Nem ugyanakkor, nem ugyanúgy és nem ugyanazért

Három dokumentum arról, hogyan mondott le Szabó Zoltán diplomáciai állásáról

Vásárhelyi Miklósnak[SZJ]

A Beszélő 11. száma (1984)[SZJ] nyílt levelet közölt a Magyar Nemzet olvasóihoz, amelynek aláírói azt kívánták a napilap szerkesztőségétől, hogy igazítsa helyre a folyó év augusztus 29-i számában megjelent Szabó Zoltán-nekrológ valótlan állításait. Valótlan állítást azonban a helyreigazítást követő nyílt levél is tartalmazott. Szövegét én fogalmaztam. Kötelességem az alább közreadott három dokumentummal a sajtóetika normáit érvényesíteni a tények tisztázásával; bocsánatot kérni a nyílt levél aláíróitól és olvasóitól, valamint a Magyar Nemzet szerkesztőségétől, mely ha nem is közölte, tudomásul vette tiltakozásunkat.

A Magyar Nemzet nekrológja – egyéb tévedései közt – azt állította, hogy Szabó Zoltán „1948-ban elhagyta az országot”. A nyílt levél ezt tényhűen megcáfolta azzal, hogy „1947. október 1-től 1949. június 24-ig a Magyar Köztársaság Párizsba akkreditált kultúrattaséja volt”, ám három hibát is tartalmaz soron következő mondata: „Erről a tisztéről leköszönt – ugyanakkor, ugyanúgy és ugyanazért, mint a követ, Károlyi Mihály. A koncepciós perek miatt.” (Itt és az alábbiakban minden kiemelés túőlem származik – K. J.)

A Szabó Zoltán hagyatékában (O. Sz. K. Kézirattár) talált levelek és személyi iratok egyértelműen tanúsítják, hogy:

1. nem ugyanakkor mondott le. Hanem paradox módon előbb is, meg később is, mint Károlyi Mihály. A nagykövet 1949. június 2-án nyújtotta be lemondását személyesen a köztársasági elnöknek; Szakasits Árpád még azon a napon levélben nyugtázta a döntést, s egyben a köztársasági elnök aranykoszorújával tüntette ki az idős politikust.

Mint az 1. számú dokumentum mutatja: 1949. március 5-ével, Károlyi Mihályhoz intézett levelével, Szabó Zoltán „felmondottnak tekinti” a párizsi magyar követségen betöltött diplomáciai állását. Döntésének nyilvánosságra hozatalát azonban – Károlyi iránt érzett családi és politikai hűségből – a nagykövet belátására bízza (a levélben részletesen kifejtett módon). A 2. számú dokumentum azt bizonyítja, hogy Szabó Zoltán úgy is cselekedett, ahogy első levelében megfogadta: a nagykövet lemondása után néhány nappal előbb őt magát értesítette a döntésről félhivatalosan, majd teljesen hivatalosan június 24-én Kállai Gyula külügyminisztert táviratban és a 3. számú dokumentumként közölt levélben, amelyet Angliából, a Wiltshire megyei Pickwickből postázott Pulay Gábornak, a londoni magyar követség tanácsosának, ezzel a kísérőszöveggel:

„Mellékelten küldöm neked párizsi posztjaimról szóló lemondólevelem eredetijét. Kérésem az, hogy ez idő szerinti fölöttesednek elküldeni szíveskedjél. Megküldeném közvetlenül, de nem tudom, ki az ügyvivő (értsd: Párizsban – K. J.), s aki ügyvivő ma, nem vizsgálati fogoly-e, mire a levél megérkezik. Értesítelek egyben, hogy elhatározásomról Kállait szűkszavú táviratban, egyidejűleg informáltam.”

2. Nem ugyanúgy mondott le Szabó Zoltán a diplomáciai szolgálatról, mint Károlyi Mihály, főként azért nem, mert a hűségi kötelékek, melyek Magyarországhoz fűzték őket, más-más értékekhez kapcsolódtak, keresztkötődéseiket pedig tovább bonyolította, hogy 1948. augusztus 31-én Szabó Zoltán feleségül vette Károlyi egyik lányát, Juditot, s így a vőnek akkor is tekintetbe kellett volna vennie apósa politikai elhatározásait, ha világnézeti véleménykülönbségek nem feszítik a beosztott kultúrattasé és a nagykövet viszonyát. De feszítették.

1948. november 5-e és 16-a között Szabó Zoltán látogatást tett Magyarországon: tárgyalt Rajkkal és Gerővel, elkísérte Paul Éluard-t Tardra,[SZJ] felkereste a barátait. Pesti tartózkodása idején ítélték halálra Csornoky Viktort,[SZJ] a Magyar Köztársaság kairói követét, aki újságíró-kollégája volt, és az új demokrácia korpájával etetett kocadiplomata, csakúgy, mint ő. Megtérve állomáshelyére, elkezdte fontolóra venni, hogy lemond állásáról, és nem tér vissza Magyarországra, tehát kb. egy hónappal a Mindszenty-per előtt (a bíborost december 23-án tartóztatják le).

„Hosszabb ideje, különösképp 1948 vége óta érzem felfogásommal összeférhetetlennek, hogy a magyarországi kormánnyal, akár egy külföldi kulturális poszt ellátásának csekély mértéke szerint is, szolidárisnak mutatkozzak” –

írta 1949 nyarán, Angliában való letelepülésének engedélyezését kérő egyik folyamodványában. Legkésőbb 1949. február 2-ig megszilárdult elhatározásának hivatalos bejelentését Károlyi 74. születésnapjára időzíti (március 4-e, mivel a nagykövet maga is ezt a dátumot latolgatta, mint a csendes visszavonulás megfelelő óráját).

„Ez jó alkalomnak látszott arra” – írja Hit, illúziók nélkül c. emlékiratában (Magvető, 1977. 438. p.) –, „hogy benyújtsam lemondásomat. Egyelőre azonban ezt mégsem tehettem, mert Mindszenty bíborost államellenes tevékenység vádjával letartóztatták (...) Ha éppen ekkor mondok le, ezt úgy lehetett volna értelmezni, mint Mindszenty melletti demonstrációt.”

Ez a halasztás késztette Szabó Zoltánt az 1. számú levél megírására, de lemondásuk módozatának különbségei leginkább azokból a meggondolásokból fakadtak, amelyek Károlyit a halogatásra indították, majd a kormánytól érkező bátorítások meg is erősítették bennük.

Károlyi szerette volna a magyar kormánynál kieszközölni, hogy Mindszentyt inkább utasítsák ki az országból, hogysem börtönbe vessék, s a rezsim jó hírének megóvása érdekében nemcsak fölajánlotta, hogy közvetít a Vatikánnál, de lemondási szándékát is az ügy kimeneteléhez igazította. Amennyiben a kormány nem kíván élni közvetítési hajlandóságával, írta Rajk külügyminiszternek, úgy

„kérném, adjon már most háromhavi szabadságot, mivel úgy érzem, a Mindszenty-ügyben, mely nyilvánvalóan még hosszú ideig fogja igénybe venni a követség munkáját, nem tudnék feladatomnak a kívánt mértékben megfelelni. Azért választanám ezt a megoldást, mert így, bár nem vennék aktív részt az ügyek vezetésében, félreállásomat nem lehetne a kormány dezavuálásának értelmezni. (...) Ha ma egyszerűen lemondanék, még ha ez koromra vagy egészségi állapotomra hivatkozással történnék is, ártanék a népköztársaságnak – ezért gondolok háromhavi szabadságra. Akárhogy lesz is, Magyarországon kívánok élni, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy a rezsimmel szolidárisnak érzem magamat.”

Rajk László február 27-én kelt levelében elhárította ugyan Károlyi közvetítési készségét a Mindszenty-ügyben, de kinyilvánította:

„Károlyi a magyar népé, az volt és az lesz, és holmi taktikai nézeteltérések miatt nem vonulhat nyugdíjba...”

– jóval többet ígért hát, mint amennyivel Károlyi számolhatott, amikor lemondási szándékát háromhavi szabadság kérelmére változtatta. Nem tisztázható pillanatnyilag, hogy Rajk levele Károlyi születésnapja előtt vagy után érkezett-e Párizsba (sokkal valószínűbb, hogy előtte), ám az bizonyos, ha Szabó Zoltán nem is kalkulálhatta bele 1. számú levelébe, hogy a kormány is viszontbiztosítást köt Károlyi lojalitásával, de Károlyinak a rezsimmel kötött szolidaritásával számolnia kellett – a levél megfogalmazásának heteiben (február 2-a és március 5-e között) mindenképp, hónapokkal azután tehát, hogy a hazatérés reményével már leszámolt, és a politikai szolidaritást a rezsimmel felmondta (ha apósára való tekintettel nem is hozta még nyilvánosságra).

Március 5-e és június 2-a között Károlyi magatartását az a törekvés hajtotta, hogy immáron biztosított hűségének más formát találjon, mint a nagyköveti pozíció, mely egyre tarthatatlanabbnak bizonyult. Részben hivatalában, részben szabadságon kivárta a május 15-én lezajlott országgyűlési választásokat, majd a hónap végén jelentkezett Budapesten, Rajknál, kihallgatásra. Május 30-án a külügyminiszter még röviden fogadta a budapesti francia nagykövet társaságában, de a következő napra megbeszélt találkozójukon Rajk már nem jelenhetett meg. Ellenőrizve nemcsak Rajk, hanem a tudta és hozzájárulása nélkül hazarendelt első tanácsosa, Mód Péter letartóztatásáról szóló – június 1-jén számára már bizonyossá vált – tényeket, Rákosiig követte fölfelé a képmutatást a kommunista párt hierarchiájában. Arcátlanságok egész sora kényszerítette hát lemondásra június 2-án, ám továbbra sem adta fel, hogy valamilyen modus vivendit találjon a lojalitás megőrzéséhez. A szó valódi értelmében, s nem a kommunista párt által leszűkített lojalitás kinyilvánításaképpen, nagy személyes bátorsággal fölajánlotta, hogy védőtanúként megjelenik a Rajk-pörben; augusztus végén még egyszer Budapestre utazott, de itt Rákosi ajánlatára, hogy a tribünről szemlélje a pert, nemet felelt, s visszatért Párizsba – végleges hazatérését előkészítendő.

„Mindennek ellenére elhatároztam, hazámban maradok, és régi hazámban fejezem be az életemet” – írja emlékiratában. „Elképzelhetetlen volt, hogy újra emigráns legyen belőlem. Ez annyit jelentett volna, hogy átállok az ellenség oldalára (...), képtelen döntésnek tűnt, hogy a kapitalista világban éljek.” (uo. 450–451. p.)

Elhatározását végül az keresztezte, hogy a Rákosi-rezsim mondta fel vele a szolidaritást, amikor a Rajk ítéletének indokolásában fellelt egyik súlyos hazugság cáfolatát tartalmazó, október 13-án küldött távirata után nemcsak perújítási javaslata elől zárkózott el, de meg is fenyegette, s midőn Károlyi mégis nyilvánosságra hozta a táviratot Párizsban, a magyar kormány október 17-én így felelt: Károlyi

„nyilatkozatával állást foglalt népi demokráciánk ellen, átlép a reakció, az imperializmus oldalára”.

Hogyha nem is közvetlenül Károlyi magatartásáról, de a halogató taktikáját irányító politikai reményekről Szabó Zoltán hogyan gondolkodott, arról olvasóink megbizonyosodhatnak a dokumentumokból, ám belőlük eléggé szembetűnő:

3. nem ugyanazért mondott le, mint Károlyi Mihály. A nagykövet diplomáciai poszton nem kívánta igazolni a kirakatpereket, hogy reménye szerinti hűséggel tovább szolgálhassa a szocializmus ügyét, még a magyar kormány szakítása után is, a nyugati világban. Szabó Zoltán viszont lelkiismereti okból mondott le, ami egyszerre személyesebb is, meg egyetemesebb lojalitás is, mint egy politikai mozgalom iránti hűség. A magánember és az író szempontjából – tegyük hozzá –, mert Károlyi elkötelezett politikusként cselekedett, Szabó Zoltán pedig egyszeri megbízatásra szóló szerződést bontott fel a külügyminisztériummal. Egyikük harmincévi emigráció előtt. Legföljebb különböző veszteségeik fölött érzett fájdalom kapcsolhatta hát össze a kultúrattasét és a nagykövetet, no meg a Budapestről irányított rágalmak, melyek nagyobb előszeretettel vették célba a családtagokat, mint a családfőt, mindjárt Károlyi kiátkozását követő naptól kezdődően, ahogy az akkor még stockholmi követ, Schöpflin Gyula idézi a külügyminisztérium október 18-i körtáviratát: „Károlyi veje, Szabó Zoltán az év elején Angliába szökött. Károlyiné diplomata-útlevelét arra használta, hogy arisztokrata rokonainak vagyonát külföldre csempéssze.” („Szélkiáltó”, Párizs, 1983., I. U. S. 138–139. pp.)

Függetlenül a helyreigazítástól, idekívánkozik még egy-két szó a dokumentumok keletkezésnek körülményeiről, de előbb még arról, hogy mellőzésükre vezethető vissza az a legendárium, amelyből a Magyar Nemzet nekrológja a legsötétebb inszinuációkat merítette Szabó Zoltán ellen, de halványszürkékkel a politikatudomány is él, mert annak idején Károlyi Mihály és Károlyi Mihályné a cáfolatok elmulasztásával a maguk igazolásának és vejük kiátkozásának örömét egyaránt meglelték.

Anélkül, hogy itt, nem a maga helyén, polémiába bonyolódnánk, csupán a nagyobb tudományos tárgyilagossággal készült történeti munkák közül egyen, alighanem a legjobb minőségűn, Hajdú Tibor Károlyi-monográfiáján[SZJ] jelezzük, miről is van szó.

Onnét kezdve, hogy 1949. június 6-án Károlyi visszatért Párizsba, Hajdú Tibor úgy írja le az eseményeket, mint tragikus epizódok egyre gyorsuló, Károlyi drámájához vezető sorát:

„Meg se emészthette még pesti benyomásait, amikor a francia külügyminisztérium közölte vele: a követség két Budapesten tartózkodó beosztottjának, Mód Péternek és Havas Endrének nem engedélyezi a beutazást Franciaországba. Párizsban még nem tudták, kit nyilvánítottak Budapesten a Deuxième Bureau ügynökének. Megkezdődött a gyanús diplomaták hazarendelése. Károlyitól hol saját beosztottjai, hol a londoni követség tisztviselői kérnek olyan megnyugtatást, biztatást, amit nem adhatott – saját lelkiismeretükre bízta őket. Voltak, akik rögtön az ő lemondása után elhagyták a követséget: köztük a veje, Szabó Zoltán, sajtóattaséja, Fejtő Ferenc (aki Rajkkal egy csoportban kezdte mozgalmi tevékenységét), Erős János londoni ügyvivő, akit Károlyi javasolt e posztra a párizsi követség állományából.” (Kossuth K. 1978. 519. p.)

Hogy Szabó Zoltán „elhagyta a követséget”, természetesen csupán egyetlen építőelem a gondolati műben, de ez ugye arra a hasonlatra támaszkodik: Károlyi körül süllyed a hajó. Illojális vele a londoni ügyvivő, aki iránt felelősséggel tartozik, ha ő „javasolta e posztra”, meg még a veje is cserbenhagyja, sőt „rögtön az ő lemondása után”. Mások „megnyugtatást, biztatást” várnak tőle, lelki támaszt, de aki különben „nem adhatott”, s ezzel is megsérti az együtt érző közösséget.

Nos, dokumentumaink olvasóját már nem ragadja magával olyan könnyen az események morális és pszichológiai elemeinek felgyorsítása, mint Károlyi politikai életrajzának íróját. Hisz tudja: legkésőbb március 5-től kezdve Károlyi tudomással rendelkezett Szabó Zoltán lemondásáról, tehát „nem hagyhatta el rögtön az ő lemondása után a követséget” úgy, mint ahogy a többi építőelem váratlanul ráomlik Károlyira a gondolati konstrukcióban. Mert Hajdú Tibor úgy építi fel az eseményeket, hogy nem választja el egymástól a

– Károlyi számára tudott dolgokat;

– Károlyi számára váratlan dolgokat;

– Károlyi (és más) számára többé-kevésbé előrelátható dolgokat;

– „Mindenki” számára előreláthatatlan dolgokat.

Márpedig kurta idézetükben mind a négy tényezőnek megvan a saját külön szerepe, egyedül a Károlyi ügye iránt elfogult tekintet emelkedik föléjük egységesítő igyekezettel. Hogy Mód Péter és Havas Endre belekerültek a koncepciós perek forgatókönyvébe, azt meglepetésnek tartogatta talán még az ÁVH is letartóztatásuk előtt egy-egy nappal, ám hogy ilyen perek folyamatban vannak, azt Károlyi is jól tudta, de hogy Magyarországon is a többé-kevésbé előrelátható dolgok közé tartoznak, azt többek között Szabó Zoltán is tudatta vele. Éppenséggel azt a lelkiismereti felmentést kérte Károlyitól, ami Hajdú Tibor szerint is megadható, Károlyi szerint is megadható kinek-kinek – csak Szabó Zoltánnak nem?

Ez a fordított kivételezés volt Károlyi Mihály és Károlyi Mihályné logikája vejük lelkiismereti döntését illetően. Úgy, hogy a tudott, a váratlan, a többé-kevésbé előrelátható és a teljesen előreláthatatlan tényezők választékait összeborzolva, a történelem gyermeteg üstökét ragadja meg Károlyi életrajzírója. Egyik oldalról a hidegháborús Nyugat: Párizs már megtagadja a beutazási engedélyt két kommunista diplomatától, elvakultságában tudomást sem vesz arról, hogy éppen ők lesznek a koholt perek áldozatai, jóllehet a történész tudja: Havas Endrét csak 17 hónappal később tartóztatják le – 1950 novemberében –, Mód Péter pedig 1949 májusának utolsó napján valóban eltűnt az ÁVH kínzókamráiban, de minthogy neve nem jelent meg a Rajk-per vádlottai között, csak Károlyi indokolt aggodalmából formálódhat a francia diplomácia drámai vétsége, nem pedig Párizs hidegháborús hisztériájából, ahogy – az idézeti szövegrészben – Hajdú a szerepet ráosztja. Másik oldalon a „nagy perek purgatóriuma” helyezkedik el, vagyis az, hogy Károlyi „ekkor értette meg, a magyar párt is sorra került...” (uo.). Középen pedig, mint egy passiójátékban, ugyan mellékszereplők kísértenek „biztatásért és megnyugtatásért”, meg komiszul magára is hagyják, mint Szabó Zoltán, ám ha mindez egyszer véget ér – azaz: elmúlik a hidegháború és a perekkel jellemzett szocializmus –, akkor Károlyi lelke a mennyekbe száll. A többi lelkiismereti döntés üdvözülése elől ugyanis nem hárul el az akadály. Annál is kevésbé, mivel a perek a „purgatórium” feltételes megállóját jelentik a szocializmus paradicsoma felé, s nincs az a vicinális, amelyik megállna olyan utazó előtt, akinek a poklot jelentették a Rajk-per előtti megállók is. Azok a perek, amelyekben a magyar kommunista párt még nem a saját tagjait küldte – hogy Hajdú Tibor hasonlatával maradjunk – a tisztítótűzbe, hanem máglyára vetette vélt vagy valódi ellenfeleit abban a „vallásháborús légkörben”, amely Szabó Zoltánt „félreállásra” készteti, mert

„nem arról van szó” – írja a 2. számú dokumentumban –, „hogy egy politikai tábort cserbenhagyok és egy másikhoz csatlakozom”.

Károlyi Mihály sem tette ezt, sőt e tekintetben úgyszólván ugyanazt tette, mint Szabó Zoltán, csak kb. 7 hónappal később, mint emlékiratában megvallja: „Miután otthon nem tiltakozhattam a történtek ellen, nem voltam hajlandó, és nem vagyok hajlandó az ellenség malmára hajtani a vizet, így szándékosan és tudatosan két szék között a pad alá estem: ez maradt számomra az egyetlen hely, amelyet tisztességgel elfoglalhatok.” (uo. 462. p.)

Életrajzírója azonban nem a „pad alól” értékeli a különféle lelkiismereti döntések indítékait, mint ahogy már Károlyi Mihály sem tekintette tisztességesnek, ha valaki előbb találta a lelkiismeretével összeegyeztethetetlennek a politikai rezsim szolgálatát, mint ő, s visszafelé-menőlegesen se adott feloldozást mindazoknak, akik már mind ott voltak, ahová „két szék” közül ő is esett. Bírálója erkölcsi szigorán múlik, számon kéri-e a következetességet attól, aki a Hit, illúziók nélkülben elismerte: „nem vagyok következetes” (uo. 459. p.) – én, akin a pelenkát cserélték abban a hónapban, amelyikben Károlyi súlyos döntését meghozta, nem ráncolnám a homlokom, de a történetírónak se muszáj következetlenségeit úgy kiegyenesíteni, mint amilyen hajlíthatatlannak Károlyi szerette volna látni magát. És Károlyiné az urát. Mert míg Hajdú Tibor beállítása – az idézett jelenetben – csakugyan azt a gyermeteg történelemképet építgeti, amelyben Károlyi és a szocializmus drámája a mai happy endnél végződik – a nagyérdemű közönség megtapsolhatja azokat a főszereplőket, akik a hidegháborúval és a kommunistáknak kommunisták ellen rendezett pereivel szemben tisztességesek maradtak –, de a Károlyiak ennél politikusabbak is, indulatosabbak is voltak, s ha törekedtek is arra, hogy az utókor úgy ábrázolja őket, ahogy Hajdú Tibor, ebben nem koronázhatja őket maradéktalan siker.

2. számú dokumentumunk kissé félre is biccenti a koronát. Egyáltalán nem érthető, miért kellett a lemondási szándéka ellen felhozott „rábeszéléseket” pontokba foglalva elutasítania Szabó Zoltánnak – öt nappal a nagykövet lemondása után –, ha nem tárjuk fel, hogy 1949. június 2-a és október 17-e között (tehát abban az intervallumban, amely Hajdú Tibor monográfiájában június 6-ával kezdődik), Károlyi, saját lelki üdvének megóvása érdekében, más lelkével hazardírozott, csak hogy a tétet – lojalitását, melyre a magyar kormány még rá is licitált – tarthassa, persze hamiskártyásokkal folytatott játékban, de a maga kezében se cinkeletlen lapokkal. Szabó Zoltán levelének keletkezési körülményeiről érdemes felidézni néhány sort egy – datálatlan, 1958 körül keletkezett, Ignotus Pálról szóló – kéziratából:

„1949. június 5-én, a felszabadulás hívságos állapotában érkeztem Angliába, mivel Károlyi Mihály lemondása feloldott egyre terhesebbnek érzett magánjellegű, adott szavam alól, hogy nem szakítok a rendszerrel, amíg ő a helyén marad. Útitársnőm, Károlyi Mihályné Dovertől Canterburyn át a Picadillyig támadta végleges elhatározásomat azzal a makacssággal, ami a női nem sajátja.”

Miért támadta, ha egyszer – Hajdú Tibor megfogalmazása szerint – „Károlyi a saját lelkiismeretükre bízta beosztottjait”? Egyrészt, mert június 2-a után változatlan maradt a cél: hazatérés – „mindenek ellenére”. Másrészt, mert Károlyi és Károlyiné egész valóját áthatotta az a kór, amit erős leegyszerűsítéssel, de véletlenül Ignotus Pál és Bálint György egykori vitájának címszavaival úgy jellemezhetünk röviden, mint „baloldali mazochizmus vagy szektademokráciá”-t. Harmadrészt, a lojalitás fenntartásáért folytatott játékban – enyhén szólva – zavaró tényező lett volna a család disszidens, a politikai rezsimmel szakító tagja. Erősebben szólva azonban, Károlyi nemcsak a zavaró tényező kiküszöbölését óhajtotta, de szüksége is volt olyan követségi beosztottra, aki lemondása után szalonképes marad a magyar kormány portáján és az ő házánál, annál is inkább, mivel a hivatalos érintkezés megszűnt közöttük június 2-ával. A három tényező – rövid időre – így kapcsolódott össze: a „baloldali mazochizmus vagy szektademokrácia” paralizálta Károlyi erkölcsi ítélőképességét, hogy Szabó Zoltán lelkiismereti döntését a saját lemondási indítékával egyenértékű morális választásnak ismerje el – hiszen abban a szocializmus szolgálata valóban nem az első helyre van rangsorolva, míg ha ott lenne, Károlyi könnyebben is boldogult volna egy hajlékony kriptokommunistával! –, politikai manőverezését viszont éppen azzal vélte biztosítani, hogy Szabó Zoltán nemcsak a hivatali beosztottja, de a veje is, akinek magánjellegű lemondása egyedül az ő zsebében lapult március 5-e óta, nemhogy a magyar kormány, a külügyminisztérium, de közös kollegáik se tudtak róla. Éppen hiperkorrekt lemondási eljárásával hozta magát Szabó Zoltán abba a helyzetbe, hogy a politikai manőverezésnél Károlyiék számításba vegyék mint lehetséges közvetítőt feltételezett esetre, hisz ha a kultúrattasé március 5-e és június 2-a között kiadta volna a titkot, nemcsak Szabó Zoltán nem kényszerült volna második levelet írni június 7-én – egyszerűen rámutat a követségen X-re vagy Y-ra azzal, hogy „ő” már tudja, s mert tanúja van, a döntés megmásíthatatlan! –, ám Károlyi sem támaszthatott volna igényt szalonképességére, ha a kiszivárgó hír nyomán a magyar kormány bizalma megcsappan egy vonakodó közvetítő iránt. De Szabó Zoltán rendíthetetlen volt lelkiismereti döntésének végrehajtásában, Károlyiék pedig visszaélni szándékoztak körültekintő eljárásmódjával. Sikertelenül. Következésképp egyre indulatosabban kárhoztatták kétes politikai szándékuk meghiúsítóját. Más szóval az a jelenség, hogy voltak ugyan a párizsi magyar követségnek olyan munkatársai, kiknek lelkiismereti döntését Károlyi rájuk bízta – mint Hajdú Tibor tényhűen írja –, de Szabó Zoltán nem tartozott közéjük, mert az ő lelkiismeretét előbb devalválták a szocializmus szerintük magas árfolyamán, majd a leértékelt holmival kufárkodni kívántak.

Nem különösebben tapintatos hát Károlyi fölgyorsuló tragédiájának hangulati elemei közé bevonni Szabó Zoltán távozását a párizsi követségről úgy, ahogy Hajdú Tibor szcenírozza a jelenetet: „voltak, akik rögtön az ő lemondása után elhagyták a követséget: köztük a veje...” A tapintatlanságon és az irányzatosságon túlmenően már csak azért sem, mert Szabó Zoltán szabadságolási kérelmét Károlyi írta alá, az ő feleségével utazott, méghozzá leányaihoz, akik közül az egyik ott élt már Angliában, a Whiltshire megyei Corshamban, férjével, Jacques Baileyvel, a másik pedig oda vonult vissza, s az anyakönyvi bejegyzés szerint 1949. április 26-án ott adott életet újabb unokájának: Szabó Kristófnak.

Károlyi és a szocializmus ügye elég valódi tragédia ahhoz, hogy a rendező lemondhasson a harsány hangulatfestő elemekről, amelyekre annak van inkább szüksége, aki nem hisz a dráma két vonulatának összetalálkozásában, s a túldramatizálás lendületével önmagát kívánja meggyőzni. Ez az igyekezet Károlyi Mihalynénál rágalomáriává magasodott emlékiratában, ahol a férje halálát kiváltó okok sorában Magyarország és leánya elvesztését így sűríti össze (Együtt a száműzetésben, Európa, 1969. 303. p.):

„Egyszer azt mondta nekem: – Elfelejtettek a barátaim (...) Családi bajok, a kedvenc lányával történt szakítás ugyancsak mélyen lesújtották, és aláásták egészségét”,

máshol még azt is hozzáfűzi az apjától elszakított leányhoz, hogy „akit a férje ragadott el tőle”. A szocializmus ügyéből és Magyarországból, ha összejön valami – akár Károlyi Mihály szellemi örökségének reményében –, nem a történetírók dramatizáló képességének és a kellemetlen dokumentumokat kikerülő tehetségének jóvoltából fog összejönni. Igaz, ha nem jön össze, az se a szelektív és tendenciózus történetírásnak lesz köszönhető. Mégis – vagy csak nekem? – rokonszenvesebb, ha nagy veszteségekről úgy írnak, ahogy Szabó Zoltán fogalmazott emigrációja első napjaiban egy hivatalos beadványon, mikor még nem dőlt el, vajon lámpaernyő-készítésből vagy zsúpfedélrakásból fog-e megélni:

„Irtózom minden olyan teátrális és üres gesztustól, amely azt a keserves eseményt kísérni szokta, hogy valaki kénytelen a hazájáról lemondani egy olyan kormány miatt, amelyről hazája szívesen lemondana, ha módjában állna.”

Kenedi János

Ps. Nyugta bizonyítja: a párizsi magyar követség benzineskannáit, melyekről a dokumentumban szó esik, Szabó Zoltán visszaszolgáltatta.

1.

Páris, 1949. március 5.

Elnök Úr![SZJ]

Elnézését kérem, hogy amit szóban is kifejezhetnék, írásban foglalom össze, így világosabb. Amit alant mondok, nem hirtelen megrendülés, hanem sokhetes tépődés eredménye. Kötelességemnek érzem, hogy ezeket nyíltan és köntörfalazás nélkül kimondjam, legalább ön előtt. Olyan időponthoz érkeztünk, amelyben elkerülhetetlen, hogy az ember beszéde legyen igen vagy legyen nem.

Ami Magyarországon az elmúlt két hónapban történt, ami ott a jövőben minden jel szerint történni fog, arra én rábólintani nem tudok. Nézeteimet még mindig Kölcsey szavai alakítják: „jelszavaink valának a haza és haladás.” Ahogyan mindig képtelennek éreztem magam arra, hogy a haza eszményét a haladás érdekei ellen szolgáljam, úgy nem tudom a haladás vitás és egyoldalúan értelmezett érdekeinek az ország érdekeit feláldozni. Még gondolatban sem, még úgy sem, hogy ebben tevékeny részt nem veszek, csak hallgatólagosan elfogadom, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”.[SZJ]

Elveim és Elnök Úr személye megakadályoz abban, hogy e nézeteimet nyilvánosan kifejezzem. A párisi magyar követnek, mert Károlyi Mihály és csak ezért, világosan és késedelem nélkül meg kell mondanom: a magamfajta azzal, ami Magyarországon a jelenlegi irányban, ütemben és modorban történik és történni fog, még pilátusi módon és hallgatólagosan sem vállalhat közösséget.

Ezért a következő lelkiismereti elhatározásra jutottam:

A párisi magyar követségen viselt kulturális attaséi állásomat a mai nappal felmondottnak tekintem. A felmondást, amely a mai dátumot viseli a magyarországi kormány külügyminiszterével későbbi időpontban közölni fogom. E későbbi időpontot úgy fogom megválasztani, hogy e közlés Elnök Úrral kapcsolatban semmiféle félreértést ne okozhasson, még olyan csekély mértékben sem, amennyire személyem s főként házasságom révén módot adhat.

A magyarországi kormány külügyminiszterével én szerződéses viszonyban vagyok. A szerződés nem általánosan külügyi szolgálatra, hanem a párisi követség kulturális ügyeinek vitelére szól. A szerződés a külügyminiszternek és nekem, mint szerződő feleknek, jogot biztosít arra, hogy azt három hónapos időtartammal bármelyikünk felmondja.

A felmondás azzal a korrektséggel fog történni, amelyet a magyarországi kormány tényezőinek személyem iránti magatartása, eddigi magatartása, kötelességemmé tesz, amennyiben az a hátralevő időben meg nem változik. Felmondásomat kísérőlevél fogja követni, amely kifejezi a külügyminiszternek, hogy én ezáltal sem magyar állampolgárságomról le nem mondok, sem eddigi nézeteimet meg nem változtatom. Kérni fogom, hogy a magyarországi kormány a felmondási idő után külföldön jogszerűen tartózkodó állampolgárnak elismerjen és ezt közönséges, érvényes magyar útlevél megküldésével tanúsítsa. Ki fogom fejezni azt a kívánságomat, hogy Magyarországra általam választott időpontban s magánemberként visszatérek, amikor ezt magánéletem így kívánja.

Elhatározásom eredetileg már február 2-án azonos volt azzal, amit e levélben kifejezek. Akkori kifejezésében az akadályozott meg, hogy Elnök Úr egyfelől Párisban nem tartózkodott, másfelől ide visszaérkezése után úgy tudtam, hogy korára hivatkozva hetvennegyedik születésnapján a magánéletbe vissza kíván vonulni. Én a magam részéről nem éreztem egyenesnek, hogy saját problémáit a magaméinak kifejezésével bármily csekély mértékben súlyosbítsam, ezért bármily nehezemre esett is, hallgatnom kellett önnön problémáimról. Nem éreztem azt sem, hogy az én problémáim puszta létezése és kifejezése a legcsekélyebb mértékben is befolyásolhassa, bármely irányban saját elhatározásában. Ildomosnak tartottam, hogy az én problémám fölvetése Elnök Úr problémájának megoldását csak kövesse.

Elnök Úr hetvennegyedik születésnapján a követség tagjaihoz intézett szavaiban úgy döntött, hogy kora ellenére is vállalja a párisi követ egyre nehezedő munkakörét. Félreértést nem tűrő módon kifejezte, hogy azokat, akiknek elveivel egyetért, tévedéseiben is megvédi. Ezt a nézetét önmagam teljes megtagadása nélkül követni nem tudom.

Az a reményem, hogy ennek az érvnek a teljes súlyosságát, ha valaki átérzi, ön érzi át. Hogy valaki pillanatnyi érdekeit önnön szemléletének és erkölcsi felfogásának megtagadása árán nem szolgálhatja egy bizonyos ponton túl, arra nekem Károlyi Mihály adott példát.

Én a magam részéről mindent megteszek, és mindent úgy teszek, hogy elhatározásom engem népemtől annak kormányzati gyakorlata miatt, önt leányától annak férje miatt, el ne távolítsa. Ezért Elnök Úrtól kérem ezeket:

E levél tartalma mindenkor kettőnk között maradjon.

Elhatározásomról addig, amíg felmondásomat a külügyminiszterrel nem közöltem, Követ Úr senkivel (sem Havassal,[1] sem Móddal[2] ) a párisi követségen ne szóljon. Ez ugyanis olyan helyzetet teremthet, amely megakadályoz abban, hogy az itt kifejtett tapintatos módon és korrektséggel járjak el, s hirtelen döntések elé állít, amikor tetteimet nem az kormányozza, ami kívánatos, hanem az, ami lehetséges.

E levelet vegye úgy, mint magánkapcsolatunktól indokolt fiúi értesítést elhatározásom okairól és leendő végrehajtásának módjáról.

Elhatározásomnak nem egyedüli oka, csak közvetlen kirobbantója az esztergomi kardinális[SZJ] elítéltetése. A bíboros politikai magatartása ugyanoly távol állt tőlem, amíg Esztergomban székelt, mint amennyire távol áll tőlem annak a politikai procedúrának az elfogadása, amely őt a váci Nagy házba,[SZJ] Magyarországot támadások pergőtüzébe juttatta. A támadások nagyrészbeni igazságtalansága nem mentsége annak az igazságtalanságnak, amely a támadásra alkalmat adott. Azt, ami ekörül történt, mind katolikus politikai akciónak, mind magyar hibának, mind baloldali bűnnek érzem. Ez azonban csak egy feltűnő érvényesülése oly elveknek, amelyeket mai megvalósulási modorukban elfogadni képtelen vagyok. Mint magyar nem tudom kormányzó elvként elfogadni, hogy a magyarságból mindenki kiküszöbölendő mindenáron, mert balról nézve jobbrább (van). Ezen az úton eljuthatunk odáig, hogy a magyarságot egészében kell kiküszöbölni, ha egy adott helyzetben, amely nem tőle függ, eléggé baloldalinak nem látszik. Mint keresztény nem tudom elfogadni azt a vallásháborús légkört, amely a marxista–leninista tant hitvallásként állítja a kereszténységgel szemben. Mint nyugaton járt ember nem vagyok képes arra, hogy franciákat és angolokat alattomos szándékú imperialistáknak tekintsem pusztán azért, mert a szocialista–kapitalista ellentétet odahaza globálisan kelet–nyugati ellentétnek látják, követelvén, hogy állítsuk: minden jó, ami szláv, minden rossz, ami angolszász. Mint dreyfusard[SZJ] nem tudom elfogadni és helyeselni, hogy egyénekkel igazságszolgáltatás útján úgy bánjunk el, ahogy ezt a társadalmi rend pillanatnyi érdekei és az orosz–amerikai feszültség követelik. Mint békebarát nem tudom elfogadni, hogy a háborús feszültséget csak az növeli, aki háborús uszításra alkalmat felhasznál, s nem az is, aki ezeket az alkalmakat szolgáltatja. Attól tartok, hogy a magyarság túlnyomó többsége ilyenformán gondolkozik, s nemcsak eszményeim szövevényét, hanem őket tagadnám meg, ha ettől a gondolkodástól eltérően cselekednék. Ahogy a hazafiságot nem vállaltam mihelyt nacionalizmussá torzult, úgy a progressziót se tudom vállalni, mihelyt vallásos fanatizmussá torzul.

Tudom és nem tagadom meg, hogy ezek és számos más negatívum mellett sok oly pozitívum van, sok olyan társadalmi változás, amit egészében helyeslek és helyeselni fogok. Azt is tudom, hogy ezek súlyosabbak és fontosabbak sokszor, mint amivel szemben a magamfajta fenntartással él. Ám író vagyok, aki nem tudja aktívan helyeselni a szellemi élet megbénítását, a mi festészetünknek az oroszokéhoz igazítását, a mi muzsikáinknak az oroszokéhoz idomítását. Az a világ és közszellem, aminek kialakulásán ott a magyarságtól idegen ütemben dolgoznak, számomra elfogadhatatlan ez idő szerint, amiből korántsem következik, hogy a dialektikus ellenkezőjét elfogadom.

Az a helyzet, amely nem a földreformmal, nem a szövetkezetekkel, nem az államosítással, hanem Magyarország rohamszerű, szlávjellegű bolsevizálásával áll elő, oly rettenetes katasztrófát készíthet elő, amely vagy a magyarságot, vagy a haladás eszményeinek magyarországi hitelét fenyegeti. A haladás nagy jelszavai előbb-utóbb, úgy lehet, csak írás lesznek ugyanannak az éremnek a másik oldalán, amelynek egyik oldalán az ábra kollaboracionizmust mutat. A dolgok ilyen fejlődésében a magyarság ártatlan, azok az értelmes emberfők, akik a magyar kommunisták között vannak, aligha bűnösek. A dolgok ilyen alakulásáért a szovjet–amerikai viszony évek óta folyamatos és rémületes romlása a felelős, amely pokoli mechanizmusával megakadályozza azt, hogy a dunavölgyi kis népek a maguk szociális haladását a maguk eszközeivel és tempójával szolgálják. Arra a munkára, amely ettől eltérő utakon kell, hogy járjon, én sem képes, sem alkalmas nem vagyok.

Én arra kérem Elnök Urat, hogy ennek a levélnek se tartalmára, se létezésére ne emlékezzék elolvasása után. Egy köztársasági elnök vejének lenni olyan államban, amilyen Magyarországon időközben kialakult, életveszélyes állapot. Engem kötelességem és kívánságom ezentúl annak a szolgálatára és kizárólagos szolgálatára rendel, akit legjobban szeretek, a feleségemére és a születendő gyermekére. Amiről lemondok értük, nem kevés: hazám, szüleim és fiam[SZJ] közeli viszontlátását adom azért, s szüleimet és fiamat lehet, hogy veszélynek, de mindenképp létbizonytalanságnak teszem ki. Két hónap kétségbeejtő vívódása kellett hozzá, hogy ami igaz, azt a kifejezésig tudatosítsam magamban. Semmit, amiben hittem, el nem árulok és semmit, ami ellen harcoltam, el nem fogadok ezzel. De nem vállalok egy kialakuló helyzetet, amelyben annyi a szabadságom, hogy vagy hóhér leszek, vagy áldozat. Hogy ezt vállaljam, azt akkor se tehetném, ha tudnám tenni, mert nem egyedül vagyok. Eötvös József, amikor száz éve a forradalom olyan útra lépett amely Bach-korszakot ígért, csomagolt és ment. Semmit, amit vallott, meg nem tagadott és semmit, amit (nem) vallott, nem vállalt. Így vagyok.

2.

Károlyi Mihálynak
Magyar Követség
Paris
(1949. június 7.)

Kedves Elnök Úr!

Úgylehet emlékszik még arra a rövid összefoglalásra, amit márciusi születésnapi beszéde után egy nappal budapesti utazása előtt bemutattam. Ebben kifejtettem, hogy miben nem értek egyet az újabb magyarországi fejleményekkel, s magamat ettől a naptól úgy tekintem, mint aki a párisi kulturális attaché kötelezettségeit még ellátja ugyan, de magát úgy tekinti, mint aki állását fölmondotta. Annak idején nézeteimet összefoglaltam és kifejeztem azért, hogy Elnök Urat korrekt módon értesítsem, hogy állásomat és feladatomat csupán magánjellegű okokból, s Elnök Úrra való tekintetből látom el, nem akarván eltérő véleményeimmel bár kisméretű, de fölösleges zavarokat okozni. Annak idején kifejeztem azt is, hogy bármikor előfordulhat, hogy állásomat megfelelő időben és helyen felmondom.

Az, hogy Elnök Úr visszatérte, majd az én angliai szabadságom után, ezekről említést nem tettem, természetesen nem jelenti azt, hogy nézeteim közben változtak volna. Ez csak annyit jelentett, hogy ezeket nem akartam állandó témaként felszínen tartani. Világos volt azonban előttem az, hogy a legutolsó időpont, ameddig ezt a funkciómat meg tudom tartani anélkül, hogy önmagam előtt képmutató színébe keveredjek, Elnök Úr lemondásának publikálása volt. Nézeteim a közben eltelt időben nem változtak, inkább elmélyültek és igazolódtak. Teljesen lehetetlennek látom, hogy a magyarországi kormány következő követét Párisban belátásom ellenére, jelenlétemmel és munkámmal támogassam:

Lehetetlennek látom ezt általános morális és politikai okokból és lehetetlennek látom magánjellegű okokból is.

Az általános okok ezek: a magyarországi kormány politikájával közel fél éve képtelennek érzem, hogy egyetértsek. A bíboros pörét és elítéltetését, mint keresztény, véteknek, mint magyar bűnnek, mint értelmes ember kardinális hibának éreztem. Amióta egy választás Magyarországon tökéletesen megsemmisítette az ez irányú véleménynyilvánítás lehetőségének utolsó látszatait és az általam szorgalmasan olvasott munkáspárti (kommunista) politikai irodalom nem tűr félreértést abban, hogy ők jövőjüket az oroszországi állapotokhoz való hasonulásban, a népi demokrácia proletárdiktatúraszerű értelmezésében keresik. Sem az egyiket, sem a másikai úgy keresztülvihetőnek nem érzem, hogy Magyarország népe semmibe ne vétessék, vele a rendszer meghasonlásba ne kerüljön és a pays réel, a pays légale-tól[SZJ] a Horthy-rendszerre emlékeztető eltávolodása más vonatkozásban vissza ne térjen. E rendszer eszközeihez, bár nagyobb eszmék jegyében a lezajlott és városokban is nyíltnak tekinthető választásokkal visszatértünk. Ugyanekkor oly immensis mennyiségű megsértését látom mindannak, amit egy talán kiöregedett, de valóságos civilizációból, egy új társadalmi rendbe át kellett volna menteni, amennyit az én lelkiismeretemmel összeegyeztetni nem tudok. A szocialista–kapitalista ellentétpár keleti–nyugati ellentétpárrá változása számomra végzetesnek tűnik fel, s hogy mindebben gyökeres változás történjék, az teljesen valószínűtlennek látszik.

A magánjellegű ok ez: megérvén immoralizálódását azoknak az eszméknek, amiknek, ha nem is híve, de értékelője voltam, életem megmaradt központi gondja feleségem lett. Tekintve, hogy az én helyzetem – a magyarországi kormánnyal szemben – örökös prolongációkban fejeződik ki a tartósság minden reménye nélkül, a tapasztaltak értelmében, s tekintve, hogy az ő helyzete családjával szemben – ugyancsak a tapasztaltak értelmében – inkább a velem szemben támasztott igényekben, mint a neki adott lehetőségekben konkretizálódott, egyre kínosabb uralkodott el rajtam az az érzés, hogy az eddigi helyzet megőrzésével nézeteimet meghazudtolom, lelkiismeretemet megtagadom, s ugyanekkor feleségemnek és fiamnak nem jövőjét, csak a holnapját biztosítom. Ilyenformán ezek a magánjellegű megfontolások is arra kényszerítenek, hogy más módját, szerényebb és szilárdabb módját keressem az ő jövőjük biztosításának. Ezért, mint ezt már régebben bejelentettem, régóta él bennem az az elhatározás, hogy a jövőben kenyeremet az uralkodó világnézeti harcoktól függetlenül kívánom megkeresni. Ez számomra alkalmasint több munkát, kevesebb jövedelmet, de egyidejűleg kevesebb önemésztést, kevesebb megtagadását önmagamnak fog hozni.

Mindezekből két következtetést kellett levonjak ezekben a napokban. Az egyik ez: Elnök Úr lemondása után, elhatározásom követését tovább halogatni nem tudom. A másik ez: ha ez így van, legokosabb, ha Angliába kért szabadságomról a párisi magyar követségre a célból, hogy ottani állásomat, akár annak ottani fölmondása végett is, újra elfoglaljam, vissza nem térek.

Hangsúlyozom, hogy elhatározásaim oka nem politikai, hanem morális és lelkiismereti. Nem arról van szó, hogy egy politikai tábort cserbenhagyok, és egy másikhoz csatlakozom. Nem erről van szó azért, mert annak a politikai tábornak, amely Magyarország sorsát ma és így intézi, tagja nem voltam, tehát nem hagyhatom cserben. S nem erről van szó, azért, mert a jövőben Magyarország körüli politikai tevékenységet vállalni semmiképpen nem kívánok. Pontosan ezért teljesen kilátástalan, hogy engem elhatározásom megváltoztatására bárki is rábírjon bármiféle politikai érveléssel. Szolgálatomat nem azért akarom otthagyni, mert azt képzelem, hogy háború lesz, mert Magyarországról azt hiszem, hogy egy állam csatlósa helyett, egy másiké lesz stb. Ezek a megfontolások bármilyen sajátságos, nemigen szerepelnek azokban a közel féléves tűnődésekben és vívódásokban, amelyekben gondolataimat magunkról tisztáztam. Ezért sem népfronterők győzelme Keleten, sem dètente-ok lehetősége Nyugaton nem érinti következtetéseimet. Állásomat nem azért nem tudom megtartani, mert azt gondolom, hogy a kommunista kormányok harcukat a világ többi részével szemben elvesztik. Hanem azért, mert nem is harcolnak engedményekkel sem az olyan természetű emberek bizalmáért, amilyen én vagyok, azért mert a jelenlegi állapotban a magunk helyzetét már végleg tarthatatlannak érzem, nem gyakorlatilag, hanem erkölcsileg.

Ezért semmi értelmét nem látom, hogy rábeszélések történjenek a következő célokkal:

1. Egy esedékes enyhülés után térjek vissza Magyarországra. Magyarországra visszatérésemnek csak akkor lett volna értelme, ha ott magamat eredeti hivatásomnak, az irodalomnak tudtam volna szentelni. Nincs értelme, hogy vázoljam újra ez mennyire lehetetlen a jelenlegi állapotok között. Senki sincs, aki azt állítaná, hogy olyanfajta ember, mint én Magyarországon ma irodalmat művelhet, ezt még Havas sem gondolja. Visszatérésemnek értelme sem az ottani atmoszférában, sem magánkörülményekben nincs adva. Ez utóbbiakban annyiban nem, hogy feleségemet tökéletesen alkalmatlannak érzem arra, hogy úgy szocialista társadalomban éljen, ahogy ezt otthon jelenleg felfogják, erre sem neveltsége, sem ismeretei nem teszik alkalmassá. Engem hajlamom, temperamentumom nem tesz alkalmassá erre, következésképpen előbb-utóbb veszélybe kerülnék, ha máris nem vagyok abban, következésképpen, ha Magyarországra visszamennénk, magamat veszélynek tenném ki, s feleségemet ezáltal annak, hogy olyan országban éljen velem, amelyben ha velem bármi történnék, mozdulni sem tud, mert nyelvét, szokásait, törvényeit nem ismeri, a benne kialakuló emberi társaságba nem illik.

2. Ugyancsak értelmetlen bizonyítani, hogy párisi állásomat „még legalább egy évig nyugodtan megtarthatom”. Az ember nem képvisel külföldön egy rendszert, amelynek uralma alatt otthon élni önmagát alkalmatlannak látja. Hogy állásomat a március 4-e és június 4-e közötti időkben már föl nem mondhattam, arra egyetlen mentségem van: mivel reményem volt arra, hogy Elnök Úr sem kívánja követi posztját megőrizni, e magánjellegű okból megtarthattam egy posztot, amelynek távolibb értelmében nem hittem már, addig, amíg Elnök Úr a maga hivatalát betölti. Elnök Úr lemondása után teljesen immorális volna állásomat megtartani fent kifejtett nézeteim állandó meghazudtolásával.

3. Oktalannak látnám azt, hogy elhatározásom közlésére vagy megvitatására Párisba visszatérjek. Oktalannak látnám ezt közéleti és magánjellegű okokból. Közéleti okokból ezért: ha e célból visszatérek, szolgálattóli megválásom másként nem lehetséges, mint nézeteim nyilvánosságra hozásával, ami számomra ugyan dekoratívabb, de a párisi magyar követség számára károsabb volna. Ilyen módon magamnak használni nem akarok, viszont ártani ugyancsak nem akarok senkinek pusztán azért, mert vele egyet nem értek. E lépés magánjellegű okokból azonban egészen keresztülvihetetlen. Képtelennek érzem magam arra, hogy feleségemet és fiamat itt egyedül hagyjam, pusztán azért, hogy Párisban olyan meddő vitákat folytassak, amelyek értelmében nem hiszek, s amelyek eredménnyel nem járhatnak.

4. Értelmetlennek látnám azt, hogy lépésem megbeszélésére a párisi magyar követség bármilyen tisztviselője ideutazzon. Minthogy az ilyen irányú sikertelensége egy későbbi alkalommal vádpont válhat azzal szemben, aki a missziót ellátja. Ezért a küldöttet az ő érdekében kénytelen volnék nem fogadni. Minél inkább barátom, annál kevésbé tehetem meg ezt vele. Következésképpen e helyzet megbeszélése számomra bárki mással, mint Elnök Úrral, lelkiismeretlenség volna az illetővel szemben.

Ki kell mondanom még egyszer, hogy elhatározásom nem politikai, hanem lelkiismereti. Mint ilyen szilárd, és felőle mindenféle beszéd fölösleges. Ami esetleg megvitatható, az annyi, hogy miképp lehet távozásomat úgy hangszerelni, hogy annak lássék, ami: vagyis nem átállásnak egy hadseregből, amelynek katonája nem voltam, egy másikba, hanem félreállásnak. Arról van szó, hogy abban a folyamatban, amely a szociális haladás ügyéből átmenetileg vallásháborút csinál, én részt venni nem tudok, és nem akarok. Következésképpen eddigi életemet be kell fejeznem, és egy másikat el kell kezdenem. Különösképpen elutasítom, hogy elhatározásomat bárki opportunistának nézze. Az volna opportunizmus, ha néhány hónapi attachéi fizetésért folytatnám azt, aminek helyességéről meggyőződni képtelen vagyok.

Körülbelül látom, hogy milyen vádak fognak elhangzani ellenem minden körben, a szűkebben és a tágabban is. Az első az „őszinteség hiánya” lesz, amiből annyi az igaz, hogy nem álltam ki az útszélre kikiáltani, hogy én pedig most nyugalmat kívánok s nem azoknak az igényeknek az akadálytalan érvényesülését személyemre és munkámra, amelyeknek sugárzását Budapestről érzem. Meg kell azonban mondanom, hogy ez rendkívül különös magatartás lett volna az én helyzetemben, apósom főnöksége alatt. Mindenkinek, aki iránt bizalommal tartoztam, nagyjából kifejeztem azt, hogy nemigen tudok egyetérteni azzal, ami az utóbbi időben történik. Arról nem tehetek, hogy ezt mindenki következmény nélküli beszédnek vette. Ami azt illeti, hogy ismert nézeteimből e félreálló következtetést esetleg pünkösdkor és harminchetedik születésnapomon levonom, azt nem volt mód senkivel se közölnöm. Elnök Urat budapesti utazása alkalmával, amelyet saját lemondása ügyében tett, illetlennek láttam volna e lehetőség megemlítésével mint nyugtalanító útravalóval ellátni. Helyettese,[SZJ] kisvártatva Elnök Úr után, Budapestre távozott. Havas többszöri kérésem ellenére nem adott alkalmat, hogy hivatalon kívül vele találkozzak, s két akta között mégse mondhattam neki, hogy fennáll egy olyan lehetőség, hogy egyszer itthagylak benneteket, mint Szent Pál az oláhokat. Arról, hogy a legalkalmasabb pillanatnak ezt érzem, feleségem se tudott, s párisi barátaim közül senki. Mivel erről senkit nem értesíthettem. Ellenfeleimet azért nem, mert nem szoktam fölöslegesen fegyvereket adni a kezükbe. Barátaimat azért nem, mert az elé a választás elé kellett volna állítanom őket, hogy vagy nekem árulóim, vagy hiteik renegátjai lesznek, ha hajlamaimat fölötteseikkel közlik, vagy ha hajlamaimat a fölötteseikkel nem közlik. Elnézést kérek, hogy az időpont tekintetében túlzott tökéletességgel valósítottam meg azt az elvet, hogy „aki egy titkot meg akar őrizni, legokosabb, ha önmagának se vallja be”. A lehetőség közlésével mindenkit igen kellemetlen helyzetbe hoztam volna, aki tud róla. S inkább veszem a lelkiismeretemre azt, hogy engem nézzenek aminek akarnak, mint azt, hogy bárkinek ártsak.

Hogy személyesebbre fordítsam a szót: meglehet, hogy nézetem egyre parancsolóbb kialakulásához hozzájárult az, hogy házasságom óta minden téren megnőtt a bizonytalanság körülöttem. Mi nászajándékul családi oldalról az otthontalanságot, kormányoldalról a létbizonytalanságot kaptuk. Amióta én Károlyi Juditot feleségül vettem, az emberek meghökkentő következetességgel hitték, hogy ez azért történt, mert nem a mi életünk törvényeit, hanem az ő ránk vonatkozó ötleteiket kívánom követni és feleségemmel követtetni. Helyzetünk tökéletesen hamissá vált. Amíg az emberek képzetében úgy éltünk mint örökösen emlegetett milliók részesei, szünet nélkül a fedéltelenség fenyegető rémével küszködtünk, állandó provizóriumokban élve. Az általános félreértésnek ezt a levegőjét egyre kevésbé bírtam. Az utolsó lökést ahhoz, hogy magamat, magunkat teljesen szálegyedül érezzem „Longacre”[3] adta, ahol sikerült tapasztalnom, hogy a családi szolidaritás e tájakon még addig se megy el, hogy a szülőágyból hazatérő anyának vacsorát főzzenek. Ha én ezekről ironizálva és derűsen írtam, az annyit nem jelent, hogy az a közömbösség, amit Elnök Urat leszámítva mindenünnen tapasztaltam, nem döfött nagyon mélyre. A páros magány oly tökéletes fokát sikerült éreznem, amekkora az embert elég függetlenné és szomorúvá teszi ahhoz, hogy tréfáit a legkomolyabb dolgokról gyártsa. Ez világossá tette, hogy biztosan csak arra számíthatok, ami tőlem telik. Ne haragudjon, hogy egy budapesti kormány ránk vonatkozó ötleteit és minden handicapet, ami örökös tekintettel levések miatt megakadályoz abban, hogy a magunk jövőjén dolgozzam, a jövőre elutasítom, s ennek megfelelő helyzetet teremtek.

Kérésem egy: Judittal szemben igazságtalanok ne legyenek. Őneki az egészhez semmi köze, teljesen fölösleges és indokolatlan őt, aki francia állampolgár és Magyarországon más mint vendég nem volt, valami vulgáris általánosítással ellenfélnek tekinteni. Nem az. Én se vagyok az. Elnök Úrnak nem az eszméivel, hanem a lányával jegyeztem el magamat. Ha ezt eszméi jegyében helytelenítette, nyilván igaza volt. Ha lánya nevében, nyilván nem. Semmi jel nem mutat arra, hogy őneki emberileg nem használt ez a házasság. Erről Elnök asszony és Zimmer beszélhet.

Ami engem illet, magam és Judit a politika ránk vonatkozó, hamis és csinált igényeiből a valóságos életbe kívánunk átvándorolni. Erre többek közt fiunk születése is kötelez. Én semmi mást nem kívánok itt vagy másutt tenni, mint annyit, amennyi módot ad arra, hogy egy idegen ország nekünk egy fedélre és munkára jogot adjon. Ezentúl minden lehetőt meg akarok tenni, hogy mindennemű magyar köröktől és politikai szituációktól távol keressem kenyeremet mindhármunk számára. Hogy ez könnyebben sikerüljön abban Juditot segíthetik, ha akarják. Fel vagyok készülve arra, hogy nem akarják.

Megkérem magukat arra, hogy csak azért haragudjanak rám, ami biztos, hogy mindebből feleségemnek (nem) válhat ártalmára. Megköszönöm egyben azt, hogy a maguk körében élhettem két évig és azt a jóindulatot, amivel mint egyén, nem mint leányuk férje, találkoztam. Ez változatlanul büszkeségem marad. Ne vegyék zokon, hogy megköszönvén azt a színvonalat, ami a Rue de Berrin[4] jelentettek, nem akarom megosztani azt, amit utódjuk jelent. Isten velük.

P. S. Praktikusan azt javaslom, hogy valamikor a jövő héten, minthogy szabadságomról vissza nem térek, a magyarországi kormány mentsen fel megbízatásaim alól (követség, UNESCO[5] ) és ne foglalkozzék tovább a dologgal.

Egy rövid kommüniké kérdése az egész. Politikailag nem volna opportunus számára a helyzetet élezni, mert én csodákat tenni nem tudok, még akkor se, ha mindenáron el akarom kerülni, hogy a mi életünkről való felfogásomból, annak félreértése folytán Elnök Urat szomorúság érné. A mi életünk, a miénk, amikor egy megbízatást elvállaltam, nem a mi életünket adtam áruul, hanem a munkámat, amit, gondolom becsülettel (elvégeztem). Az utolsó pillanatok sietségében a foyer-val[6] kapcsolatos néhány elszámolást rendezni nem tudtam, ezt innen pótlólag megcsinálom, ugyancsak keresem a módját, hogy visszaküldjem azokat a benzintartályokat, amelyeket a Pierre sofőr kedvesen kölcsönzött számomra.

3.

Kállai Gyula
külügyminiszter úrnak
Külügyminisztérium

Budapest

Alulírott, Szabó Zoltán író, a párisi magyar követségre beosztott kulturális attaché bejelentem, hogy angliai szabadságomról hivatalomba visszatérni lelkiismereti okokból nem kívánok.

Következésképpen a magyar külügyminiszterrel 1947. évi szeptember hó 22-én kötött 6267/1–1947. sz. szerződésemet az e szerződés 8. pontjában foglalt jogommal fogva felmondom.

Egyidejűleg lemondok ama későbbi keletű megbízásomról, hogy a magyar kormányt az UNESCO párisi központjánál, állandó delegátusként képviseljem.

Pickvick, Wiltshire, 1949. június 24-én

Elhatározásom indokai részben magánjellegűek, részben abban az összeférhetetlenségben keresendők, amely a magyarországi politikai gyakorlat és az én szemléletem között régebben fennállott, s a múlt év karácsonya óta számomra egyre tagadhatatlanabbá vált. Hosszabb ideje képtelennek érzem magam arra, hogy a magyarországi kormány politikai módszereivel általában, irodalommal és művészetekkel szembeni igényeivel szűkebben egyetértsek. Következésképpen morálisan egyre lehetetlenebbnek éreztem, hogy a magyar szellemi életet e kormányzati gyakorlatok ellenére külföldön képviseljem. Ezért az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy munkaköröm ellátását legfeljebb Károlyi Mihály követ hivatalban maradásának végső időpontjáig folytathatom. Erre az ő személye iránt érzett tiszteletem kötelezett olyasminek helyeslésére és kifejezésére, amit önmagammal elfogadtatni nem tudtam.

Károlyi Mihály nyugalomba vonulása angliai szabadságom idejére esvén, szándékomat módomban állt vidéki magányomban megfontolni és döntésemet innen közölni, ezzel is kifejezve azt, hogy az lelkiismereti és személyes, amelyről senkinek tudomása és senkinek befolyása nem volt. Szinte szükségtelennek tartom megjegyezni, hogy az utolsó magyarországi események[SZJ] elhatározásomat már ugyancsak nem érintették. Ezúton confirmálom, hogy lemondásomat távirati úton e levél megküldésével egyidejűen közvetlenül jeleztem.

Jegyzetek

[1] Havas Endre: költő. Angliai emigrációja idején, Károlyi titkára, párizsi diplomáciai szolgálata idején, a követség másodtitkára.[SZJ] Koholt vádak alapján 1950 novemberében letartóztatják, 1953. március 9-én börtönében belehal a kínzásokba.

[2] Mód Péter: a nagykövet első tanácsosa. 1949 májusának utolsó napjaiban váratlanul hazarendelik, majd koholt vádakkal börtönbe vetik. 1968. augusztus 12-től a Magyar Népköztársaság párizsi nagykövete.

[3] „Longacre”: A ház neve, ahol a Whiltshire megyei Corshamban, Károlyi Judit nővére, Mrs. Bailey lakott a Bath Roadon. 1949. június 5-e és szeptember első napjai között Szabó Zoltán is itt lakott, korábban odaérkezett feleségével és újszülött kisfiával.

[4] Rue de Berri 15. – a párizsi magyar rezidencia.

[5] UNESCO: 1948 januárjában Mód Péter ideiglenes jelleggel megbízta Szabó Zoltánt az UNESCO-ügyek vitelével.

[6] Foyer Culturel: Szabó Zoltán kulturális rendezvényeinek helye és elnevezése a párizsi magyar követségen. Egyebek közt itt adta elő Starker János Kodály csellószonátáját a szerző tiszteletére rendezett esten; itt rendeztek kiállítást Csontváry, Rippl-Rónai festményeiből, Derkovits grafikáiból, Ferenczy Noémi szőnyegeiből, Kovács Margit kerámiáiból, Trauner Sándor filmdíszleteiből, Robert Capa és Reismann János fotóiból.