Kenedi János remek, kalandos nagyesszét írt politikai-filológiai műhelymunkájának melléktermékeként. Hamarosan az ő gondozásában jelennek meg a Magyar Füzetek Könyvei között Szabó Zoltánnak 1956. október 24-től a december 28-ig írott napi kommentárjai. Ezekre mind ez idáig csak az emlékezhetett több mint három évtized távolából, aki hallgatta a Szabad Európa Rádió egykorú magyar adásait. Igaz, Szabó Zoltán 1957-ben megírta emlékeit e napokról, bőségesen merítve tudósításai kéziratanyagából, s ezt azon nyomban folytatásokban publikálta is az Irodalmi Újságban. (Kívülről – könyv alakban a Terepfelverés című kötetben; az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, 1987, gondozta Czigány Lóránt.) Ám a két „anyag” szelleme korántsem egyezik. A második szükségképpen az elbukott nemzeti vállalkozás rekviemje, az elsőt magának a vállalkozásnak forgandó eseménytörténete, távoli, ám páratlanul erős visszhangja, maradandó láza élteti.
Ez a különbség foglalkoztatja Kenedi Jánost. A történelmi reflexiótól vissza akar találni a történéshez, mert azt tapasztalja, az utólagos reflexiónak van egy kétséges, jellegzetesen magyar mechanizmusa, mely még a legnemesebb motívumú, legjobb elméjű emberek esze járását is működteti. Sietek megjegyezni, durva jelzése ez Kenedi szövevényes eszmefuttatásának, amit módosít, hogy vizsgálódásába még egy kései, harmadik Szabó Zoltán-reflexiót is bevon, az 1977 és 1982 között készült Ezerkilencszázötvenhat című előadást (szintén a Terepfelverésben), amellyel láthatólag sokban egyetért, sőt mintaszerűnek tart. Ám a legjobbakon gyakorolt kritika gesztusa visszavezet egy másik nagy magyar politikai publicistához, Bibó Istvánhoz, aki oly nagy hatással volt Kenedire, s akinek újrafelfedezésében viszont itthon az ő, a nyugati magyarság körében pedig Szabó Zoltán érdemei sarkalatosak. Bibó volt az, aki csak a legjobbakon demonstrálta az eltorzult magyar alkatot. S mintha tartalmilag is érintkezne a „túlfeszült lényeglátók” katasztrofizmusával az a mechanizmus, amelynek alternatíváját a reflexiótól az eseményig visszafelé nyomozva keresi a szerző. Ismeretes, Bibónál amannak a „hamis realista” a rossz alternatívája, az az ember, aki a fennálló hazug politikai konstrukciót azonosítja a társadalmi realitással. „Amint ezek a konstrukciók összeomlottak” – írta – „mindaz, amit róluk mondtak, tárgytalanná vált.” Tárgytalanná a lényeglátók fekete nekrológjai nem váltak, csak éppen, amíg „máig is érvényes hatóerővel, az idő múlásával mind fokozódó hitellel megjelenítik és megfogalmazzák a fennállott” – (figyeljünk itt a múlt időre) – „konstrukciók hazugságát és kibírhatatlanságát”, addig őket „politikai vezetőknek, irányítóknak, gyakorlati sorrendi kérdések eldöntőinek, az »exigenciák« tudóinak alig lehet elképzelni”. Itt alighanem Bibónál van egy gondolati csúsztatás, hiszen ha ama fennállott hazug konstrukció mindenestül a múltba merült volt volna, akkor a túlfeszülő lényeglátók hitele és érvényessége sem volna történelmileg aktuálisabb, mint azok, akik örök realitásnak vélték a hazug konstrukciót. A katasztrófamechanizmus inkább összeköti a lényeglátókat a realistákkal, mintsem elválasztja őket. A realista ugyanis a szkeptikus „Mi végre?” kérdését szegezheti Bibó munkásságával szembe, s rámutathat arra, hogy utólag bebizonyosodott: nem volt remény a hazug konstrukciók elbontására. Bibó maga erre tevékenységének jól ismert punktualitásával felelt, azzal, hogy lényegi munkássága mindig egy-egy összeomláshoz és a kibontakozás esélyéhez kapcsolódott. Mi válaszolhatunk azzal a realistának, hogy a ’44-es összeomlásból kibontakozó hazug konstrukció nem azonos a megelőzővel, amiképpen az ’56 utáni sem, de erre válaszolva találkozik aztán igazán össze a „lényeglátó” és a „realista”.
Példaképpen e túlfeszülten lényeglátó hamis realizmusra idézek egy nem éppen mély, de annál jellegzetesebb dokumentumból, abból a regényből, amelyet Kenedi is elemez futólag. Karinthy Ferenc Budapesti őszéből. Az 1956-ban játszódó történet népi értelmiségi orvos hősnője – itt az író szócsöve – így érvel:
„Magyarországon mindig végiglengett az inga… Nézd, 1848 avval indult, hogy felirat a királyhoz, és eljutott a debreceni trónfosztásig, köztársaságig, csaknem a jakobinus konventig. Nálunk nem lehet félúton megállni. Aztán Görgey alkudozásai az oroszokkal, békés fegyverletétel, szép remények, hogy amnesztia, és pillanatokon belül Haynau, aradi tizenhárom, Kufstein satöbbi… 1918-ban gróf Károlyi nagylelkűen felosztotta a birtokait, s mire kissé jobban odanéztél, mi lett belőle, proletárdiktatúra, Lenin-fiúk, Szamuely páncélvonata, mert itt törvényszerűen végigég a fa, kileng az inga, a legszélső határig. Utána megint visszafelé: szakszervezeti kormány, s egy perc múlva megszállás, fehérterror, különítmények, Orgovány, böllérbicska, elevenen megnyúzás… Majd újra elölről: parlamenti demokrácia, enyhe németbarátság, oda-vissza hintapolitika, de végül csak bejöttek a nyilasok, ebből se maradtunk ki, Szálasi, deportálás, romba dőlt ország, nem úsztuk meg, mi sosem ússzuk meg… Aztán ’45-ben kezdték a koalícióval, egy horthysta tábornok, a miniszterelnök, többpártrendszer, népfront, nemzeti egység, és alig négy évre rá: Rajk-per, ávós rémuralom, totális beszolgáltatás, kitelepítés, kuláklista, börtönök, internálótábor… Hát akkor mi a biztosítéka, mért hiszed azt, hogy most meg lehet fogni, megállítani, az inga nem leng végig? Ki, egészen a szélsőjobbig, a legvadabb reakcióig, embervadászat, lincselés, gyilkolás, vagyis a szokásos magyar hecc… Később, lehet, majd visszamegy, lenyugszik így-úgy, no de addig: ki-mi akadályozhatja meg, hogy ne a csőcselék és legsötétebb vandál erők kerekedjenek fölül?” „Megragadott az éles történelmi logikája” – kommentálja beszélgetőtársa.
Ez az éles történelmi logika ’56 elfojtását és elfelejtését igazolja egy ’56-ot felidéző könyv lapjain. Kenedi János igaz meggyőződése ezzel szemben az, hogy ’56 feldolgozása nélkül minden nemzeti realizmus hamis, hogy az elfojtás és az elfelejtés, de a tragikus reménytelenség is maga a hazug konstrukció. Osztja a hetvenes évek Szabó Zoltánjának ama nézetét, hogy a magyar ’56 megváltoztatta Kelet-Európát, s azt a tételt is, melyet Szabó Zoltán Claude Leforttól vett át, hogy ’56 volt az első antitotalitáriánus forradalom. „Változatok ’56 témájára”: ez könyvének alcíme, programja pedig az, hogy különböző szépirodalmi – vagy szépirodalminak tekintett – variációkban vizsgálja a rezignáció rátelepedését ’56 emlékére. Megfigyeli, hogy a rezignáció nemcsak a bukáshoz és bármely lehetséges kimenetel utólagos mérlegeléséhez tapad, hanem átalakítja a történtek emlékezetét is. Az eleve kilátástalannak tekintett harc vállalásának toposzához igazítja az eseményeket, s ennek morális arisztokratizmusa megfelelhet a forradalommal való szolidaritásukat oly időszerűtlenül meg nem tagadó egyének lelkületének, megfelelhet talán egy ellenzéki kisebbség önmagáról alkotott képének, ám „tömegben felállni” (hogy a levée en masse – népfelkelés, tömegfelkelés – Szabó Zoltán által kedvelt kossuthi magyarítását alkalmazzam) nem így, nem ezért szoktak az emberek. A rezignáció ellentétje Kenedinél az eufória, a szabadság, az önrendelkezés születésének eufóriája, érzéki öröme. Ez a tudományosan kétes fogalom középpontba állítása indokolja nemcsak választott műfajának, megközelítésmódjának művészi jellegét, hanem azt is, hogy művészi alkotásokat bír tanúságtételre, sőt olyan művet is esztétikai elemzéssel közelít meg (a rádiókommentárok sorozatát), melynek eredeti intenciója bizonyosan nem művészi volt.
Persze Kenedi jól tudja, hogy az eufória felidézése – önmagában – szavatolhatja az egyéni, de nem a történelmi hitelt. Erre példa a változatok között Pongrátz Gergely Corvin köz –1956 (Chicago, 1982) című könyve. Az eufória tézisét, a „gyászmunka” antitézisét (erre a kettőre utal a könyv választékos címe) és az újrateremtett történelmi horizont szintézisét számára a három Szabó Zoltán-mű testesíti meg. Empátiával képzeli el és idézi föl azt a szellemi drámát és egyben – minden igazi szellemi dráma ilyen – egzisztenciális drámát, ami szerzőjükben lejátszódhatott. E paradigma rendkívül bonyolult és Kenedi intuíciójáról, illetve filológiai nyomozómunkájáról minden inkább elmondható, mint hogy leegyszerűsíti a helyzetet. Bonyolulttá teszi Szabó Zoltán helye, a távolság, amely elválasztja londoni manzárdlakását a budapesti és magyarországi eseményektől. Nem résztvevő, és ennek nyomasztó súlya teszi – mint Kenedi kimutatja – George Orwellt a visszaemlékező Kívülről titkos, elhallgatott hősévé. Orwell ugyanis elment Spanyolországba. A Hódolót Katalóniának és a Kívülről analitikus összevetésével szemben viszont egy itthoni egykorú napló összevetése Szabó Zoltán külhoni kommentárjaival, tudósításaival arról győzi meg a szerzőt, hogy a történelmi sorsfordulóval való lelkes együttélés a kívül lévőt jellemzi. A lélekvesztő mester, Fülep Lajos rezervált kívülállása a famulus, Fodor András számára követendő minta maradt. (Ezer este Fülep Lajossal. Budapest, 1986.)
Bonyolult továbbá a forradalomra nem számító s a klasszikus politikai forradalmat sem lehetségesnek, sem kívánatosnak nem tekintő Szabó Zoltán gyors, elragadtatott és ugyanakkor rendkívül kiegyensúlyozott adaptálódása az eseményekhez, az a megindító és önzetlen tanulásfolyamat, melyet addigi életművének súlya és tekintélye inkább nehezíthetett, mint könnyíthetett. Hiszen a nagy reformer, aki az aggodalmas helyzetismeret és a vakmerő elv vitájában az előbbit részesítette előnyben, itt szemhatárán kívül eső tapasztalattal szembesült. Igaz, ez inkább növeli, mint csökkenti a párthuzamot ’56 szellemi előkészítőivel, akik egytől egyig reformisták voltak, s akiket a népforradalom szintúgy váratlanul ért. 1956-nak – hangsúlyozta Szabó Zoltán – nem voltak vezetői.
Szabó Zoltán 1956-os eufórikus újjászületése azért nem emészti el az aggodalmas helyzetismerőt. A népszuverenitás geopolitikai önkorlátozására hív fel november 1-jei kommentárjában: „A magyar függetlenség csak az osztrák mintájú neutralitás vagy – rosszabb esetben – finn mintájú szövetséges, független államiság és belső szabadság útján biztosítható.” Az eufória nem tévesztette meg abban a tekintetben, hogy a közvélemény rokonszenvéből nem következik államok hathatós támogatása, s erre figyelmeztetett. „Legyünk tisztában vele, hogy csak abban a mértékben nem vagyunk egyedül, amely mértékben a nyugati reakciók, főleg a nyugati közvélemény a Szovjetuniót engedékenységre bírja. Ennek következtében, a népforradalomnak a következő napokban és hetekben halált megvető bátorság helyett és mellett, higgad okosságra és nyugalomra van szüksége.” Az már a Szabad Európa Rádió politikájának történetéhez tartozik, hogy ez a rádiójelentés nem került adásba. Elfogulatlanul megvizsgálandó kérdés ez, s erre még nem került sor. Mindenesetre a koronatanú, az akkor is már ott dolgozó Borbándi Gyula véleményét, hogy ugyanis a nagyhatalmi érdekszférákat elfogadó nyugati reálpolitika s az ezzel ellentétes tartalmú propaganda közül a Szabad Európa Rádió az utóbbi szócsöve volt, ezt a cenzúraintézkedés alátámasztja. A modern tömegkommunikáció azonban heterogén intézmény, s az az elterjedt koncepció – úgy látszik a Budapesti ősz írójának nézete is, mely a magyar tragédiában az elsőrendű felelősséget nem a tankoknak, hanem a rádióhullámoknak tulajdonítja, vagy legalábbis megosztja a kettő között, bizonyára hamis realizmus. Ez felejtethette el Szabó Zoltán független szellemének folyamatos jelenlétét az októberi, novemberi, decemberi napokban. A sorok írója például Kenedi esszéjéből szerzett e kommentárokról először tudomást.
A politikai-filológiai felfedezés szépirodalmi eszközökkel való megformálását nem pusztán az eufória felidézése indokolja. Mélyebben ez a forma egy paradoxon formája. Az író nem fedi el kétségeit, s ez teszi széppé írását. Alkata szerint ő is azokhoz tartozik, akik – csöndesen és ironikus distanciával – a tragikus pátoszhoz húznak. A küzdelem ezzel a mechanizmussal – mint az első önéletrajzi lapokból kiderül – küzdelem saját magával is. Eközben azonban erőszakot sem akar elkövetni saját természetén, s így az ’56-os szomorúság ellen – mondjuk így – nem vidám könyvet írt. Nem receptet ad ’56 nem tragikus feldolgozására a magyar szellemi életben, hanem csak szükségességét hangsúlyozza és példát mutat fel – méghozzá egy életének majdnem a felét Nyugaton leélt nagy magyar példáját. Nem számol le a tragikus mechanizmussal, csak kimutatja múlthamisító következményeit. Nem állítja, hogy van jövő, hanem csak azt, hogy ez a szellemi mechanizmus elrekeszt tőle. Múlt és jövő között a jelen pillanatához Kenedi János írását már kevésbé alkatának, mint inkább tehetségének természete köti. Ő mestereihez, Bibó Istvánhoz és Szabó Zoltánhoz hasonlóan publicista, ami azt jelenti: érzékeli és alakítani óhajtja a közvéleményt. S noha igaz, hogy az elmúlt harminc esztendő rákfenéje társadalomlélektani, közerkölcsi, kulturális értelemben ’56 elfojtása volt, a sebek a krízisben ütköznek ki, válnak nyilvánvalóvá. Megújulnak a magyar nemzetnek régi sebei. A publicista azt érzékelheti, hogy részben társadalmi nyomás, de jóval inkább a válság teremtette bizonytalanság eredményeképp elnyerni látszunk – Szabó Zoltán kifejezésével – a népjogok legszerényebbjét, a jus murmurandit.[SZJ] Mondandója ennyi: ha nem tudjuk reaktiválni az igazságnak megfelelően ’56 emlékezetét, a mormogás artikulálatlan marad, vagy ezerszer végigjátszott torz nézetekben és cselekedetekben, ellentétekben és szövetségekben artikulálódik. Ez igaz.
Az elmondottak korántsem jelentik, hogy Kenedi János hibátlan könyvet írt. A filológus bíráló találhat apró tollhibákat, a stíluskritikus kárhoztathatja az okfejtés néhakori körülményeskedő voltát – s talán éppen Szabó Zoltán irályának mimikrijeként – bőbeszédűségét. Súlyosabban esik a latba a mellékvariánsok kiválasztásának ötletszerűsége s olykor a bírálat elégtelensége.
Ami az utóbbit illeti, a Karinthy-regény elemzésében érzem leginkább. Kenedi finoman észleli a regény egyik esztétikai hibáját, azt, hogy az író – történelmi riportok terhét magára véve – dokumentáris hitellel akarja 1956 eseményeinek történetét elbeszélni, s ezért megfuttatja szerencsétlen főhősét egy mesterkélt útvonalon. Mindenütt jelen kell lennie vagy legalább minden fontos dolgot valamiképp meg kell hallania! Ám téved, amikor azt hiszi, ezért a sematikus szerelmi történettel, az érzéki közeg hiányával kell „csak” megfizetni. Nem veszi észre, hogy az ár még nagyobb: az eseménytörténet tárgyilagos elbeszélésének csereértéke a jellemek politikai sematizálása, társadalmi rétegek szerint eloszlott tipikus hősök, józan, hőzöngő, ingadozó és elvetemült alakok alkotása, egy minden írói és művészi igazságon, mélyebb vagy akár csak a legfölületibb epikai hitelen kívüli mérlegelés és az öntudatlan belső cenzorral való alku, a hamis realizmus diadala.
Anélkül hogy számon kérném a szerzőtől az egész ’56-ról szóló szépirodalom áttekintését, megállapítható, hogy éppen saját témájának legkövérebb nyulát hagyta kilövetlenül a bokorban, amikor nem kerített szót Konrád György Cinkosáról (a Politika című fejezet 8. részéről). A regény e részlete ugyanis pontosan annak a két dolognak az egyesítésére, együttlátására tesz kísérletet, minek szétválasztása Kenedi kiindulópontja: az eufória és az (iróniával elviselhetővé tett) tragikus pátosz együttlátására. „Engedetlenek népünnepélye”, „induljunk ebbe a balga forradalomba.” Kenedi a forradalom érzékiségéről beszél, Konrád így ír: „Eddig a hatalom nyelvén hazudtunk egymásnak, most úgy váltunk szót, mintha szeretkeznénk…” A „pogány tüzet, a barbár tamtamot, az eufórikus táncot” (Kenedi szavai) idézi föl Konrád, elannyira, hogy az orgiasztikus, karneváli jelleg írói megformálásának zabolátlanságában a Parlamenthez hajtató Nagy Imre kocsijába egy majmot (!) csempész a szöveg egy kinövésében. De – ennek ellenére – ez komoly, noha véleményem szerint sikerületlen vállalkozás, melyet megítélni Kenedi gondolatának egyik legfontosabb próbája lehetett volna. A bírálatnak ezúttal önbírálatnak is kell lennie: Konrád pályájának, újabb munkáinak gyökeres értelmezését és részletező kritikáját még senki sem végezte el Magyarországon. (Magáról a Cinkosról Szilágyi Sándor írását olvashattuk a Beszélőben.[SZJ])
Végül említsem meg azt a művet, amely megvalósította Kenedi János esztétikai kívánalmát, s mesterműben jelenítette meg 1956 érzéki élményét. Nádas Péter 1986-os Emlékiratok könyve című regényéről van szó. (Arra, hogy ez a mű e tekintetben is fordulatot hozott, Szörényi László hívta fel a figyelmet Kőszívű emberek fiai című kitűnő pamfletjében, mely a szegedi Gondolat-jel 1987/8-as számában jelent meg.) Idézek a könyv hatalmas leírásából: „…azok, akikkel a véletlen rendezésének engedelmeskedve ebbe a hatalmasan közös áramlásba belecsapódtam, az osztálytársaim, hirtelen olyan közel kerülnek, olyannyira meghatározzák és kitöltik az érzelmeimet, mintha minden ismert és tudott, de váratlanul nevetségessé és fölöslegessé váló, múltba tolható ellenkezésemet megkerülve, a szerelmeseimmé, a barátaimmá, a testvéreimmé válnának, mintha ők, csak ők tehetnék bennem ismerőssé az ismeretlenül sem idegen arcokat… A tömeg abban a kora esti órában még nem evett meg, nem tüntetett el magában, nem taposott maga alá, hanem sokirányú engedékenységével épp azt tette lehetővé, hogy a saját testem életének legelemibb feltételében, a mozgásban érezzem, ami mindenkiben közös, érezzem, részei vagyunk egymásnak és mindenen túl vagy mindenen innen azonosak mindenkivel, amitől aztán nemhogy nem volt arctalan, miként azt a tömegről mondani illik, hanem olyan arányban kaptam arcot tőle, amilyen arányban én is arcot kölcsönöztem neki.”
Nemcsak a leírásnak, egyetlen szónak is érzéki súlya van. Ma legális folyóiratban olvashatunk oly szabadosságokról, hogy egy legális tudományos konferencia terminológiai vitájában „a jelenlevők megállapodtak abban, hogy a »forradalom« vagy »ellenforradalom« kifejezések politikai minősítések, amelyeket akkor fogalmazhatunk meg, ha előbb értékeljük azt a politikai rendszert, amellyel szemben az kirobbant. Ennek hiányában a »felkelés« neutrális fogalma alkalmazható, nem pedig a »lázadás« vagy »zendülés«, melyek büntetőjogi kategóriák.” Úgy tűnik nekem, Kenedi János az effajta neutrális felvilágosodás ellen írta meg könyvét. Nádas Péternél ez olvasható: „…éppen mert nem voltam se tájékozatlan, se érzéketlen, se ostoba, tudhattam és tudtam, hogy ez forradalom, benne vagyok, forradalom…”