Ha valaki nekem október 23-án reggel, mikor fölültem a HÉV-re és bementem a Finommechanikai Vállalathoz, azt mondja, hogy este 10 órakor géppisztoly lesz a kezemben, akkor biztos, hogy szemen köpöm és azt mondom, hogy provokátor. Egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, annak ellenére, hogy nem vitás, volt valami a levegőben október 6-tól, a Rajk rehabilitációs temetésétől kezdve. Én párttag voltam. Ma is megvan a párttagsági könyvem, amibe még az ’56 októberi bélyeg is be van ragasztva. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy mindenben egyetértettem a párttal. Kénytelen voltam belépni, mert mikor leérettségiztem, nem vettek fel az egyetemre, azt mondták, elvtárs, tudjuk, hogy cserkész voltál, de ha belépsz a pártba, rendben lesz minden. De megmondom őszintén, akkor nem is volt különösebben ellenemre, hogy belépjek a pártba.
1956-ban szerszámtechnológus voltam. Abban az évben fejeztem be az esti egyetemet. Ha jól emlékszem, aznap termelési értekezletet tartottak, de a főmechanikussal együtt már torkig voltunk a sok dumával, és inkább az ő szobájában gombfociztunk. Voltunk ott heten-nyolcan. Aztán kijöttünk a kapun, fölültem a HÉV-re és eljöttem a Keletihez. Akkor már kb. 8 óra volt. Teherautókat láttunk, amiről kiabálnak, hogy ruszkik haza, meg mit tudom én. Együtt voltam egy barátommal. Többen is voltunk, de a legtöbbjük elment haza. Én nem voltam nős, nem tartoztam senkihez, egyetlen fia voltam a szüleimnek. Hogy én fél nappal később megyek haza, az egyébként se volt különleges dolog a családban, mert megtörtént, hogy elmentem szambázni a barátokkal. Szóval követtem a tömeget, amely ment a Keletitől a Körút felé.
Persze lassan haladtunk. Nem szálltam föl egyetlen teherautóra sem. Beálltam egy csoportba, és mindenféle jelszavakat kiabáltunk: ruszkik haza, meg ilyesmit. Persze ez nekem rettentően tetszett. A Corvin előtt[SZJ] elfordultunk. Egyszer csak rálőttek a tömegre. Hogy honnan, azt nem tudom. Pillanatok alatt szétszéledt a tömeg, mindenki behúzódott, ahova tudott. Én összeakadtam néhány fiatal gyerekkel, egyiküknek géppisztoly lógott a nyakában, de úgy, hogy bármikor nyugodtan elsülhetett volna. Idegbajt kaptam, amikor ezt megláttam. Mondom, hova viszed? Azt mondja, hogy a Rádiónál lövik a magyarokat. Mi az isten van itt? Azt mondja, nesze, te talán jobban tudsz vele dolgozni. Elvettem tőle. Később megtudtam, hogy egy közeli rendőrőrszobáról szerezték. Fiatal srácok, odamentek és a rendőrök odaadták a fegyvereiket. Szóval alig mentem 10 métert, szembe találkoztam a három fiatal sráccal, kettőnél puska volt, a harmadiknál géppisztoly. Tanonciskolás gyerekek voltak. Nem voltunk messze a Rádiótól – ez a Mária utcában volt, ha jól tudom –, már akkor tényleg hallatszott a lövöldözés. Én akkoriban szereltem le, mesterlövész voltam a néphadseregben. Mint egyetemistát, behívtak minden évben továbbképzésre, így lettem fölavatva alhadnagynak 1956-ban. Hozzám képest ezek fiatal srácok voltak. Na, én se voltam olyan rettentő öreg, 23 éves. A sok lövöldözés elől beálltunk egy kapualjba. Az egyik azt mondja: Most mit csináljunk? Próbáljunk meg fölmenni a padlásra, ha már van nálunk puska. Mondom: Miért ne! Be volt zárva a kapu, csöngettünk. Kijött a házmester néni. Először nem akar beengedni, de addig dumáltunk szép finoman, míg azt nem mondta, hogy jól van, gyerekek. Négyemeletes ház volt, fölmentünk a padlásra. Rikácsoló hangon még utánunk kiabált, hogy ki vannak teregetve a ruhák, ha valamelyik koszos lesz, levágja a fülünket. Mentünk a ruhák meg a lepedők között. Láttuk is, hallottuk is, hogy szemből lövöldöznek ám. A szemben lévő ház elég közel volt a Rádióhoz, és ott befészkelte magát egy ávós osztag. Mi meg szemben velük a padláson. Ez október 23-án 11 órakor lehetett. A haverjaim puskájában öt golyó volt, az enyémben talán 60-70. Nem számoltam meg, nem szedtem ki, de nem volt tartalék. Láttuk a torkolattüzeket és odalőttünk. Mondhatom, hogy fél órán belül senkinek sem maradt egyetlen tölténye sem, nekem volt talán 4-5 golyó a géppisztolyomban. Az utcán szaladgáltak az emberek jobbra-balra, és hallottuk a lövöldözést a Rádiótól.
Egy ablak volt a padláson, amit ki lehetett nyitni – mondtam nekik, gyerekek, ne dugjátok ki a fejeteket, nehogy valaki lelőjön benneteket. Azzal lementem. Nagy cirkusz volt persze mindenütt. Amikor visszaértem a Nemzeti elé,[SZJ] akkor hallottam először, hogy forradalom. Én nem is gondoltam arra, hogy forradalom vagy mit tudom én. A Szabad Nép székházában[SZJ] már föl volt ravatalozva a forradalom első áldozata, gyertyát is tettek mellé. Akkor még nem volt sok fegyveres. A nép összeverődött a Szabad Nép székháza előtt, volt ott beszéd is, meg minden. Egyszer csak hatalmas zajjal belelőttek a tömegbe. Én is ott álltam közöttük, én is lehasaltam, mint a többiek. Láttam, hogy valakinek a fél lábát keresztüllőtték. A Corvin tetejéről ránk lőttek. A „Corvin Áruház” betűi mögül, nehéz géppuskával. Később megtudtam, hogy ávósok. Nekem a fülemet majd lerángatták: fegyver van a kezemben, miért nem lövök? Odaálltam a Nemzeti elé, ahol régi gázlámpák voltak még akkor, vas gázlámpák. Egyszer csak felbukkant egy bácsi, olyan idős lehetett, mint most én, kalapban, a két fiával, légpuskával a kezében. Mondom neki, szakikám, nem tudna belelőni egy-két lámpába, túl nagy a világosság. Az emberek félrehúzódtak, a sebesülteket meg a halottakat is félrehúzogatták a tér közepéről. Csend volt. Odaálltam az egyik gázlámpához, beállítottam szépen egyes lövésre a géppisztolyomat, azt hiszem négy golyó volt benne, és leadtam, ami benne volt, egyesével. Magasan voltak a Corvin betűi, és láttam, hogy valaki leesett a tetőre. Nagy ujjongás. Válaszlövés nem jött. Még ott maradtam egy darabig, aztán a Nemzetihez húzódva átmentem az Éjjel-nappal Közért elé. Ott is nagy tömeg volt. Egyszer csak megérkeztek a csepeliek teherautóval, ládaszám hozták a lőszert Csepelről. Fegyverük nem volt. De nekem pontosan az kellett, amit ők hoztak. Jól teleraktam a trencskómat[SZJ] lőszerrel. A kezembe nyomtak egy fél kenyeret is a közértből. Az Éjjel-nappal Közért nyitva volt, lehetett vásárolni. Volt egy kis hleba a hónom alatt, mentem vissza a haverokhoz.
Mire visszaértem, az egyik már nem élt. Bagózott az ablakban, se puska, se semmi nála, és lelőtték. A házmester néni szólt megint, hogy vigyázzanak a lepedőre, hát kiállt az ablakba, hogy kifelé fújja a füstöt. Hallottál ilyet?! Úgyhogy levittük a házmester nénihez, aki azt mondta, hogy most már menjünk a fenébe innét, mert neki lesz a legnagyobb baja belőle. A két haverral azon gondolkoztunk, hogy holnap mit fogunk hazudni a gyárban, mert akkor már kezdett hajnalodni és be kellett volna menni dolgozni. Aztán reggel 4-5 óra körül megjelentek a szovjet harckocsik. Le lett adva a füles, hogy itt vannak a csavargók, a piszkos jampecok, és szépen kezdtek lődözni. A mi házunkba is belőttek, a második emelet magasságában, szerencsére nem tudták annyira felemelni az ágyúcsövet, úgyhogy nekünk nem lett semmi bajunk. Persze mondtam, hogy húzzuk be fülünket-farkunkat. A szemben lévő házak tetején már nem láttuk az ávósokat, géppisztollyal vagy puskával lőni tankra, annak meg semmi értelme. Volt egy fél kiló kenyerünk, azt szépen elkezdtük enni. Ráültünk a gerendára, mondtam, hogy a lepedőt tegyük át a másik sorba, ott van hely, legalább le tudunk ülni a gerendára, mert addig álltunk. Közben jött két fiatal srác, egyetemisták voltak, hoztak nekünk megint kenyeret. Egy kis kolbászt nem tudtok hozni hozzá? Úgy néz ki, hogy tele van a hasunk, de csak kenyérrel. Megint arról tanakodtunk, hogy mit fogunk hazudni a gyárban. Nem lehetett egy napot hiányozni Magyarországon, abban az időben csak úgy, igazolatlanul. Mi lett volna abból! Eltelt így a nap nagyjából. Közben azért lementem körülnézni, persze géppisztoly nélkül. Azt fönnhagytam: lelőttek volna a sarkon. Négy év járt azért, ha valakinek a zsebében csak egy golyót találnak, és nincs meg hozzá a 15 név meg a szovjet parancsnok aláírása.
Szunyókáltunk is egy kicsit. Este 10 felé megint jönnek föl a lépcsőn. Beállít megint az egyik egyetemista és jön vele még három. Na, azt mondja, bajtársak, a forradalom így, meg a forradalom úgy. Mi újság? Minden rendben. Ávósok voltak. Egy pillanat alatt leszereltek bennünket. Az én szemem elé taknyos zsebkendőmet kötötték, úgy toltak le a lépcsőn. Felraktak bennünket egy autóra. Csak akkor tudtuk meg, hogy mentőautó, amikor elkezdett szirénázni. Sok duma nem volt közben, nagyon nagy zaj volt kint, itt-ott lövéseket hallottunk. Az Izabella utcába kerültünk. Összerugdostak bennünket, vittek folyosókon meg lépcsőkön át. Azt hiszem, az alagsorban kötöttünk ki, mind a hárman egy cellában, ahol nem volt egyáltalán villany. Hátrakötötték a kezünket, és a falhoz állítottak mindnyájunkat. Mondták, hogy piszkos, fasiszta jampecok, 10 perc múlva lógni fogtok. Na, mondom, ez jó kis buli. Megmondom őszintén, akkor lettem istenhívő. Amikor az ember ott áll a falnál, 22 órán át, azért eszébe jut egy-két dolog. Közben bepisáltam a nadrágomba. Nem estem azért össze. 22 óra múltán aztán ki lettünk szabadítva. És tudod kik szabadítottak ki? Oroszok. Ezt később tudtam meg, mert akkor már állva aludtam, csak az alvás érdekelt, meg hogy történjen már végre valami. Szóltak az oroszoknak – akkor mindenki beszélt oroszul Magyarországon, a fiatalok közül –, hogy ezek a piszkos fasiszták – mármint az ávósok – fogva tartják a munkásokat. Két harckocsi, nem tudom, milyen egységhez tartoztak, befordult az Izabella utcába és ráfordította a csövet az ávós házra. Az ávósoknak szerencsére nem volt egyetlen tisztjük se. Az egyik tisztet elkapta már a nép, a másikat, aki valószínűleg bíró volt, azt is elkapták, úgyhogy a legmagasabb rendű talán őrmester lehetett. Annyi azért még bennük is volt, hogy nem mertek bennünket kivégezni. Nem is volt rá parancs. Úgyhogy az oroszokkal bejött 2-3 oroszul beszélő magyar, és 10 perc alatt kiengedtek bennünket. Visszakaptam mindent, még a trencskómat is, csak a személyazonossági igazolványomat nem. Ez 25-én történt, délután 6 óra körül, ugyanaznap, ahogy utólag hallottam, az a véres mészárlás volt a Parlamentnél. Az emberek vittek a vállukon. Mondtam, hogy én aludni akarok. Amint lehetett, haza is mentem aludni.
Másnap felvettem a legelegánsabb ruhámat és bementem a gyárba, a Finommechanikai Vállalathoz, a Fehér út 10-be, Kőbányára. Útközben a Keletinél találkoztam egy-két haverral. Mondták, hogy fegyver nélkül ne menjél, itt van egy pisztoly. A gyárban megválasztottak a fegyveres parancsnokság vezetőjének és helyettes elnöke lettem a munkástanácsnak is. Egyébként néhány kollega ugyanúgy került elő, mint én. Bementünk a nagyterembe és persze mindenki arról beszélt, hogy nálunk is kell valamit csinálni. A gyár 2800 dolgozójából kb. 1000 volt ott. Engem szinte az egész üzemben mindenütt ismertek mint szerszámtechnológust. A gyáron belül akárki nem mehetett akárhova. Mint üzemtechnológus, nekem jogom volt egyik üzemből a másikba menni és természetesen sok barátom is volt. Az emelvényen először a társaság fele a volt pártbizottság tagjaiból állt. De csak kb. fél órát ültek ott, mert aztán elzavarták őket. Azt mondták, hogy most már ezekre nincs szükség. Ez nem azt jelentette, hogy most titeket ki fogunk nyírni, erről szó sem volt. Hanem, hogy alapítsuk meg a munkástanácsot. Kijelölték a jelölőbizottságot, ennek talán az 50 százaléka is párttag volt, de olyanok, akiket nagyjából elfogadtak a munkások. Ez volt az első ideiglenes munkástanács-választás.
Az ideiglenes munkástanács foglalkozott a gyár őrzésével is. Itt el kell mondanom, hogy a gyáron belül korábban 6 fölállítási őrhely volt, ezeket vaslemezek vették körül, és ávós őrség látta el a szolgálatot a gyárban, igen erős ávós őrség, amely 25-én éjszaka elhúzta a csíkot. De hárman-négyen ottmaradtak, ezek is besorozott ávósok voltak. Nem tudtak civil ruhát szerezni maguknak, és rokonuk sem lakott a közelben. Nagyon meg voltak ijedve. Miután engem megválasztottak a gyári fegyveres őrség parancsnokának, amit aztán elneveztünk a forradalmi ifjúság fegyveres alakulatának, ezeket szép sorjában behívtam, megkérdeztem tőlük, merre lógtak meg a tisztjeik. Leadták a drótot. Mondtam, gyerekek, úgy néz ki a dolog, hogy nem ajánlom, hogy kiszaladjatok az utcára, még ha esetleg találunk is civil ruhát. Azt mondták, hogy ők szívesen beállnak a gyári fegyveres csapatba. Különben sem tetszett nekik az ávós tiszti vezetés. Tehát a forradalmi munkástanács átvette a hatalmat a gyárban. Bár én nem szeretem ezt a szót, hogy hatalom, inkább a vezetést. A fegyveres őrség a gyár szemléje során érdekes dologra bukkant. Titkos, földalatti kamrára, ahol ládaszám voltak fegyverek, lezsírozva, főleg kézifegyverek, hozzá lőszer meg ruhanemű. De annyi, hogy talán az egész 2800 fős gyárat föl lehetett volna belőle ruházni. Erről a raktárról addig senki sem tudott. Rögtön mondtam, hogy itt nincs szabad rablás. Akinek valamire szüksége van, az természetesen kap. És én mindent aláírtam, mindent. Később, amikor a forradalom, hogy úgy mondjam, megbukott, kijött egy kormánybiztos és odanyomta az orrom alá ezeket a kartonokat, amiket én aláírtam dátum szerint: – Ezt maga adta ki? Ezzel mi van? Tény, hogy november 5-én a kőbányai srácoknak kiadtam két teherautó géppisztolyt. Miért ne adtam volna ki? Ott volt a helyszínen, a szentségit neki, és végeredményben harcoltunk, ők ezt is az orrom alá dörzsölték. A kormánybiztos elvtárs odanyomta az orrom alá. De akkor a gyárban még nekem nem lehetett különösebb bajom, mert körülöttem voltak a munkatársaim. November 3-án Kopácsi Sándor kirendelt a gyár megerősítésére két megerősített szakasz Rákóczi-iskolás kadétot, Rákóczi katonatiszti középiskolás gyereket.
Miért volt szükség erősítésre?
Nem volt szükség rá. Én a Kopácsitól páncélelhárító fegyvereket kértem, mert bent a gyárban annyi kézifegyverem volt, hogy fél Kőbányát el tudtam volna látni, amit november 4-e után meg is tettem. Aki jött és kért, annak kiadtam, amit akart.
Miért kellettek ilyen elhárító lövedékek?
Pontosan azért, mert a mi elképzelésünk szerint – nemcsak én voltam ott katona, hanem a csoportomba tartozott például a néphadsereg egy őrnagya is – a Fehér út, aminek a folytatása kimegy a XIV. kerületbe, az Erzsébet királyné út felé, egy olyan fontos útvonal, ahol páncélos egységek föl tudtak vonulni. Ez be is bizonyosodott november 4-én, amikor az orrunk előtt vonultak el a harckocsik 2-3 km-es sebességgel, méterenként követve egymást. Tehát mi a Kopácsitól páncélelhárító fegyvereket kértünk.
Ti számítottatok arra, hogy be fognak vonulni az oroszok?
Számítani nem számítottunk, de mikor kértük, akkor már olyan híreink voltak, részben a rádióból is, hogy az oroszok valójában nem mentek ki, hanem úgy mennek ki, mintha jönnének.
Hogy kerültél olyan kapcsolatba Kopácsival, hogy egyáltalán kérhess tőle valamit?
Nézd, én sem ismertem a Kopácsit és ő sem ismert engem. Én akkor már a X. kerületi nemzetőr-parancsnokságon voltam összekötő tiszt, egy olyan gyár képviseletében, ahol 2800 ember dolgozott. Én azt is tudtam, hogy mi van a Telefongyárban, ki van az Alumíniumáru-gyárban, ki a munkástanács vezetője, ki a fegyveres parancsnok stb. Éppen az volt a gyönyörű az egészben, hogy sem alulról, sem fölülről nem lett megszervezve a dolog, hanem ott helyben valahogy létrejött. Az ember telefonált ennek, telefonált annak és ebből kialakult a dolog. A Kopácsinak fogalma sem volt róla, hogy ki az a Németh Pista és mégis azt mondta, hogy akkor legyen összekötő a Németh Pista, aki ott ügyködik a Telefonáru-gyár és a kőbányai gyárak környékén. Nem is volt még meg a nemzetőr-igazolványunk akkor. Szombaton mentünk be érte. Már ki sem tudtam osztani, mert napközben nagy volt a jövés-menés és mire este visszajöttek a srácok, volt egy kis vacsora, éjfél volt, mire nagy nehezen lefeküdtünk és hajnali 5-kor már rángattak is föl – egyébként lent voltam a portai őrségen –, hogy itt vannak az oroszok, meg a Nagy Imre beszél a rádióban. Én pl. nem is hallottam rádión sem Nagy Imrét, sem Mindszentyt, nekem csak elmondták, hogy mit beszéltek. Nekem gyakorlati tennivalóim voltak. Nem azt mondom, hogy elvi dolgokra nincs szükség, természetes, hogy szükség van rá, de valahogy mi úgy voltunk akkor, hogy a gyakorlati részét fogtuk meg a dolgoknak. Nekem sokan mondták később, hogy ti amellett voltatok, amit a Mindszenty mondott, meg hasonlók... Én nem hallottam a Mindszentyt beszélni. Hát most mit csináljak?
A nagy politikai változásokat, gondolom, azért figyelemmel tudtad kísérni?
Milyen nagy politikai változásokat?
Bejelentik a többpártrendszert, hogy megalakult az MSZMP, Nagy Imre bejelenti a semlegességet...
Na jó, azért túlzásba ne essünk. Az ilyen dolgokat az ember csak meghallotta. Ahhoz nem kellett meghallgatni egy órás előadást. A pozitív és konkrét eredményeket az ember természetesen minden esetben regisztrálta és elfogadta. Volt, aki két megbeszélés között benyögte, hogy tudod-e, hogy már nincs benne a kormányban ez meg az, hanem mondjuk a Lukács György van helyette. Igen, mondom, azt legalább ismerjük. Ez nem jelenti azt, hogy 2 héttel azelőtt én ne lettem volna pontosan informálva, már amennyire ez magyar viszonylatban lehetséges volt, a történtekről. Tehát nem teljesen izoláltan, nem Robinson Crusoe-ként hallottam én meg ezeket a dolgokat, hanem olyan emberként, akinek egy héten át megvolt a maga konkrét feladata és elsősorban azzal foglalkozott.
Ti ott bent a gyárban, 26-tól kezdve, mit gondoltatok Nagy Imréről?
Miért nem azt kérdezed, hogy mit gondoltam Yves Montandról vagy Rooseveltről? Miért gondoltam volna én akkor a Nagy Imrével?
Hát mire gondoltál?
Arra gondoltam, hogy hogyan tudjuk kihúzni magunkat innen úgy, hogy normális viszonyokat teremtsünk. Persze, az is fontos, hogy milyen időpontot mondasz. Mert megmondom őszintén, október 26-án kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a Nagy Imrével mi van. Persze, ha azt mondták volna, hogy az oroszok lelőtték, akkor biztos mérges lettem volna. De hogy zsíros kenyeret evett-e, vagy rántottát, ez, megmondom őszintén, nem érdekelt.
Mikortól kezdett jobban érdekelni?
Akkortól kezdve, amikor észrevettük, hogy ő az egyetlen, aki nem utasítja vissza a hosszú évek óta megszokott szektariánus módon azokat a feltételeket, kéréseket, követeléseket, amelyeket a forradalmat képviselő emberek, bajtársak megfogalmaztak. Hozzáteszek még valamit. Hogyha véletlenül, tegyük föl, ’56. november 4-én Nagy Imre azt mondja, hogy ebből elég volt, kezdtek fasiszták lenni, vagy valami hasonló, én megyek a ruszkikkal, és a Kádár mondja azt, hogy én pedig itt maradok, mert én magyar vagyok és úgy érzem, hogy ezt kell tennem, akkor lehet, hogy ma egy Kádár-emlékműről húznák le a leplet. De nem így történt. Ha visszamegyünk az időben, természetesen én is emlékszem arra, hogy Nagy Imre ’53-ban mit mondott. Szóval voltak előzmények. Szándékosan túloztam, mert azt akartam hangsúlyozni, hogy azért mégis volt egy kis különbség Nagy Imre és a többi között. Még egy dolgot mondok neked. Rajk László, az idősebb, egész közel állt az én családomhoz. A nagybátyám együtt volt vele Spanyolban...[SZJ] Szimpatikus gyerek volt. De mint kommunista vezető, és mint olyan, aki kiszolgálta a sztálini vonalat, olyan aktusoknak volt a részese, amelyek egyáltalán nem a magyar nép érdekeit szolgálták... Megmondom neked őszintén, hogy az október 6-i rehabilitáció nekünk csak olyan értelemben volt bizonyos mértékig haladás – mert azért haladás volt, hogy történt valami. De Rajk személye nem azt jelentette nekünk – attól függetlenül, hogy béke poraira, oké – mint amit most Nagy Imre.
26-tól kezdve végig bent voltál a gyárban?
Benn.
De kijártál nemzetőrséget szervezni, nem?
Nemcsak nemzetőrséget szervezni, hanem a körúti harcokban is részt vettem természetesen. Én lőttem olyan orosz katonára, aki kiszállt az égő harckocsiból és 5 m-re volt tőlem. Még 5 év múlva is fölültem az ágyban, és kivert a verejték, mert ez állandóan előttem volt. Összetette a kezét, a hasa égett, a háta égett, talán jobb is volt, hogy lelőtte az ember. Ezek olyan élmények... Mert én nem vagyok hős. Én megmondom őszintén, bepisáltam, mikor ott álltam a fal előtt.
Hogy kerültél a Körútra?
Nem messze volt a lakásunk a Körúttól. A Körút egyébként ott a Bástya mozi táján olyan felvonulási terület volt. Arról se feledkezz el, hogy a telefon az utolsó percig tökéletesen működött Budapesten. Képzeld el, hogy micsoda értéket jelentett, ami a Finommechanikai Vállalatnál a kezünkbe került. A kézifegyverek, gránátok, lezsírozott és szétszedett géppisztolyok stb. stb. Egy telefon elég volt. A gyárból valaki hazament és találkozott a felkelő haverjával és mondta neki, gyerekek, nálunk a gyárban megalakult a fegyveres őrség, ismerem a jelenlegi górét, a Németh Pistát, fiatal srác, ott volt a Rádiónál, forduljatok hozzá! Bejött a telefon a gyárba, akkor beültünk a Hudsonbe – mert a Hudson a miénk volt, a gyárigazgató ugye nem volt ott – elmentünk az Oktogonig, leraktuk a fegyvert, ő ott várt, még a sapka is rajta volt, amit megbeszéltünk. Ilyen is volt.
És 4-e után?
December 6-án azt mondták, hogy bejön a Krishna Menon. Az indiai jankó, aki azt mondta, hogy ő jön az ENSZ részéről. Örültünk, mint majom a farkának, hogy végre valaki olyan jön, akinek nem Sz betűvel kezdődik a neve, szóval, hogy nem szovjet. Na, december 6-án nem jött. December 6-án éjfélkor elhatároztuk mi 15-en ott a gyárban, hogy valamit azért kell csinálni, mindenki várja, hogy legyen valami, és sehol semmi. A gyári Hudsonnel kiszaladtunk a Keletihez, ott kieresztettünk egy sorozatot itt, egy sorozatot ott, a levegőbe. Nem lőttünk mi senkire. Befordultunk a Kerepesi útra, ott is elmentünk egy darabig. Találkoztunk oroszokkal is, akkor nem lőttünk. A Hudsont nagyon jól vezette a gyárigazgató sofőrje, megfordultunk, visszajöttünk. Elmentünk a wippon előtt, ott is eleresztettünk egy sorozatot. Az oroszok a fülüket se mozgatták még, mi már ott voltunk a Keletinél, aztán visszajöttünk a gyárba, az egész nem tartott 45 percnél tovább. Másnap reggel jöttek a melósok: hú, az ávósok lőttek fél órán keresztül a Garay utcában, meg hatalmas harcok voltak a Kerepesi temetőnél. Mondom, gyerekek, ne szóljatok egy kukkot se.
November 4. után volt valami kapcsolatotok a központi munkástanáccsal?
Naná, hogy volt. A Telefongyárból, az Alumíniumgyárból és a Finommechanikai Vállalattól is mi küldtünk be képviselőket a központi munkástanács összejöveteleire. Én helyettes munkástanácselnök voltam a gyárban, de megmondom őszintén, nekem ez a titulus csak annyit számított, hogy amikor összejövetel volt, ott voltam 10 percig, aztán mondtam, hogy szakikáim, ne haragudjatok, de nekem más dolgom is van. Nem azt mondom, hogy azok a kérdések, amikről ők tárgyaltak, az bennünket nem érdekelt, de végeredményben ott az éjszaka a nappallal egybefolyt. Nem beszélve arról, mikor aztán a Berkesivel éjszakákon át vitatkoztunk. Mert a Berkesi együtt volt a Kádárral lecsukva,[SZJ] ugyanabban a cellában nem tudom én meddig, és ő állandóan azt magyarázta, hogy: te is benne voltál ebben a Rákosi-ellenes mozgalomban, mi ebben melletted vagyunk. Én is tüdőbajt kaptam a börtönben meg a Kádár is. Mit gondolsz, ő nincs ellene? Hidd el, egy hét alatt kimennek innen az oroszok! Hát, mondom, azt még bilin ülve is kibírom. Akkor addig még itt maradok.
Hogy került oda Berkesi?
Berkesi a Finommechanikai Vállalatnak volt a munkaügyi osztályvezetője. Én ismertem már azelőtt. A Berkesit mi fiatalok úgy ismertük, hogy nem tartozik a sztálinisták közé. Ugyanolyan vagány dumája volt, mint nekünk. Megmondom őszintén, hogy én szerettem a Berkesit – minden relatív – a forradalom előtt. Nem volt kebelbéli barátom természetesen, de szerettem a Berkesit, mert vagány volt. Nem tudtam róla, hogy ávós őrnagy volt és nem tudom milyen különleges osztagnak a vezetője. Csak később tudtuk meg. A káderlapokról olyan dolgokat tudtunk meg, amitől a hajunk szála égnek állt. Kiderült, hogy a legtöbb besúgó nem volt párttag. Mert aki már párttag volt, abban már nem bízott a munkás. Viszont, aki úgy jött oda, hogy mit tudom én, miken ment keresztül... Később aztán, ’55–56-ban, már észrevettük, hogy megint jött valaki, pártonkívüli és hogy úgy angyalföldiesen mondjam, olyan óhéber dumája volt, hogy mindjárt tudtuk, hogy na, ennek biztos van valami a füle mögött, és csak megjátssza a farkasban a Piroskát. A munkások nagy része az ilyenekkel nem volt őszinte. A Berkesiről tudtuk, hogy párttag volt, rehabilitálva lett, de lehúzta a 4 évet és tényleg tüdőbajt kapott a börtönben. Bizonyos mértékig tiszteltük, hogy élve került ki onnan. Amikor volt a forradalom első szakasza, és 31-e körül a politikai foglyokat is kiengedték, egy csomó politikai fogoly kezdte keresni a Berkesit. Akkor ő nem tudott mást kitalálni, beszaladt a gyárba. Nem tudom, hogy előtte a Berkesi nem volt-e benne az ideiglenes munkástanácsban, erre nem emlékszem biztosan. Lényeg az, hogy hazament, és 31-én vagy 1-jén beszaladt oda, és majdnem térden állva kért, hogy Pistám így, Pistám úgy. Tudod, hogy van egy nagy gyárban. Csináltak egy névsort azokról, akik nem voltak kívánatosak ott a gyárban. De arról szó sem volt, hogy ezeknek a fejét akarjuk venni. Ki volt rakva a lista. Kapok egy telefont a parancsnokságra: te Pista, itt a Berkesi, nincs rajta a listán. Mondom, miért lenne rajta? De azt mondja, rettentően be van ijedve, veled akar beszélni. Mondom, várjál egy pillanatra, mindjárt jövök. Odamegyek a portához, és ott majdnem térdre esik előttem. Mondom, mi a túró van veled, Bandikám? Mi bajod van? Azt mondja: – Kérlek szépen, ha tudnád, hogy mi van. Remélem, ti nem akartok kivégezni? – Micsodát? Miért akarnánk kivégezni? Akkor úgy félszavakban elmondja, hogy őt volt fasiszták keresik. Akkor kezdett leesni a tantusz. Mondom, Bandikám, menj be a szobádba! Mint a munkaügyi osztály vezetőjének, volt egy hatalmas szobája, még fotelek is voltak benne. – Igen, mehetek? Igen, mehetsz, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Egyelőre más dolgom van, különben is 2 órát aludtam. Mire ő, hogy ezt kinek kell bejelenteni? Milyen elvtársnak, bajtársnak? Mondom, nem kell semmiféle bajtársnak, majd szólok a szakácsnak, hogy neked is csináljon egy bablevest, mert most fogunk vacsorázni.
És ott dekkolt november 4-ig?
Ott, igen. Aztán később megírta az élményeit. Volt nálunk egy párttitkár, a Kapus elvtárs, aki szintén kint volt Spanyolországban. ’56-ban megpróbálta elvinni a pártanyagot. Elkaptuk, és nagy cirkusz lett belőle. Erről írt a Berkesi az Októberi viharban.[SZJ] Ő ugye azt írja, hogy a fasiszták szétlőttek nem tudom hány kommunistát, mert azok el akarták vinni... ez nem igaz, senkit nem lőttünk le. Éjszaka kotorászás volt az egyik műhelyben. Minden őrhelynek volt egy tárcsás telefonja. Leadták a drótot. Nyugi, nyugi, nem kell bekakálni, mindenkinek van fegyvere, mindjárt megyünk oda. Megtaláltuk a Kapus elvtársat, amint egy öreg haverjával zsákban viszik a párt anyagát, ilyen papírokat, hogy az izé Jóska egyet fingott tegnap, ezért most meg lesz büntetve. Hát ki a francot érdekelt az? Mi szükségünk lett volna rá? Viszont fegyverben voltunk. Azt mondja nekem a Kapus: Németh elvtárs, ezt nem hittem volna, hogy fegyvert fogsz rám! Mondom, nem fogok rád fegyvert, Kapus elvtárs, de mi a túrót keresel te itt? Hát én vagyok a párttitkár – azt mondja –, felelős vagyok érte. Én már ezen keresztülmentem Spanyolországban. Mondom, vidd a francba az egészet, ahova akarod! Nekünk nincs rá szükségünk. Vidd a fenébe! – mondom. És az az érdekes, hogy ugyanezek a Kapusok az első nap bent voltak a munkásőrségben is.
Ő 23-ig hogy viselkedett a gyárban?
Nagyon jó szerszámkészítő volt, aki végigjárta a spanyol dolgokat, de elég sztálinista Jankó lett belőle. És párttitkár is volt, de nem a központi párttitkára a gyárnak, hanem a szerszámüzem alapszervi párttitkára. Kicsi bajok voltak csak nála. Nem lehetett rá mondani, hogy nem tudom milyen rossz ember lett volna. Rám fogod a fegyvert? – azt mondja. Mondom, fogja a Jehova. Szóval ő egyáltalán nem lett kidobva. Csak megkérték, hogy Kapus elvtárs, egyelőre várjon egy kicsit, majd később jöjjön vissza. Lényeg az, hogy visszajött és úgy, hogy nem jelentette be. Ebből csinált a Berkesi egy fél könyvet, hogy a rendőrgyilkos Németh Pista, aki kancsal, akinek a hátán folyik a könnye a bérelszámolónő után, meg ilyen marhaságok. De az ellenkezője se igaz, az a baj. Mert annak idején, ha meg akartuk tudni az igazságot, akkor megfordítottuk a Szabad Népet, és tudtuk, hogy mi az igazság. Pontosan az ellenkezője. De a Berkesiben már volt annyi gógyi, hogy nem így csinálta. Lényeg az, hogy az első pillanatokban még annyira örült, hogy megúszta a dolgokat, hogy nekem kiállította a harmadik számú párttagsági igazolványt, úgy hozta oda nekem, kék színű volt, ha jól emlékszem, hogy Pistám, te az első időkben, a Rákosi-ellenes időkben részt vettél, ez normális, amit te csináltál, azt Kádár elvtárs aláhúzza és aláírja neked stb. De aztán 15-e után azt kérdezte, hogy még megvan az a kártyád? Mondom, nem tudom, nem tépem-e össze. Akkor add csak vissza, biztos, ami biztos. Mondom, talán nem lesz belőle bajod, itt van a kártyád, parancsoljál. Mert én még véletlenül se tettem bele a zsebembe, nehogy azt mondják, hogy visszaálltam. MSZMP-kártya volt. Mi december 13-án tettük le hivatalosan a fegyvert. 2 nappal előbb kiszaladt a gyár elé egy wippon, orosz katonákkal. Azért jöttek, hogy mi van itt még mindig. Persze sztrájk volt, ezt mindenki tudja. Elkezdtek okoskodni. A gyárat végig vaskerítés vette körül, a kapuk vastag vaslemezből voltak. Megálltak a kapu előtt és handabandáztak, hogy el kell kezdeni a munkát. A kapuőrség vezetője föltelefonált nekem, hogy te Pista, itt vannak az oroszok és okoskodnak. Mit csináljunk? Mondom, nehogy rálőjetek! Nem, azt mondja, de mégis. Mondtam, hogy a két sarki fölállítási őrhelyen – ahol két nehéz géppuska volt – eresszetek föl a levegőbe keresztbe egy sorozatot, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ez nagy bumbumot csinált, a ruszkik elhúzták rögtön a csíkot. Két napra rá megjelent két teherautó karhatalmista. Kádár-huszárnak neveztük őket, egyiken se volt rangjelzés. Két vezető kiszállt, be akartak jönni, de az emberek azt mondták, hogy itt nem járkálunk ki-be. Akkor mondtam, hogy eresszétek be a vezetőjüket. Azok úgy jöttek be, hogy a zabszem nem fért volna be nekik. Kérem, bajtársak – mondták –, az a helyzet, hogy megkaptuk a jelentést a szovjet parancsnokságtól, hogy itt önök ilyen dolgokat csinálnak. Itt 48 órán belül szovjet harckocsik fogják elfoglalni a gyárat, és ha önök ellenállnak, akkor ebből csak magyar vérontás lesz. Mi magyarok azért jövünk, hogy ezt elkerüljük, és azt javasoljuk, hogy önökkel karöltve csináljunk egy közös őrséget és úgy fogadjuk a szovjet elvtársakat. Mondom, ez volt december 11-én. A munkástanács természetesen állandóan gyűlésezett, más dolgunk nem volt, mert a sztrájk tovább folyt. Végül úgy határoztunk, egy vagy két szavazatkülönbséggel, hogy tényleg, ennek különösebb értelme már nincs. A hozzánk érkezett hírek szerint, Miskolcot és Pécs környékét kivéve, ahol még itt-ott voltak ellenállási gócok, fegyveres harc már nem folyt sehol. Láttuk, hogy ezt már nem lehet sokáig vinni, tehát ebbe bele kell menni. Viszont mi, a fegyveres alakulat, úgy határoztunk, hogy ezekkel együtt közösen nem vagyunk hajlandók őrséget, vagy akár munkásőrséget sem tartani. Erről értesítettük a két tisztet, a két felelőst, mert december 13-án ők visszajöttek ugyanilyen alakulatban. A mi kikötésünk az volt, hogy mi minden fegyvert átadunk úgy, ahogy van, de csak akkor, ha egy szovjet katona sincs közöttük. És ez így is történt. Bejöttek és szabályosan átvették a munkásőrséget – mert akkor mi így neveztük magunkat. Tehát átadtuk a fegyveres hatalmat a Kádár-huszároknak, de egyetlen szovjet katona vagy katonai egyenruhás egyén nem lépett be a gyár területére. Ettől függetlenül már másnap természetesen külön kormánybiztosa volt a gépiparnak, mert az A/1-es ipari kategóriába tartoztunk, úgyhogy kezdődtek a cirkuszok, és nekem akkor elkezdődött az illegális életem, attól kezdve én már nem tudtam hazamenni a szüleimhez, mert állandóan kerestek. Még egy hónapig Magyarországon maradtam, de aztán láttam, hogy most már ez tovább nem nagyon megy, és hamis papírokkal elindultam Pécsre, onnan pedig át Jugoszláviába.