1. Társadalmi környezet
Magyarországon a gazdasági válság együtt jár a politikai közélet ébredezésével. A megújuló közélet számára egyre fontosabb az összehasonlítás Nyugat-Európával. Már nemcsak azt méricskéljük, hogy mennyivel elmaradottabb nálunk az életszínvonal és a technikai civilizáció, hanem megpróbáljuk a politikai cselekvés mintáit, a gazdasági és társadalmi reform lényeges elemeit is onnan importálni. Újra fontos lett számunkra Magyarország viszonya Európához, és ennek a viszonynak a jövője. Ugyanakkor ebből a szükséges kitekintésből hiányzik egy szélesebb perspektíva. Kevéssé próbáljuk tisztázni azt, hogy identitásunk keresése hogyan viszonyul Európa más régióihoz (Közép- és Kelet-Európa, Szovjetunió) és ahhoz a kihíváshoz, amit az ún. harmadik világ és a globális problémák (éhezés, környezetszennyezés, atomenergia és fegyverek stb.) jelentenek.
Ezt a hiányzó szélesebb perspektívát az egyházak számára szerintem a konciliáris folyamat[1] jelenthetné. Magyarországon mégis teljes az ezzel kapcsolatos érdektelenség. Mintha valamilyen rossz közérzet venne rajtunk erőt, amikor ezt a „szélesebb perspektívát” külföldi keresztyén testvéreink szóba hozzák. Ezért szeretném azt végiggondolni, hogy mik annak a rossz közérzetnek az okai, amely egy (kelet-európai) magyar keresztyént megakadályoz abban, hogy aktívan részt vegyen a konciliáris folyamatban. Ez a rossz közérzet nehezen közvetíthető. Nehéz definiálnunk a helyünket az első és a harmadik világ között. Szükség van-e egyáltalán arra, hogy tematizáljuk sajátos közép-kelet-európai közérzetünket, nem kellene-e egyszerűen elfogadni azt a nyugat-európaiak által ajánlott axiómát, hogy „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!”. Ez a gyengéden felénk irányuló elvárás azt sugallja, hogy a problémák gyökerükben mindenütt ugyanazok, a megoldásokért együtt kell harcolnunk; bár ők elfogadják, hogy a kelet-európai kistestvérnek a cselekvés helyzete miatt nehezebben megy, így elnézőek vele, és már soványka eredménynek is nagyon tudnak örülni. De miért nem tudunk mi Közép-Kelet-Európában teljes szívvel globálisan gondolkodni, és helyileg vállalni a magunk részét a világért való felelősségből?
Mi közép-kelet-európaiak ugyanannak a történelmi és gazdasági fejlődésnek a részesei vagyunk, amely az ún. első világot hatalmassá és gazdaggá tette, az ún. harmadik világot pedig szegénnyé és kiszolgáltatottá. Mi egyszerre vagyunk ennek a fejlődésnek haszonélvezői és mostohagyermekei. Mi is aszfaltozott utakon autózunk, és használjuk a telefont, de a többségnek nem attól van rossz közérzete, hogy a technikai civilizációval tönkretesszük az életteret, ami körülvesz, hanem hogy közben ez a technika nem is működik olyan fényesen, mint nyugat-európai párja, sőt egyre inkább elmarad tőle, és utolérhetetlensége egyre nyomasztóbb. De mostanra egyre többekben realizálódik az a veszteség is, amit a társadalom pluralizmusának hiánya jelent. ’56 után, a hatvanas évek elején a társadalom nagy része elfogadta a totalitárius állami struktúrát cserébe a viszonylagos belső nyugalomért és az életszínvonal szolid emelkedéséért. A hiányzó társadalmi pluralizmus csak az értelmiség egy kis részének okozott rossz közérzetet. Mára az életszínvonal rohamos esése egyre többek fejében kérdőjelezi meg ezt az „üzletet”.
Mit is jelent a pluralizmus hiánya? A mi társadalmaink nem teszik lehetővé a választást, az életstílusok variációját. A kilépés a környezet diktálta egyetlen lehetséges életformából olyan egzisztenciális vákuumba juttatja az egyént, amit elhordozni csak kivételesen elszánt emberek képesek (például a római katolikus bázisközösségek), vagy olyanok, akiknek kivételesen biztos anyagi hátterük van. Az alternatív élet vállalásának dilemmája eddig még gondolati luxusként is csak néhány függetlenséget teremteni tudó értelmiségi számára létezett, mert a tömegek életét alapvetően az az aggodalom határozta és határozza meg, hogy „egyre többet dolgozunk, és egyre rosszabbul élünk”. Hiszen a napi 12-14 óra munka inkább szabály, mint kivétel, és minden munkabíró férfi keres az első állása mellé egy másodikat. A nők számára a munkavállalás nálunk sem kiharcolt jog, hanem anyagi kényszer, ha a család nem akar messze az átlagos életszínvonal alatt élni, ami egyébként lényegesen alacsonyabb, mint pl. az NDK-ban. (A nők nálunk is, mint mindenütt a világon, többet dolgoznak a férfiaknál, ingyenmunkájukkal pótolva a fejletlen infrastruktúra hiányosságait.)
A harmadik világgal ellentétben mi nem tehetjük felelőssé az első világ gazdagjait a hiánygazdaságért, a beszűkült életért, a mindennapos harcért, a nagyobb darab kenyérért. Afrika és Dél-Amerika éhezése az első világ számláját terheli. Ezért a harmadik világ pozíciója világos: harc az igazságosabb gazdasági világrendért. Az első világban egyre többeknek van rossz lelkiismerete, s ha ebből nem is születik mindig párbeszéd, mégis nyilvánvaló, hogy a gazdaság itt és a szegénység ott egymásra vonatkoznak. A mi görcsös erőfeszítésünk viszont arra irányul, hogy valahogy megkapaszkodjunk az első világ perifériáján, és nehogy lecsússzunk a harmadik világhoz. Számunkra Észak és Dél nem elsősorban kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat jelent, hanem egy kívánatos és esetleg megközelíthető életformát Nyugaton, és egy minket is fenyegető, ijesztő nyomort Délen. Egy lehetséges harmadik alternatíváról kevesen gondolkoznak.
Az első világ első osztályú polgárait nemcsak a pénzük miatt irigyeljük. A politikai kommunikációs rendszer, ami a polgári demokráciákban sem működik tökéletesen, nálunk az ötvenes évektől egészen máig teljesen hiányzott. A nyugati demokráciák a képviseleti ideológiából alakultak ki és torzultak azzá, amik. Ez a politikai felépítés nem iktatja ugyan ki a hatalom centralizációját, de biztosítja annak folyamatos ellenőrzését és a kommunikációt „lentről” „fölfelé”. A kelet-európai proletárdiktatúrák viszont kezdettől fogva arra törekedtek, hogy az ellenőrzést elhárítsák, a kommunikáció kizárólag fentről lefelé történjen. A meglevő gyengécske polgári demokratikus hagyományokat mind a politikai felépítményben (többpártrendszer), mind a társadalomban „könnyű” volt likvidálni. Az „istenadta nép” a hatalmon levők szemében kiskorú státusban szerepel. Bizonyos dolgokat rá kell hagyni, bizonyos alapvető szükségleteiről gondoskodni kell, de semmi esetre sem tekinthető kompetensnek az őt érintő fontosabb kérdésekben. Ebben a „gyámság alá helyezett” társadalomban aztán a társadalom véleményformáló és közvetítő sejtjei kihalnak, és előáll az a légkör, amelyben magától értetődő lesz a fejbólintás vagy a passzív rezisztencia nem csak az ún. választásokon, hanem a munkahelyen, az iskolában meg az egyházban is.
1948-ban mindenféle politikai, vallási, kulturális és egyéb szervezetet, egyesületet, szerzetesrendeket betiltottak nálunk, és csak azokat engedélyezték újra, amelyeket a demokratikus centralizmus elve alapján sikerült a központi politikai akarat kontrollja alá helyezni úgy, hogy működésük feltétele a szocialista államrend elismerése volt, amely államrend egyetlen helyes interpretációja a kommunista párt programja. Az egyházak esetében az egyházi törvények átalakításával érték el az ellenőrzés lehetőségét (l. egyházunkban a „Missziói Szabályrendelet”-et[SZJ]). A központi hatalom kizárólagos birtokosa volt egészen a legújabb időkig az információknak, és nem volt olyan társadalmi erő, amely hozzájuthatott volna ezekhez, így ellenőrizve a döntéseket, vagy elérve, hogy legalább saját álláspontot alakíthasson ki.
Mi nem érezzük, de nem is érezhetjük felelősnek magunkat sem az ország fegyverkezéséért, sem más rossz politikai döntésért, mert még arra sincs lehetőségünk, hogy annyira belelássunk saját rendszerünk politikai játszmáiba, mint amennyire egy nyugat-európai belelát az ottaniakba. Legtöbb esetben még a mienkről is többet tud, mint mi.
Ez a helyzet az oka, hogy nem tudjuk elvállalni a nyugat-európai prioritásokat (béke, igazságosság, a teremtett világ megőrzése), amelyeket ők globálisnak tartanak. Minket talán még súlyosabban érint a kelet–nyugati ellentét, a szennyezett környezet, a kérdésünk mégis először az, hogyan kerülhetnénk ilyen helyzetbe, hogy egyáltalán szembe tudjunk nézni ezekkel a problémákkal. Zsákutcának érzett közép-kelet-európai létünkből sem a leszerelést, sem az igazságos gazdasági világrendet, sem a környezet megóvását nem látjuk kivezető útnak, mert mielőtt eljuthatnánk ezekig a problémákig, szembekerülünk saját helyzetünk átláthatatlanságával.
Tudom, hogy ilyen és hasonló jelenségek a világ más táján is vannak. Mégis, mintha leginkább Közép- és Kelet-Európában állnának össze egy olyan közérzetté, amiből árad az üresség, a másodosztályúság felett érzett diffúz rezignáció. Nem vagyunk elveszettek, mint a harmadik világ, van még veszítenivalónk. Nagy az étvágyunk, de nem tudjuk pontosan, hogyan csillapíthatnánk.
Ha mégis mozgásba lendül a társadalom (vagy legalábbis egy része), az mindig öröm és félelem egyszerre. Félelem, hogy merre fordulnak az évtizedekig elfojtott indulatok, mi lesz belőlük. Aztán félelem attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül, ha nem jutunk el a felnőttebb társadalom felé vezető útra, mi lesz, ha visszaüt a megbírált hatalom. És itt van még egy nagyon fontos tény, hogy mi legalább kétszáz évet késtünk azzal a fejlődéssel, amit ma akarunk gyorsan, néhány év alatt abszolválni. De a világ globális fenyegetettsége éppen az általunk hőn óhajtott polgári nemzeti állam kereteit teszi anakronisztikussá. Attól is lehetne félni, hogy mennyire nem veszünk tudomást az ebből a fáziskésésből adódó kockázatokról. A félelemhez mindenkinek joga van, de a reményhez is.
2. Az egyház
Egy olyan társadalomban, amelyre az a jellemző, hogy az egyes ember gondjainak nincs nyilvánossága, nem élheti át az összetartozás, szolidaritás érzését a vele hasonló helyzetben levőkkel, mert erre nincsenek lehetséges közösségek, és a közösségi elégedetlenség egyébként is hamar a büntetendő politikai ellenállás közelébe kerül – egy ilyen helyzetben különösen fontos szerep jut az egyházaknak, akik nincsenek hivatalosan betagolva az intézmények és szervezetek monolitikus rendszerébe. Nálunk már az is jelentős tett, ha egyszerűen léteznek, és működtetik a kegyesség gyakorlására szolgáló közösségi alkalmat. Olyan hely, ahol az emberek nem az egyetlen tudományosnak deklarált világnézet nevében találkozhattak, kevés akadt eddig. Talán a focimeccseket és a beatkoncerteket leszámítva csak az istentiszteletek. Lengyelországban a katolikus miséken, vagy az NDK-ban sok protestáns istentiszteleten érezni ezt az „öntudatos” légkört: „mi mások vagyunk, nem sodródunk együtt, felemeljük a fejünket”. Miért fenyegeti mégis az elhalás a magyar protestáns egyházakat annak ellenére, hogy Magyarországon évek óta nő a vallás iránti érdeklődés, a megváltozott közéleti hangulatban pedig érezhetően nő a várakozás, hogy milyen erkölcsi, politikai választ ad az egyház az ország válságára?
Mindenképpen egy kis történeti visszatekintéssel kell kezdenünk, ha ez szükségszerűen elnagyolt és hiányos lesz is.
A II. világháború utáni helyzetben egyházunk viszonyát a kialakuló új rendszerhez két ellentétes tényező jellemezte. Az egyik (elsősorban az értelmiség körében) a pozitív várakozás és nyitottság az új iránt: itt, most nálunk egy olyan rendszer bontogatja szárnyait, amelyik komolyan akarja venni a szociális igazságosságot (l. földosztás), lehetőséget ad arra, hogy végre „szabad egyház lehessünk a szabad államban”, a „konstantini egyháztörténeti korszak” végét jelentheti, ami megszabadíthatja az egyházat attól a negatív örökségtől (a trón és az oltár összefonódásától), ami a múltban deformálta és érzéketlenné tette az emberek valóságos nyomorúsága iránt. Ennek a szocializmus felé nyitott magatartásnak a ’40-es évek és a közelmúlt teológiájában olyan markáns képviselői voltak, mint a vallásos szocialisták (Ragaz), a két Blumhardt és Barth Károly, aki ebben az értelemben biztatta is a magyar református egyházat, hogy lépjen rá a veszélyekkel, de nagy ígéretekkel járó útra, vállalja az együttműködést az új rendszerrel. (Egészen más „segítség” volt ez, mint amit a r. katolikusok kaptak az idevonatkozó pápai enciklikából, amely a kereszténység és a szocializmus kizárólagos ellentétéről beszélt.) Ennek a pozitív hozzáállásnak és az egyház háborúban játszott szerepe[SZJ] feletti bűnbánatnak jelentős szerepe volt az Egyezmény (1948) létrejöttében.
A másik jellemző magatartás a háború vége után, a koalíciós idők felszámolását látva a félelem volt. Ez jellemezte az egyházi vezetők és tömegek nagyobbik részét. Féltették magukat és az egyház jövőjét a kialakuló kommunista-ateista államban. Tanácsosnak látszott követni a jól bevált régi keresztény receptet: „az egyház törődjön hívei lelkével, a többieket és a többit pedig hagyja a politikusokra.” Ha így meghúzódunk, akkor megmaradhatunk.
A félelemre és a féltésre az ’50-es években az egyházaknak egyre több oka volt Magyarországon. Ebben az időben, a kommunista párt hatalomátvétele után a református egyház súlyos hitelességi válságon esett át. Az egyház szinte kizárólagos tagságát képező parasztságot a központi akarat a szovjet kolhozrendszer mintájára tsz-ekbe kényszerítette. Rengetegen menekültek, sokakat internáltak, verés és megaláztatás nélkül kevesen úszták meg ezt a „folyamatot”. A falusi élet struktúrái nem az organikus gazdasági fejlődés ütemében alakultak át, hanem egyik napról a másikra törettek össze. A parasztok saját földjükön lettek bérmunkásokká. Megindult a városokba vándorlás, Budapestet és környékét elárasztották a gyökerükből kiszakított ingázó ipari segédmunkások, akik néhány éve még komplex, teljes fizikai és szellemi igénybevételt jelentő parasztgazdaságot vezettek, és a megbonthatatlannak tűnő patriarchális családi munkamegosztásban dolgoztak.
Egyházunk hívei ebben a helyzetben az egyháztól nem kaptak semmiféle segítséget. Egy-két lelkész elment az internáltakkal, büntetésből át is helyezték őket, de az egyház a nyilvánosság előtt nemhogy a kollektivizálás módszerei és ténye ellen nem tiltakozott, hanem a személyes segítségtől is félve tartotta magát távol. Hivatalosan (az egyházi vezetők nyilatkozataiban) az új rendszer mellé álltunk, így elhatároltuk magunkat saját, „konzervatív, reakciós bázisunktól”. A félelem odáig juttatta az egyház vezetését, hogy nem egyszerűen visszavonultak a politikai porondról, hanem elfogadták a rájuk osztott állami „missziót”: megpróbálták a nemzetközi egyházi életben az ún. „magyar utat” mint a szocialista állam (társadalom) és az egyház viszonyának új, követendő evangéliumi modelljét propagálni. Ehhez a propagandához jó formális alapot szállított(ak) a fönt említeti protestáns teológiai irányzat(ok). Ennek az útnak a következménye csak a hitelvesztés lehetett. Sem a cserbenhagyott református parasztság, sem a cserbenhagyó egyház nem heverte ki mind a mai napig ezt a hitelvesztést annak ellenére sem, hogy a cserbenhagyottak közül sokakat mégis benn tartott valami az egyházban, pl. az „ébredés” vagy egyszerűen az, hogy számukra az egyházhoz tartozás többet jelentett mint az éppen érvényes egyházi magatartás. De sem akkor, sem azóta nem történt egyetlen lépés sem, hogy közösségi szinten feldolgozzuk ezt a történetet.
A ’60-as évek elejére enyhült ugyan a külső nyomás, de az egyház politikája és közjogi helyzete alapvetően nem változott. Mi továbbra is féltünk. Az egyház vezetői alig-alig próbálták a cselekvés lehetőségének határait tágítani. Az ő félelmükhöz hozzájön a pozícióféltés. Az egyházak vezetői ma Magyarországon a jelölésig se jutnak el az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulása nélkül, így szól a törvény. (Tudtommal ilyen törvény Kelet-Európában még Csehszlovákiában létezik.) 1948-tól ’87-ig egyetlen kettős jelölés sem volt a megüresedő püspöki tisztségekre, és nem jött létre egyetlen nyilatkozat sem a bel-, sem a külpolitikában, amely eltért volna az országvezetés hivatalos álláspontjától. (Még az abortusztörvény esetében sem, ahol pedig még az NDK CDU-nak is megengedték az ellenszavazatot.)
A protestáns értelmiség semmi esélyt nem látva az egyház keretein belül a keresztyén hitből jövő társadalmi érzékenység megélésére és a másként gondolkodásra, az ’50-es évek végétől folyamatosan vándorolt ki, vagy tanácsolták el az egyháztól. Ez annál is tragikusabb volt, mert a protestáns iskolarendszer összeomlásával megszűnt az „utánpótlás”.
Körülbelül ugyanaz a viszony alakult ki a bázis és a vezetés között, mint a politikában, ami nem véletlen, hiszen a személyzeti politika gyakorlata is hasonló volt (pl. ahogyan az ébredési gyülekezetek, ill. gyülekezeti csoportok és lelkészeik életterét szisztematikusan akadályozták és szétzilálták). A hívek tudták, hogy nem szabad komolyan venni, ami „felülről” jön, legfeljebb elnézően bólogattak, „szegények, nekik is engedelmeskedni kell”. A lelkészek között eluralkodott a gyanakvás: ki az a kollégák közül, aki az egyház-kormányzatiakhoz tartozik, és ezért vigyázni kell vele, és ki az, aki közülünk való. A jó parókiákat és jól fizető gyülekezeteket szinte kizárólag olyanok kapták, akik az állam- és az egyházvezetés kritikátlan támogatását a „vonalas” lelkészek és vezetők az ’50-es évekből megmaradt ún. keresztyén békemunkába csomagolták. Valószínűleg azért, mert kifelé, a nemzetközi, nyugati nyilvánosság felé, ahol az egyházak potenciális szövetségesei lehettek, különösen fontos volt propagálni, hogy hol is állnak a kelet-európai egyházak a megosztott világban. Nem akarnak az imperializmus előretolt alakulatai lenni, vagy a frontok között járkálni ide-oda, hanem egyértelműen támogatják a „békepolitikát” = szovjet külpolitikát (pl. Korea vagy Afganisztán esetében). Ez nem új találmány, hiszen már az Ószövetségben is találunk rá példát, hogy a hamis próféták a békejelszavakat valóságos politikai szándékaik elrejtésére használták. Ezek a történetek tették a Magyarországi Református Egyházat hitelvesztetté, de jobb esetben a társadalom számára érdektelenné, a múlt egy darabjává.
Működőképesen szinte csak a pietista beállítottságú ébredési gyülekezetek[SZJ] élték át ezt a válságot. Ennek később az lett a következménye, hogy a pietista-ébredési kegyesség az egyház többi lelkésze és gyülekezete számára is az egyetlen hiteles, „komoly hívő” magatartásként lépett és léphetett fel. Erre az individualista és törvényeskedő kegyességre az apolitikusság és az antiökumenizmus jellemző. Számukra a béke és a társadalmi igazságosság politikai fogalmak, az ökumenikus együttműködéshez pedig előbb azt kell megvizsgálni, hogy „milyen lélek áll a kezdeményezés mögött”. A társadalmi változásokra, konfliktusokra alapvetően defenzíven és individuálisan válaszolnak, hiszen a hívő egyén személyes hitéletének integritása a legfőbb és a mindent átfogó kategória. Ez a kegyesség úgy tartotta meg az egyházat, hogy ugyanakkor deformálta is. Különösen tragikussá vált ez a deformálás akkor, amikor a teológiai akadémiákon egyre kevesebb lett a tudományos és erkölcsi tekintélynek számító professzor, aki megpróbálta volna a teológiát, az írásmagyarázatot a kor teológiai-hermeneutikai irányzataival[SZJ] párbeszédben tanítani. A teológiai oktatás megüresedésére és hitelvesztésére az ébredési körökből jött lelkészjelöltek válasza a tudományellenesség és a vulgáris fundamentalizmus lett. Az egyházvezetés mégis kiegyezett ezzel a hozzáállással, hiszen ők jó alattvalók voltak.
Az utóbbi években a vezetés stílusa és módszerei szelídültek. Már nem olyan erős a kontraszelekció, nőtt a lelkészek és a gyülekezetek körében a bátorság, a vezetés és az egyház népe között nem olyan mély a szakadék. Elindult a különböző területeken az ifjúsági munka és a társadalmi misszió (iszákosmentés, kallódó fiatalok, telefonos lelki gondozás). De van egy betegség, ami ha sokszor észrevétlenül is, de továbbra is gyengít bennünket: a legapróbb egyházi történésért is felelősséggel tartozunk az ÁEH-nak, az ő tudtuk és engedélyük nélkül semmi sem történhet az egyházban. Az egyház nem jogi személy. (Pl. egy lelkész külön állami engedély nélkül nem kaphat külföldről autót, nem lehet szolgálati útlevele, nem készíthet 10 példánynál többet semmiféle iratból, nem tarthat saját gyülekezete tagjain kívül más résztvevőkkel összejövetelt, semmiféle hivatalos irat az állami szervek felé nem érvényes az ÁEH pecsétje nélkül stb.) Természetes, hogy azoknak, akiknek ezeket az engedélyeket meg kell szerezniük, az az érdekük, hogy minél kevesebb dolog történjen.
A római katolikus egyház helyzete abban különbözik, hogy ott a konzervatív politikai katolicizmusból születő antikommunista passzív ellenállással az egyház morális tartását és hitelét kifelé jobban megőrizte. Őket ezért súlyosabban is érintette az államhatalmi diszkrimináció. Az ún. szabadegyházak és vallási kisközösségek pedig hatásosabban nyújtottak védelmet és biztonságot a hidegnek és gonosznak megtapasztalt világgal szemben, mint a rideg népegyházak. Azért pusztított tehát az elmúlt 40 év szerintem nálunk reformátusoknál a leghatásosabban, mert mi egyrészt nem zártuk be úgy az ajtót kifelé, mint a katolikusok, ugyanakkor hiányzott a megtartó fészekmeleg is. A római katolikus egyházban alakult ki egyedül olyan független, alulról épülő mozgalom, a bázisközösségek, ahol a tagok egy közösség relatív védelmében próbálnak az evangélium tanítása szerint élni. Ők az életükkel tudatosan határolják el magukat attól az életstílustól, amit a környezet mint normálisat és helyeset szuggerál. Következetesen vállalják ennek a politikai és társadalmi következményeit is (pl. a katonai szolgálat megtagadása). A hivatalos egyház viszont tőlük határolja el magát.
A vezetés korrumpálása az összes egyház esetében több-kevesebb sikerrel megtörtént. A magyarországi protestáns egyházak (református és lutheránus) különös deficitje az, hogy egy szociális kérdések iránt is nyitott, a szociáletikát komolyan vevő teológiára alapozva (l. fönn) építették fel az opportunizmusukat legalizáló diakóniai álteológiát,[SZJ] ill. a szolgáló egyház teológiáját. Az elmúlt 40 évben az egyház politikai hatalomhoz való lojális viszonya (’56 kivételével) megkérdőjelezhetetlen volt.
Hogyan állhatna ez az egyház az elmúlt egy-két évben elindult közéleti megújulás élére vagy akár csak szolgálatába is? Amíg az eltelt 40 évvel nem szembesültünk, addig nemcsak hiteltelenek leszünk, hanem becsapjuk saját magunkat is. Ebben az esetben ahhoz a kereskedőhöz hasonlítanánk, aki olyan árut tesz ki a kirakatba, ami az üzletben nem kapható. Nem bűnösöket kell közöttünk keresni, hiszen nem egyszerűen egy-két egyházi vezető mondott csődöt, hanem mint egyház tartunk rossz irányba. Az egyház közösségében alapvetően nem tisztázott, hogy mi is az Istentől kapott küldetésünk tartalma ma Magyarországon. Ebben a forrongó társadalmi légkörben nem tehetünk úgy, mintha mi mindig is tudtuk volna, hogy mit kell csinálni, csak éppen egy kicsit ellankadtunk az elmúlt évtizedekben. Kritikusan szembe kell nézni azzal, hogy milyen szerepet játszottunk az elmúlt 40 évben. Az elkészítendő analízis[2] csak akkor segít tovább bennünket, ha szóhoz jutnak benne azok, akik áldozatul estek ennek a társadalmi szerepnek.
A jelen helyzet konkrét feladatai szorosan összefüggnek ezzel a szembesüléssel. Erdélyben egy hasonló ideológiai alapokra épülő rendszer olyan módszerekkel rombolja saját állampolgárai életét, amilyeneket az ’50-es években nagyjából mi is megismertünk. Milyen jogon emeljük fel a szavunkat anélkül, hogy számot adnánk arról, miért hallgattunk annak idején itthon? Az erdélyi helyzet miatt tiltakozó egyházi politikának van itthon egy aktuálisabb mércéje is: mikor fog nekünk annyira fájni a magyarországi cigányság szociális és kulturális periferikussága, mint az erdélyi magyaroké? Természetesen tiltakozni és segíteni kell ott és úgy, ahol és ahogy lehet, Erdélyben is, Kárpátalján és a Felvidéken is. Nem ennek az értelmét és szükségszerűségét vitatom, hanem azt kérdezem, hogy milyen motívumok mozgatják a keresztyén felebaráti szereteten kívül ezt a tiltakozást. Mi a szerepe a nacionalizmusnak a mi egyházunkban? Nem próbál-e a református egyház ebben a (hál’ Istennek) határainkon kívül eső konfliktusban könnyedén eljátszani egy olyan szerepet, amit a belső, magyarországi konfliktusokban (pl. vízi erőmű, cigányság, katonai szolgálat, munkahajsza vagy az egyházon belül a fundamentalizmus problémája) nem mer és nem tud?
Hogy mindennek nem kellene feltétlenül így lennie, arra jó példa az NDK egyházak belső élete és társadalmi szerepe. Ha figyelembe vesszük is az eltérő feltételeket, az összehasonlítás mégis indokolt (Közép-Kelet-Európa két legnagyobb protestáns egyházáról van szó), és ránk nézve nagyon szomorú eredménnyel jár. Irigylésre méltó az a belső sokféleség, ami az NDK-s protestáns egyházak kegyességi és teológiai irányzatait meg a szolgálatokat jellemzi úgy, hogy közben elfogadják, hogy ebben a sokféleségben tartoznak egymáshoz. Az NDK-ban ha valaki társakat és teret keres a társadalmi felelősségre, vagy egyszerűen csak egy más közegre vágyik, mint a kiábrándult és csalódott társadalmi légkör, akkor még ateistaként is keresi a kapcsolatot az egyházzal. Nálunk viszont még a magukat keresztyénnek vallók is csalódottan hagyják el az egyházat. Nem véletlen, inkább jellemző, hogy a ’82-ben elindult független magyar békecsoportnak, a Dialógusnak eszébe se jutott fedelet vagy támogatást keresni nálunk. Ugyanakkor az NDK egyházi békeköreiben elképzelni sem tudták, hogy egy ilyen független békekezdeményezés Kelet-Európa bármelyik országában létezhet az egyház figyelembevétele nélkül. A protestáns egyházakban nálunk eddig senkinek sem jutott eszébe (egyetlen lutheránus teológusról tudok), hogy keresztyén hite alapján mentességet kérjen a katonai szolgálat alól. Egészen a legutóbbi időkig fel sem merült ez a kérdés sem az egyházon belül, sem az egyház és az állam közötti tárgyalásokban. Kivételek természetesen a római katolikus bázisközösségek és az általuk kiváltott vita a katolikus egyházon belül, de válaszként ők is állami és egyházi büntetést kaptak és kapnak.
Az NDK-ban az alternatív szolgálat állandó témája nemcsak az állammal folytatott tárgyalásoknak, hanem az istentiszteleti imádságoknak is. (Hogy nem megy-e az NDK egyház társadalmi szerepe mint „minden elégedetlenek védőszentje” az egyház belső életének, küldetésének a rovására? Ezt a kérdést szerintem az NDK keresztyéneknek újra és újra fel kell tenniük maguknak. Számomra ez egy produktív kérdés, ami termékeny feszültségről tanúskodik.) Ezek a futólag megállapított különbségek talán megmagyarázzák, hogy miért érzi magát az NDK egyház olyan öntudatosnak, függetlennek és erősnek, nemcsak saját környezetében, hanem az ökumenében is. Ők könnyebben tudnak felülemelkedni saját helyzetükön, és éppen ezért tudják a globális kérdéseket saját belső társadalmi és egyházi nyelvükre lefordítani. Éppen ez a képesség az, ami nálunk nemcsak az egyházi, de a társadalmi gondolkodásból is hiányzik. Hogy mitől lett az NDK egyháznak ott egy ilyen oázisfunkciója, azt nincs lehetőség itt kifejteni. Csak azt tartottam fontosnak megjegyezni, hogy a magyarországi keresztyének fent bemutatott „Közép-Kelet-Európa-komplexusa” és opportunizmusa ebben a bénító formájában az NDK-ban nem létezik, pedig ott az életlehetőségek sok területen még beszűkültebbek, mint nálunk.
Ez a nagyon sematikus kép talán érthetőbbé teszi, hogy miért nem történt Magyarországon szinte semmi a konciliáris folyamat kapcsán, annak ellenére, hogy nem akadályozna minket semmi ebben, mivel minket tartanak Kelet-Európa legliberálisabb országának. Ezzel szemben az NDK-ban szinte egyházi tömegmozgalom született a felhívás nyomán. (A drezdai ökumenikus fórumhoz több mint tízezer beadványt küldtek a gyülekezetek, amihez hasonló nálunk nem is került megrendezésre.[3] )
Összefoglalás helyett szeretnék néhány javaslatot tenni arra, hogy merrefelé lehetne keresni a kivezető utat abból a zsákutcából, amibe az elmúlt 40 év önféltése vezette egyházunkat. Én a megújulás egyik lehetőségét a párbeszéd beindulásában látom, mégpedig a nyilvánosság előtt folytatott párbeszédben. A lehető legszélesebb platformra kellene törekedni. Arra, hogy megszólaljanak mindazok a csoportok, személyek (egyházon kívül és belül), akiknek a magyarországi keresztyénség és reformátusság jövője fontos. Ha ezt a lehető legszélesebb párbeszédet elmulasztjuk, akkor egyházunk tovább töredezik kegyességi irányzatok, magányos Don Quijoték és kiábrándult egyházi hivatalnokpapok laza érdek-(?)szövetségére, akik a gyülekezeti tagok feje fölött és valahol egy magunk választotta gettóban próbálják talán tisztességgel elvégezni a munkájukat, de ezekből a sokszor heroikus energiákból (pl. szórványmunka) soha nem születik egy közös szándék, megszólalás vagy cselekvés. (Ez lenne egyébként a konciliáris folyamat értelme is. Kereteket teremthetne a párbeszédre az európai és a világkeresztyénséggel, de nálunk itthon a többi egyházakkal és a nem keresztyénekkel is.[4] )
Egy meginduló párbeszédben a következő kérdéseknek szerintem mindenképpen szerepelniük kellene: Fel tudjuk-e mi, magyarországi protestánsok és katolikusok együtt dolgozni a történetünket? Tudunk-e szakítani azzal a történelmi arroganciával, ami a két nagy egyház viszonyát eddig jellemezte, és aminek következménye egymás polemikus semmibevétele volt? Ennek az egyházvezetés szintjén az államhatalom nagyobb kegyeiért való versengés felelt meg a XVIII. század végétől máig. Együtt kellene megkérdezni:
1. Mi történt egyházainkban és egyházainkkal az elmúlt 40 évben? Hol tart nálunk a teológia az első és harmadik világ teológiai irányzataink kontextusában?
2. Hol vannak egyházainkban vagy azokon kívül azok az erők, amelyekre épülve elindulhat egy megújulás? Milyen lenne ez a megújulás a különböző egyházakban?
3. Milyen modellünk van az egyház és a társadalom viszonyára? Mit gondolunk az egyháznak a hatalomhoz való viszonyáról?
4. Van-e együtt olyan sajátos mondanivalónk, amit nekünk kellene elmondanunk Magyarországról a nemzetközi ökumenében vagy éppen a konciliáris folyamat kapcsán (Erdély!)?
5. Hol van és milyen az a spiritualitás, ami kinek-kinek a keresztyénségét táplálja? (Párbeszéd a kegyességi és teológiai irányzatok között, különös tekintettel az ébredés jelentőségének tisztázására.)
A párbeszéd az egyházon belül abban lehet más, mint az országban annyi helyen elindult útkeresés, hogy számunkra minden kérdés, amit felteszünk maguknak, az alapkérdésre irányul: mit jelent Jézus Krisztus nekünk ma (Magyarországon)?
Tübingen, 1989. január
A szerző annak idején felkínálta vitairatát a Confessiónak,[SZJ] mely nem tartott rá igényt.
Jegyzetek
[1] A konciliáris folyamat az egyházaknak az a törekvése, hogy a béke, igazságosság és a teremtés megőrzése kérdésében a világ keresztyénsége olyan egyetértéssel és határozottsággal emelje fel a szavát, hogy a világ közvéleménye a vezető politikusoktól az egyszerű állampolgárokig tudomást vegyen a keresztyén bizonyságtételről. A folyamat állomásai a különböző nemzeti és regionális fórumok, gyülekezeti és bázistalálkozók. Ilyen lesz a bázeli ’89 májusában az európaiaknak, a szöuli pedig 1990 márciusában az egész világ keresztyéneinek. Az EVT felhívására a római katolikus egyház is részt vesz ebben az „ökumenikus kalandban”, ahogy Emilio Castro, az EVT főtitkára nevezte a kezdeményezést.
[2] Sajnos bűnbánatnak csak félve nevezhetjük ezt az analízist, mert a szó túlságosan az ötvenes évek egyházi beszédeinek zsargonjára emlékeztet. Pártvonalon ennek a kifejezésnek az „önkritikát gyakorolt” szópár felelt meg. Amire én az önkritikus analízissel gondolok, az a saját csődünk elismerését és elemző feldolgozását jelentené.
[3] A magyar protestáns egyházakból teljesen hiányoznak azok a gyülekezetekhez lazán kapcsolódó csoportok (béke, igazságosság, ökológia), akik pl. az NDK-ban, de másutt is az igazi hordozói a konciliáris folyamatnak. (Nincs egyetlenegy sem, kivéve a hagyományos keresztyén misszió stílusában tevékenykedő lepramissziós csoportokat.)
[4] Azért jó keret, mert nem annyira konjunkturális, mint az eddigi nemzetközi egyházi „akciók”, és azért is, mert tudatosan próbálja egyesíteni az aktivitást (felelősségünk Isten és az ember világáért) és a meditációt (saját életünk személyesen Isten színe előtt). Ilyen határozottan még soha nem próbálta meg az ökumenikus mozgalom a gyülekezetek szintjére levinni az egyházak párbeszédét.
- Állam és egyház [6]