársaságok, amelyeknek kizárólag rendőrök vagy kizárólag katonák a tagjai – tanári vadásztársaság nincs. Aki megfelelő pozícióval vagy megfelelő összeköttetéssel nem rendelkezik – fizet a tagságért. A csúszópénzt a társaság elnöke kapja, gyakorlatilag tőle függ a felvétel; összege ma 100-150 ezer forint, több tehát, mint a Magyarországon beszerezhető legdrágább vadászfegyver ára.
A fegyvertartásnak a tagság szükséges, de nem elégséges feltétele. A felvétel után fél év múlva az új tag leteszi – a meglehetősen formális – vadászvizsgát – a vizsgabizottságban a rendőrség képviselője is jelen van. A sikeres vizsga után az új vadász sörétes puskát vehet. Golyós puska engedélyezéséhez a kérelmet a vadásztársaság javaslatával együtt a megyei vadászati felügyelőnek kell benyújtani, a végső engedélyt a rendőrség adja, és be is vonhatja bármikor, indoklás nélkül.
(Szász Imre: „Golyós fegyvere nem lehet minden vadásznak; a kontingens, gondolom, államvédelmi okokból meg van szabva, és megyénként, a nagyvadállomány arányában… Mintegy tízezer vadásznak van golyós puskája.” A vadásztársaságoknak összesen kb. 30 ezer tagja van. Id. mű, 65. old.)
Aki tehát vadásztársasági tag – privilégiummal rendelkezik. Akinek golyóspuskája is van, kétszeres privilégiummal. E privilégiumok azonban csak a kívül rekedtekkel szemben jelentenek fölényt. A vadászarisztokráciához képest az egyszerű társasági tag kisemmizettnek érezheti magát.
Egy vadász évente kétszer két nyulat lőhet – így rendeli a törvény. Nagyvadra a vadásztársaságok közvetlen, szakmai felügyeleti szerve, a megyei tanács mezőgazdasági osztálya keretszámokat ír elő: a felső számnál többet nem szabad, az alsónál kevesebbet nem illik kilőni. (A nagyüzemi, gépesített mezőgazdaság az apróvadállományt apasztja, a nagyvad szaporodását nem befolyásolja, sőt – erről a növekvő vadkár tanúskodik – serkenti.) Egy 12 ezer hektáros nagyvadas területen évente átlagban 120 disznót, 30 őzet, 150 szarvast lehet kilőni. A szarvasok közül 45 a bika, ebből öt ígér szép trófeát. A vadásztársaság félszáz tagja tehát ezért az öt bikáért verseng. Elvben. Mert valójában egy jobb vadászterület fenntartási költsége (bérleti díj, takarmányozás, a vadőrök fizetése, vadkártérítés) évi 1-3 millió forint. Ezt az összeget a tagdíjak, a húseladásból származó bevételek (az értékes húst a MAVAD-nak kell eladni, szabott áron, a szarvasnak például csak a trófeáját és a zsigereit tarthatja meg a vadász) nem fedezik. Ezért a vadásztársaság a valamire való kilövési jogokat külföldieknek adja el. A MAVAD a befizetett kemény valutából leveszi a maga kereskedelmi hasznát, a vadásztársaság a banki árnak mintegy 60 százalékát kapja meg, egy 10 000 márkás bikáért kb. 180 ezer forintot. Így aztán a vadásztársaságok kénytelenek szabályozni a tagságuk jogait: aki kilőtt egy bikát, a következő egy vagy két évben bikára egyáltalán nem lőhet. Igazán szép trófeás bikát átlagos vadász a saját vadászterületén egész életében nem lő.
Mindezt azért érdemes elmondani, hogy az átlagos vadász helyzetét összehasonlíthassuk a kiváltságosokéval. Pusztán a kiterjedést nézve a vadászterületek nagyobb része a vadásztársaságok kezelésében van. A pártvezetés és a kormányzat vadászterületeinek együttes nagysága kb. 400 ezer hektár, ugyanannyi a Honvédelmi Minisztériumé, az állami erdőgazdaságok és egyéb állami szervek nem protokoll területe pedig annyi, mint az előző két terület együttvéve. A külföldi vadászok elsősorban az utóbbi területeken vadásznak. A párt- és állami vezetés legfontosabb vadászterületei: Telki, Gödöllő, Gemenc, Gyulaj, Soponya, Lenes; a legnevezetesebb HM vadászterületek: Gerecse, Uzsa, Kabhegy, Kaszópuszta. E területeken a vadsűrűség háromszorosa a társasági területek vadsűrűségének. Budapesttől néhány kilométerre, a telki vadászterületen például 11 puskás egyetlen alkalommal 143 disznót lőtt, többet, mint egy átlagos társaság negyven-ötven vadásza egy egész évben.
(Szász Imre 1979-es adatai: Az ország vadászható területének 82 százalékát kezelik a vadásztársaságok, 18 százalék van közvetlen állami kezelésben. A társasági területeken 10 661 szarvast lőttek ki, az állami kezelésben lévőkön 12 049-et. Az év 2289 érmes bikája közül 105-öt HM területen lőttek. Id. mű, 34–35. old.)
A legmagasabb rangú funkcionáriusok az Egyetértés vadásztársaságban tömörülnek. A felvétel itt elvben ugyanúgy történik, mint a többi vadásztársaságban, valójában az Egyetértésbe jobbára csak a Politikai Bizottság tagjait, a Központi Bizottság titkárait, egyes tagjait, a Minisztertanács válogatott tagjait veszik fel. A legelőkelőbb vadászatokon – ilyet általában hármat tartanak egy évben – a tagok közül is csak tíz-tizenegyen vesznek részt, s általában meghívják azt az első titkárt, akinek a megyéjében a vadászatot rendezik.
A protokollterületek állami kezelésben vannak, fenntartási költségeiket így természetesen az állami költségvetésből fedezik. A vadaknak öttonnás kocsik hordják a krumplit, répát. Több tízezer hektáros területek körül vannak kerítve, olyan kerítéssel, amelynek métere 1200 Ft. A kerítést „beugrók” szakítják meg, amelyeken át a szarvas bejuthat, kijönni azonban nem tud. A vadaknak van egy természetes vándorlási útvonaluk, a Drávától Zalán, Somogyon át Észak felé haladnak, aztán újból vissza Délnek. Az elkerítések megszakítják ezt a természetes körmozgást, a kerítések mentén százával pusztulnak el a szarvasok, a kerítésen belül pedig vadaspark jellegű állomány jön létre, ahol nagyon könnyű szarvast lőni, de a vérkeveredés megakadályozása az egész állomány leromlásához vezet.
A kiváltságos vadászterületeken a vadászoknak vadászlakok, terepjárók, szakácsok állnak a rendelkezésére, ingyen kapják a lőszert, az italt – egy-egy vadászat költségeit puskánként és naponként 60-80 ezer forintra becsülik. A kiváltságos vadászok dúskálnak a mesterségesen felduzzasztott vadállományban. Gáspár Sándor egy vadászatán 3200 fácán esett, holott tíz fizető külföldi kétnapos vadászatán 1400 madár igen szép terítéknek számít. Ráadásul a fácán „hiánycikk”, és ha külföldi vadász lövi le, darabja 600 devizaforintot jelent a népgazdaságnak.
A magas rangú pártvezetők az országos és (vagy még inkább?) a megyei vezetők persze nemcsak a maguk protokoll területein vadásznak, hanem – vendégként – vadásztársaságok vagy állami erdőgazdaságok nyitott területein is. Többségüknek ilyenkor eszébe sem jut, hogy valóban vendégnek érezzék magukat, azaz vendéghez illő szerénységgel viselkedjenek. A Tolna megyei pártbizottság hajdani első titkára rendszeresen vendégeskedett megyéje erdőgazdaságaiban, és volt olyan év, hogy 140 bikát lőtt – természetesen ingyen. Ha pedig a gazdaság vagy a társaság előbb fogadja a fizető külföldi vendégeket, mint a párthatalmasságokat, és emiatt a vártnál gyengébb a teríték, a vendégek tesznek szemrehányást a házigazdáknak, és még fenyegetőzni sem szégyellnek. A vadásztársaságok pedig jól tudják, mennyire ki vannak szolgáltatva a felsőbbségnek, hisz működésükben bármikor találhatnak olyan hibát, amely elegendő ok a társaság feloszlatásához, a vezetőség leváltásához, vagy a golyóspuska-engedély visszavonásához.
Németh Károly néhány éve értesült arról, hogy a pusztakovácsi vadásztársaság területén világrekord-esélyes bika tanyázik. Meghívatta magát a vadásztársasággal, többször is űzőbe vette a vadat, de nem sikerült meglőnie. Néhány héttel később egy német vadász lőtte ki a bikát. A hírtől Németh Károly úgy megdühödött, hogy fel akarta oszlatni a társaságot. Ettől viszont a társaság tagjai rémültek meg annyira, hogy hosszú ideig egyáltalán nem merték se kilőni, se kilövetni jeles bikáikat.
(Ez a történet nyilván vándoranekdotává vált a vadászok körében, név nélkül Szász Imre is elbeszéli. Az ő verziója szerint az ugyancsak Somogy megyei, gyótapusztai vadásztársaság tagjai fedezték fel a hatalmas agancsú bikát, és ők ajánlották fel egy „igen magas rangú vadásznak”, sejthetően magának Kádárnak. A meghívón maga helyett egy másik, „ugyancsak igen magas rangú” vadász meghívását ajánlotta. A vendég elől elbujdokolt bikát a vadőr tévedésből lövette ki egy német vadásszal. A helyszínre siető minisztériumi és vadászszövetségi tisztviselők kijelentették, a vadőrt azonnal ki kell rúgni, mert amit elkövetett „súlyos politikai hiba volt”. Az elbeszélés derűs csattanója szerint a magas rangú vadász nem vélte zokon a valóban világrekorder – 16,25 kilós – trófea elvesztését, s a vadőrt állásában megerősítve a történteket jóváhagyólag tudomásul vette.) (Id. mű, 160–162. old.)
A kiváltságos vadászok nagy részét jellemzi a telhetetlenség, a csillapíthatatlan lődüh. Pál Lénárt egy apróvadvadászaton rosszul lett, elájult a szüntelen durrogtatástól. Szűcs tábornok egy hétvégi vadászaton 18 nagyvadat lőtt és kevesellte…
A legbotrányosabb visszaéléseket Pap János volt belügyminiszter, volt Veszprém megyei első titkár követte el. Feloszlatott három vadásztársaságot, területüket annak a vadásztársaságnak adatta bérbe, amelynek ő volt az elnöke. Ha vadászni indult, a saját társasága tagjai nem mehettek ki a területre. A téeszeknek megtiltotta, hogy a vadászterület határain belülre eső földjeikről betakarítsák a termést, az erdőgazdasági utakat bedöntette, járhatatlanná tétette, a környező falvak lakóinak pedig megtiltotta, hogy gombászni járjanak az erdőre. A vadászati tilalmakra fittyet hányt, ha éppen nem akadt disznó az útjába nyár közepén, meglőtte a barkás (fejlődőben lévő) agancsú szarvast.
A másik hírhedt vadász Czinege Lajos egykori honvédelmi miniszter volt. Tizenöt évvel ezelőtt még egyedül vadászott egy-egy hatalmas HM vadászterületen. Ezt a magányos vadászgatást állítólag Kádár elégelte meg, közbelépése nyomán tábornoki vadásztársaság alakult, és ma a HM területeken nem egy miniszter, hanem harminc tábornok vadászik. (Néhány magas rangú katonatiszt régebben az Egyetértés vadásztársaságnak is tagja volt, újabban azonban rájuk is alkalmazzák az egyébként mindenkire kötelező szabályt, hogy egy ember csak egy vadásztársaságban lehet tag. Vendégként persze továbbra is részt vehetnek a csúcsvezetés vadászatain.)
Virágkorában Czinege forgóüléses dzsippel járt ki az irdatlan méretű vadászterületeire. Helikopterről hajtották elé a vadat, és ő a kocsiból ki se szállva lövöldözött körbe-körbe.
(Szász Imre: „Sokan a hatvanas évek elején kezdtek vadászni, már középkorúan, már számottevő pozícióban… A teljes vadászati élmény helyett, amelyben erdő és ég, eső és napsütés, ökörnyál és száraz gally oly fontos szerepet játszik, az ölés élményét keresik… Hallottam egy vadászról, aki az aznapi tizenhatodik szarvastehenének nem adta meg a kegyelemlövést, mert már csak egy golyója volt, s azzal még lőni akart valamit.” Id. mű, 269–270. old.)
A legnagyobb kárt a kiváltságosok nem az államilag finanszírozott költekezetésükkel okozzák, hanem azzal, hogy tömegestül pusztítják a vadat, amelyre devizával fizető kereslet volna. A szarvasbika és a fácán értékéről fentebb már volt szó. Egy jól fejlett őzbak értéke tizenöt hektár búzáéval egyenlő. Egy húszcentis vadkanagyar körülbelül hatezer márka. Az erdőgazdaságok és a nem kiváltságos vadásztársaságok a külföldi keresletet nem tudják kielégíteni, a rendelkezésükre álló szűkös lövési lehetőségeket fenntartják a régi vendégeiknek, akikkel személyes – és tetemes csúszópénzekkel is biztosított – kapcsolatokat alakítottak ki. Az újonnan jelentkezőket ellenben sokszor eltanácsolják a magyar vadászparadicsomból. Újabban a kormányzati vadászterületekre olykor beengednek külföldi bérvadászokat, de a HM vadászterületekre sosem, arra hivatkozva, hogy e területeken titkos katonai objektumok vannak. Valójában a vadászterületeken többnyire egyáltalán nincsenek katonai objektumok, s titkolni legfeljebb egyes tábornokok bugris viselkedését kell. Mindez sok tízmillió dollár bevételtől üti el a népgazdaságot.
A kiváltságok sorába tartozik az is, hogy a protokoll-területeken és főképp a HM-területeken ejtett vadak trófeáit nem mindig mutatják be az Országos Trófeavizsgáló Bizottságnak – holott a bemutatás kötelező. A különlegesen szép – bizonyos súlyhatár feletti – trófeákat ugyanis a vadász nem tarthatja meg, ezeket közgyűjteményben helyezik el. A titkosan kezelt trófeákból időnként zártkörű kiállítást rendeznek, amelyet csak a kiváltságos vadászok és vendégeik látogathatnak.
A protokollvadászatokon az állami erdőgazdaság dolgozói hajtják a vadat. Ha a magas rangú vadász valamelyik vadásztársaságot tiszteli meg látogatásával, a társaság tagjai leteszik a puskát, és többnyire maguk állnak be hajtónak. De apróvadvadászaton előfordult már olyan is, hogy a közeli állami gondozott otthon gyerekeit vezényelték ki. Párosával összekötözött ácskapcsokat akasztottak a nyakukba, úgy masíroztatták őket keresztül az erdőn, hadd röptessék fel a csörömpölésükkel a fácánt, ugrassák ki vackából a rókát.
Tiborcz, paraszt: …Ez már égbe kiált!
Bánk: Piha!
(Katona József: Bánk bán, III. felv. 3. jelenet)