Amikor még nem jegyet vett az ember, hogy megnézze egy moziban Ember Judit Pócspetri[SZJ] című filmjét, hanem itt-ott, egy magánlakásban, egy vetítőben levetítették neki s még néhány embernek, aki – legalábbis látásból – mind ismerős volt, föl sem tűntek a technikai hibák, az, hogy a legtöbb szereplő szavait felerészben nem értem, a kamera bemozdulásai, vagy hogy az ördögbe nevezik ezt filmnyelven. Most, a moziból kijövet, egész listát tudnék összeállítani: mi minden kellene, hogy a Pócspetri mozifilm legyen. Nevek, hogy eligazodjunk, olykor szövegaláírás – bármily furcsa magyarból magyarra fordítani –, vágások a kínos szünetek lerövidítésére, a gátlásos és alig hallható kérdező maga a rendezőnő – kérdéseinek elhagyása sok helyen. Dramaturgiai változtatásokra lehetne javaslatot tenni, mely fölborítaná az egyszerű szerkezetet, hogy ugyanis egymás után hallgatjuk meg a tanúvallomásokat. S bizonyára hasonló vagy még nagyobb operációkra volna szükség a három estét betöltő (!) Menedékjog[SZJ] című filmnél is, ahol Szilágyi Ella hatalmas, drámai vallomása és Vásárhelyi Miklós összeszedett és jól tájékozott, de nem kevésbé nagy erkölcsi bátorságra valló visszaemlékezése mellett a többiekből kevesebb több lenne. S mit szóljunk a Hagyjátok beszélni a Kutruczot![SZJ] című filmhez, amelyben a hős megdöbbentő és ugyanakkor zavaros története valamilyen eligazítás, valamilyen – persze rendezői eszközökkel végrehajtott – kommentár híján tanácstalanságunkban az ismert mondás fordítottját juttatja eszünkbe: attól, hogy valakit üldöznek, még lehet üldözési mániája is?
Ám ahogy távolodom a Toldi mozitól és a hely szellemétől, kételkedni kezdek abban, hogy az ilyen jó szándékú tanácsok javára válnának-e Ember Judit műveinek, s nem forgatnák-e ki műfajából. Mert ezeknek a filmeknek nem sorsa, hanem műfaja – forma- vagy formátlanságelve –, hogy betiltott filmek. Hasonló tendenciájú és hasonló világnézetű dokumentaristák (a Gulyás fivérek, Schiffer Pál) viszontagságai alkotásaik politikai történetéhez, s persze a mi politikai történetünkhöz is tartoznak. Ez a politikai történet azonban Ember Juditban valahogyan s valamikor olyannyira interiorizálódott, hogy megszűnt keretfeltétel lenni: alkalmas időben kijátszani, még alkalmasabb időben szétrepeszteni. A rendezőnő számára nincs alkalmas idő, ő nem harcol sem partizán-, sem nyílt háborúban. Nemcsak vonzóan félénk, tétova kérdései, de művei maguk is mély rezignációt sugároznak: ez így van és nem másképp.
Miért készülnek hát ezek a minél reménytelenebbül, annál fantasztikusabb bátorságról tanúskodó filmek? Természetesen nyomoknak a jövő számára. Ám e kijelentésnek, melyet évszázadok romantikus hordalékai vont be mindennemű patetikus anyaggal, ezúttal semmi pátosza nincs. Nincs, mert a pátoszhoz jövőkép és remény tartozna, itt viszont mindennél kétségesebb, hogy van-e jövő. Van-e jövő azon az üres előrehaladáson kívül, melyben egy végigvert falu, vagy egy férjeiktől a kötél vagy csak a börtönévektől jócskán siettetett biológiai elmúlás révén megfosztott asszonycsapat egyszer majd elmondja azt, ami múlttá vált, hogy aztán a megint előrehaladó időben egyszer (véletlenül éppen most) közönsége is legyen egy éppen csak elmúlt, de meg nem váltott iszonyatra való emlékezésnek. Hiszen: ez így megy és nem másképp.
Nehéz eltervezni a bizonytalan jövővel való kommunikációt. Még nehezebb a film nyelvén, ahol erre oly kevés a tapasztalat. A filmes, még ha régiónkban számíthat is arra a kockázatra, hogy alkotása „dobozban marad”, a kortársaival való párbeszédet formálja és tervezi meg. A virtuális közönséggel, akire hatni akar. Ám ez a szempont tökéletesen hiányzik Ember Judit munkáiból. Ő nem jelöli ki a társadalom térképén tudós munkatársakkal a neuralgikus pontokat, mint Schiffer Pál teszi, s nincs benne az az epikus szenvedély sem, mely ugyanezt a rendezőt jellemzi, hogy minden bemutatott, megszólaltatott alakja életében kimutassa a „kész regényt”. Nincsen benne az a szintén szociográfiai iskolázottságú moralista hevület sem, mely a Gulyás fivérek filmjeiben a történelmi meghatározottságokat sohasem feledve mérlegre teszi és megítéli a karakterek emberi minőségét. Kétségtelen, hogy ezeknek a művészi formatörekvéseknek a dokumentumfilm műfajában van egy bizonyos erkölcsi kockázata (amelyért, éppúgy, mint az egész műért – annak esztétikai természete okából – végső soron a rendező viseli az egyszemélyi felelősséget). Azonos ez a kockázat az irodalmi szociográfia rokonműfajával, az ugyanis, hogy az az „életanyag”, melyet „megformálnak”, eleven, valódi, hús-vér emberek élete. A művészi feladat, amelynek legfőbb érdeke az a hatás, melyet a közönségben ver a mű, s az emberi tapintat, mellyel minden velünk kapcsolatba kerülőnek, s kivált a nekünk megnyilatkozóknak tartozunk, gyakran ellentétbe kerülhet egymással.
Ember Judit ezt a dilemmát, mellyel bizonyosan minden dokumentarista művész találkozik, úgy oldotta meg, hogy a bizonytalan jövő bizonytalan közönségével szemben egyértelműen azokat az embereket választotta, akiket szóra bírt. A jövőnek itt csak maga az a titok vagy rejtély szól, mely tárgya a filmnek, s melynek – betiltottsága révén – tárgyává válik a film. De ezen túl minden e titkok tanúin múlik. Ők, mivel titkon adnak túl, mivel beszélnek valamiről, amit évtizedek némasága vett körül, mivel beszélnek valakinek, aki előtt – pusztán azért, mert nem volt az események részese – meg kell fogalmazni az eseményeket, gyógyító processzusban vesznek részt. Igen, azoknak a halk kérdéseknek, melyeket hallva néha bosszankodunk, hogy miért nem határozottabbak, miért nem hangosabbak, miért nem „törnek a lényegre”, nem az a funkciójuk, hogy a lényegre törjenek. Hanem csak az, hogy semlegesen kilendítsék egy holtpontról s továbbgördítsék a beszédet. A rendezőnő, akinek munkássága szinte csupa leleplezésből áll, semmit sem akar leleplezni, mihelyt a leleplezendő esemény résztvevőjével szembekerül. Nem akar befolyásolni, nem akar „vallomást”, nem akar ítélkezni. Egyedül azt akarja, hogy mindenki elmondhassa a maga mondókáját. Hagyjátok beszélni a Kutruczot, az X-et, az Y-t – mindenkit!
A történelmi analízis, a történelmi tudat alá szállott titok feltárásának útja e filmekben a titok hordozóinak lelki terápiájához kapcsolódik. Ahogy pszichoterápiához illik: személyválogatás, morális megítélés nélkül. Ahogy a pszichoterápiás gyakorlatban mindennapos: néha megvilágító eredménnyel, gyakrabban eredménytelenül. Talán ebből a terapeutikus tapasztalatból is táplálkozik a rendezőnő alázata és rezignációja.
Végtelen türelem kellett ehhez a meghallgatáshoz, „mindenki” meghallgatásához, de a közönség türelmére is szükség van e meghallgatás-sorozatok befogadásához. Félek, a minden történelmi titok leleplezésének most kibontakozó üdvös folyamatában, mely azonban – magától értetődően – a zsurnaliszta túllicitálás viszolyogtató gyakorlatával párosul, az első napok szenzációja után keveseknek lesz türelmük. Egy eldugott magyar faluban nehéz beszédű emberek nehezen következő módon előadják régi és máig tartó megpróbáltatásukat. Vegyem ki ezért a szivart a számból? Nem hozott s hoz majd könnyen áttekinthető tálalásban a napi sajtó ennél cifrábbakat is? Hogy Rajk volt a belügyminiszter? Hogy Déry uszított? Hogy a megtört főpásztor, az egri Gyula érsek csak hallgatásra tudott inteni? Ki nem tudja, hogy az egész negyven valahány éves történetünk egy nagy disznóság? Nem azért félek ettől, mert méltatlannak találnám, ha percemberkék elhomályosítanák egy valóságfeltáró dokumentarista több évtizedes megalkuvásmentes, megtörhetetlen kutatómunkáját, noha valóban az a véleményem, hogy az érdemet megilleti a megbecsülés bére. Hanem azért, mert művészetkritikusként úgy gondolom, hogy ebben a művészettel mit sem törődő, sőt, radikálisan művészetellenes művészetben jelentős esztétikai tapasztalatokban részesülhet a türelmes mozilátogató.
Igen, meg kell hallgatnunk mindenkit. Át kell rágnunk magunkat a meghallgatáson, melyet a rendezőnő megértése mintegy penitenciaként ránk szabott, hogy részesedve ebben a megértésben elszakadhassunk intenciójától, s ne csak a történetet, hanem az embert is megítélhessük, aki elszenvedte. Vagy lemondjunk a megítélésről, megértve, hogy a szenvedéstörténet maga elvégezte ezt, mint Péter esetében, akit félig agyonverve testvére műperében koronatanúvá kényszerítettek, s akit testi és lelki kínjai feledhetetlen és rettenetes hindu aszkétává faragtak. Az ő jelenete például az a nagy pillanat, ahol művészileg is kifizetődik a végtelen türelem, hiszen nem tudjuk, csak földereng, csak szívünkbe markol s csak lassan bizonyosodik meg az a szörnyű bűn, amit vétlenül elkövetett, s ami oly nehézzé teszi a beszédet, hogy minden negyedik-ötödik szó után vállára kell ejtenie aszott bőrű tar koponyáját. S megértjük, hogy ez a sípoló légvételű félhalott miért vidul fel, miért elevenedik meg, s miért tud elénekelni oly készségesen egy egyházi éneket az evangéliumi Péterről, az apostolról. Hiszen róla énekelve, aki elárulta a Mestert, nincsen egyedül. S miközben mélységesen megrendülünk mártíriumán, a halálraítélt és kivégzett férfi többi fivérét is meg kell hallgatnunk, hogy megértsük, miért kellett rá esni a választásnak, hogy megsejtsük, ő lehetett a leggyengébb karakterű, a legbizonytalanabb, a legelesettebb és – igen – a legostobább.
Vagy hallgassuk Kutruczot. A történet – egy nyilas főbűnös életének és halálának rejtélye a háború végétől az ötvenes évek elejéig vagy tovább – egy ideig krimi-izgalmú. De aztán lassan lemondunk arról, hogy megértsük, mi is történt itt, szétbogozzuk a szálakat, elválasszuk az egyetlen problémájába belemakacsolódott elme tévútjait a világ tévútjaitól. Ám miközben lemondunk a történet megértéséről, megértjük a történetmondót. Megértjük, miért kellenek társadalmunkban Kohlhaas Mihályoknak lenniük,[SZJ] akiket egy titok, egy igazság elrekesztése a nyilvánosságtól bűvkörében tart és megőrjít.
S hallgassuk a román állam kényszerű vendégeit a bukott forradalom után. Figyeljük az együttállásokat. Miért élhették át ebben a vert csoportban reményeik összeomlása után, sorsuk bizonytalansága közepette, számkivetésben, szánalmas és mégis megrázóan emberi módon, valamiféle paradox paradicsomnak első tartózkodási helyüket? Ismétlődnek a kifejezések, a mesevilág, az álomszerű, reprodukálódik a közös hangulat, és lassan megvilágosodik a sokféle motívum. Ki azért, mert mégis, mégis együtt voltak s együtt tanakodhattak, ki azért, mert fiatal házasként először lehetett hosszabban együtt háborítatlanul a férjével. Ki azért, mert a vendéglátók kezdeti nagyvonalúsága mindennek ellenére kasztjának előjogaira emlékeztette, ki azért, mert nem fenyegette házasságát a politika szajhája, vagy másként fogalmazva kisajátíthatta élettársát. Vagy hogyan áll össze az a nap,[SZJ] a magyar történelem egyik legsötétebb napja a sokféle vallomásból nem történelmi dokumentummá, hanem emberi tanúságtétellé, amikor az elszakított asszonyok megtudják, hogy férjeiket kivégezték vagy hosszú börtönbüntetésre ítélték?[SZJ] Nézzük s hallgassuk Ember Judit betiltott filmjeit.