Mint már annyiszor, a Visztula mentén ezúttal is nekiláttak, hogy megleljék a „kiutat a kiúttalan helyzetből” (nem az én találmányom ez a kifejezés, például Jacek Kuron is használta a viharos, de megoldást nem hozó 1982. évben).[SZJ] Talán azt is mondhatnám: mint már annyiszor a Dnyeper, a Daugava és a Duna mentén… Mi más maradt volna nekünk?
1985-ben, Varsóban alapítottam az „Új Koalíció” nevű, nemzetközi politikai tevékenységet folytató központot, amely egyben a hasonló című lap, a „Nowa Koalicja” kiadója is. Azt a világot már alaposan belepte a por: a Kremlben akkortájt egy mára elfelejtett, Csernyenko nevű ember posztolt, s habár az ancien régime egén egyre sötétebb fellegek tornyosultak, az úgynevezett Brezsnyev-doktrína még régi fényében ragyogott, mint a nap, hisz nem volt semmi, ami lényegesebb, valóságosabb lett volna nála.
Lengyelországban (ahol van egy ahhoz hasonló közmondás, mint a „három a magyar igazság”) beköszöntött a „normalizáció” harmadik esztendeje, de csak nem akart kirajzolódni a hadiállapot idején népszerűvé vált jelszóban foglalt jóslat: „tiétek a tél, miénk a tavasz” – megtévesztésig hasonlít ez egy pontosan negyedszázaddal korábbi magyar jelszóhoz („márciusban újra kezdjük”), ezt akár, minden kommentár nélkül, szimbolikusnak is tekinthetjük.
Ilyen geopolitikai kontextusban az „Új Koalíciónak” nevezett új központ létrehozása azon a rendíthetetlen meggyőződésen alapult, hogy a lengyel társadalomnak nincs más reális esélye a szabadságra, szuverenitásra, demokráciára és fejlődésre, mint a Kelet-Közép-Európa társadalmaival való szoros együttműködés: valamint azon, hogy minden rendelkezésünkre álló ismeret szerint ezeknek a társadalmaknak a helyzete analóg a „kiúttalan” lengyel helyzettel, ennek eredményeképp a nemzeti érdek, úgy tűnik, a Balti-tengertől a Balkánig közös: ez pedig a gondolkodás és – mindenek előtt – a tevékenység elvi újraértékelésére késztet.
A kezdet kezdetén végzett elemzés azt mutatta, hogy a kelet-közép-európai érdekközösség kétféleképp is összeköt bennünket, mivel egyaránt átfogja a jelenlegi társadalmi harc stratégiáját és a nemzetközi politikai rendszer átalakulásának (javulásának) távlati perspektíváját. Az együttműködés nemcsak a szabadság növelésének és a jogok visszakövetelésének az útja, a jövőben a visszanyert szabadság és a valóra vált igazság garanciája is lehet. Mindkét esetben minden törekvés sikerének nélkülözhetetlen feltétele Kelet-Közép-Európa országai történelmi gyengeségének és sebezhetőségének a leküzdése, amely kiterjedt, de szinte teljesen védtelen országokról lévén szó – már évszázadok óta kiszolgáltatja őket a külső hatalmak befolyásának; ebből a szempontból az elmúlt negyven év inkább szabályszerű jelenségnek tűnik, nem pedig valami balszerencsés kivételnek, a „Brezsnyev-doktrína” pedig ideológiai sajátossága ellenére sem érvényes önmagában, hanem egy nagyobb probléma összetevője (Ukrajna, különösen Kelet-Ukrajna, valamint Belorusszia sorsa ordítóan folytonos).
Ami a jelent illeti, az „Új Koalíció” abból a feltevésből indult ki, hogy Lengyelországban és másutt is a független erők alapvető célja szükségszerűen a szabadságmozgalmak gyakorlati internacionalizálása. Ez idáig e mozgalom mindig az egyes országokra korlátozódott, magára maradt, nélkülözte kelet-közép-európai szomszédai tömeges, reális, esetenként még az erkölcsi támogatását is. Azok a természetes rokonszenv-megnyilvánulások, illetve később a részvétnyilvánítások, amelyek – egyébként nem is mindenhol – az 1956-os magyar felkelést, a Prágai Tavaszt és a lengyel „Szolidaritást” kísérték, nem váltak politikai tényezővé, nem fejlődtek olyan erővé, amely képes lett volna befolyásolni az eseményeket. A nemzetközi környezet ahelyett, hogy a társadalmi energiákra mozgásba lendült volna, amorf masszaként elfojtotta azokat, elpocsékolva a tapasztalatok halmozódtak, de ez lassú, inkább kulturális, semmint politikai folyamat volt, és csak a legutóbbi időkben gyorsult fel.
Valódi kihívást jelent tehát Kelet-Közép-Európa független politikusai számára – amint azt megszületése óta hirdeti az „Új Koalíció” – hogy ezt a feszültséget megfordítsák, pozitívra cseréljék a negatív pólust. Hogy az úgynevezett testvéri segítség doktrínáját megvalósítók ne tudják „lokalizálni” a konfliktusokat, elszigetelni, zsarolni és megfélemlíteni a szabadságra vágyó társadalmakat, és főként ne tudják felhasználni mások ellen az erőszakszervezeteket (és ne is fenyegetőzhessenek ezzel). Amíg a birodalom nemzetek feletti establishmentje uralja a helyzetet a térségben, mindig képes bevetni a nemzetek feletti erőszaktöbbletét. Ha azonban a független mozgalom túllép (ahogy mostanában kezd túllépni…) – így egyetlen puskalövés nélkül politikailag megbénulhat a birodalom végső összetartó ereje.
Ugyanakkor ez az együttműködés – az „Új Koalíció” ezt vallja és hirdeti – előnyös az egyes társadalmak szempontjából, hisz nemcsak a tapasztalatcserét ösztönzi, hanem megszabadít az aktivitást fékező, „élcsapat-jellegű” kivételes és elidegenedett harc érzésétől. Ez életbevágóan fontos, erről tanúskodik az a mindent elsöprő lelkesedés, amellyel a kölcsönös szimpátia alapjában véve nem túl jelentős gesztusait fogadták Lengyelországban és Magyarországon 1956 őszén, vagy ahogy Gdanskban, 1981 nyarán a Szolidaritás I. kongresszusán a „blokk” mélyéből váratlanul felhangzó rokonszenv-megnyilvánulásokat köszöntötték.
Olyan akció lenne a leghatékonyabb, amely nemcsak párhuzamos sok országban, hanem összehangolt, és mindenekelőtt szolidáris, azaz úgy történik, mintha egyetlen, integrált, nemzetközi mozgalom lenne, amely tökéletesen új potenciállal rendelkezik. Így valósulhatna meg napjainkban az az eszme, amely képes Kelet-Közép-Európa fentebb vázolt gyengeségét leküzdeni, így épülhet ki e kulcsfontosságú potenciál – és ez a lényeg, nem pedig az akció formája vagy forgatókönyve. Az „Új Koalíció” nem akarván elébe vágni az eseményeknek, a jelenlegi differenciált és dinamikus helyzetben semmilyen formában sem vette fel a programpontjai közé a várva várt Népek Tavaszát. Annál kevésbé, mivel ennek megfogalmazása belsőleg ugyancsak differenciált lehet, s épp a centralizmustól és megtervezésétől lesz kevesebb. A nevezetes XIX. századi jelszó, „a Ti szabadságotokért és a miénkért”, amelyre lehetetlen nem hivatkozni, főként a fegyveres felkeléshez vagy a forradalmi harchoz kapcsolódik, korunk programjai azonban alapvetően mások, politikai, nem pedig militarista módszereken alapulnak. Ugyanakkor minden esetben, még a legelméletibb keretek közt is, a klasszikus felkeléstől vagy forradalomtól kezdve az általános sztrájkon, a hosszú távú alternatív társadalmi mozgalmon vagy tömeges passzív ellenálláson át egészen a megegyezésig, a nyílt vagy bizalmas tárgyalásokig, „a végső fórumon” a potenciál mértéke dönt el mindent, és ez a legbiztosabb útmutató.
Mint látható, a fenti alapelveket többnyire az a régi éthosz határozta meg, amelyben a nemzeti függetlenség kivívása dominált… de amely az emlékek és álmok világában élt, s nem a földön. Időnként megemlékeztek róla ugyan (főleg az évfordulókon, amelyek földrészünk keleti felén képesek helyettesíteni nemcsak a hivatalos, hanem a független politikai életet is), de nyilván meggyőződés nélkül, hisz a szavakkal nem járt együtt semmiféle konkrét megvalósítási kísérlet és senki nem érezte kötelességének, hogy megtegye az első lépést.
Közelebbről ismerem a lengyel ellenzékiek akkori álláspontját (és azt is tudom, hogy nem volt benne semmi rendkívüli). Az uralkodó vélemény alapjában véve szemben állt a nemzetközi szolidaritás erkölcsével és stratégiájával. Az a néhány radikális csoport, amelyet az alapvető „szakszervezeti” ellenzékkel szemben „politikai ellenzéknek” neveztek, fénylő pont volt a homályban (ebből az időből származnak az „Új Koalíció” és az ellenzék kapcsolatai); e csoportok bizonyos hatással voltak ugyan a politikai közvélemény érdeklődésére, de az eseményeket közvetlenül sohasem befolyásolták. Ellenben közkeletű volt az a felfogás, hogy amit Moszkva „az ellenforradalom exportjának” tekinthet, erőszakos reakciót vonhat maga után, s így kizárja az egyébként elérhető kompromisszumot és meghiúsítja azt a lehetőséget, hogy Lengyelországnak (vagy bármely más országnak) belső autonómiát engedélyezzenek.
Pontosabban szólva, ez a nézet a hadiállapot bevezetése[SZJ] előtti időszakban hódított, a decemberi fordulat azonban nem egy reménységet (és illúziót) szertefoszlatott. Akkor, 1981-ben úgy tetszett, hogy a lengyel, szovjet, magyar, csehszlovák stb. hatóságok hisztérikus rohama a Szolidaritás augusztus 8-i kongresszusán elfogadott „Felhívás Kelet-Európa dolgozóihoz” című kiáltványa ellen, amely sok sikert kíván a független szakszervezetek létrehozásához, igazolja azokat a jövendöléseket, hogy a veszteségek és nyereségek végül kiegyenlítődnek. Leningrádtól Berlinig és Szófiáig tucatjával vagy talán százával rendezték a tiltakozó nagygyűléseket, amelyekről részletesen és alig leplezett elégedettséggel számolt be a lengyel televízió. Sőt mi több, a lengyelországi hivatalos propaganda azóta is előszeretettel emlegeti a „Felhívást”, egyik legfőbb érvként használja a lengyel társadalmi mozgalom „felelőtlenségére”, amely (amint azt néhány hónap múlva hozzátették) „elkerülhetetlenné tette a szükségállapot bevezetését” (a szükségállapot ugyanis, mint tudjuk, a „kisebbik rossz” volt, rosszabb lett volna a Varsói Szerződés hadseregeinek beavatkozása; 1980–81-ben egészen nyíltan és érzékletesen zsarolták a lengyeleket az invázióval, a szovjet, a csehszlovák és a keletnémet hadsereg szűnni nem akaró hadgyakorlatot folytatott Lengyelország területén). Ez a nem egészen ellenőrizhető reakció, amely mégiscsak keltett némi visszhangot a kongresszusi dokumentum körül és megszilárdította történelmi szerepét, véleményem szerint kizárólag a gdanski „csapás” helyességét igazolja. Sajnos, a Szolidaritásban többségben volt az a vélemény, hogy a „Felhívás” hibás, felesleges vagy elsietett lépés volt. Nincs benne hát semmi különös, hogy ebből a bátor határozatból nem vonták le a szervezeti konzekvenciákat, nem fordították le konkrétumokra. Egyébként néhány lengyel független aktivista, a realizmus hívei (főként a „nemzeti demokraták” hagyományainak mai képviselői) még mindig úgy értelmezik a „Felhívás”-t, hogy az ellentétes a józan ésszel és a haza érdekeivel.
Az „Új Koalíció” azonban mottójául választotta a „Felhívás”-t (politikai súlya, nem pedig szűken, szó szerint felfogott szakszervezeti tartalma miatt), kritikáját főbenjáró stratégiai hibának tekinti, amely a „Brezsnyev-doktrína” sajátosságának félreértéséből adódik. A gdanski határozat ellenzői és az effajta önkorlátozás minden más híve tulajdonképpen nem követeléseikről, hanem cselekvőképességükről mondanak le; taktikai szempontból talán igazuk lenne, ha egy ódivatú birodalommal állnánk szemben, amely megelégednék azzal, hogy a vazallus államokat a maguk egészében ellenőrzi. Az „új típusú birodalom” azonban (amint azt az „Új Koalíció” egyik szerzője írta) az embereken akar uralkodni, nem pedig az államokon. A „Brezsnyev-doktrína” olyan találmány, amely hozzá hasonló újfajta választ követel.
Az „Új Koalíciót” nem azért hoztam létre, hogy valaki ismét a különféle társadalmak együttműködésének eszméjét hirdesse, hanem azért, hogy az embereket és csoportokat az önmegvalósítás érdekében próbálja mozgósítani. Pontosan ebben és nem egyszerűen egy régi gondolat elfogadásában áll a vállalkozás eredetisége és ez létének értelme (továbbá ez vezetett oda, hogy az „Új Koalíció” nem kizárólag, sőt nem elsősorban folyóirat, noha ez a tevékenysége a legismertebb). És épp ezeket az elképzeléseket – például azt a más lengyel ellenzéki fórumokhoz intézett felhívást, hogy minden hazai földalatti lap terjedelmének felét (a börtönök és a konspiráció idején) ne a lengyel, hanem a hasonlóan fontos kelet-közép-európai problematikának szenteljék –, kezdetben inkább megrökönyödést váltott ki, semmint elismerést. Ezt az elképzelést sok más javaslattal és tervezettel együtt ismertettem „Az első stratégiai tézis” című cikkemben, amely többek között Varsóban és Párizsban (a Kontakt hasábjain) jelent meg, még az „Új Koalíció” megalakulása előtt, az előkészület idején. Ma, mintegy négy évvel a „Tézis” megírása után a lengyel független lapok és kiadók figyelmüknek és tevékenységüknek ha nem is a felét, de hozzávetőlegesen a negyedét a „szocialista tábor” más, főként európai társadalmaira fordítják, miközben az emberek is másképp beszélnek, s ez a változás megteremtette az esetleges tömeges politikai akció alapjait, ami már valóban önmagában is mérhető társadalmi folyamat. Megkezdődött a szervezeti tevékenység is, többek között a Szolidaritás vezetői és legfőbb tanácsadói részvételével. (…)
Az „Új Koalíció” alapításakor e térség erőteljes politikai hagyományainak általános folytatása mellett tudatosan szakítottunk a politikai tradíció egyik igen lényeges eszméjével. Az „Új Koalíció” a kelet-közép-európai nemzetek, társadalmak együttműködését a szabadságért folytatott harcukban kötötte egy későbbi föderáció vagy konföderáció víziójához.
Az ilyen politikai közösség eszméje, amelyet egykor a leggyakrabban a Tengerköz elnevezéssel vagy az ABC rövidítéssel jelöltek (mindkét név onnan ered, hogy az érintett terület a Balti-, az Adriai- és a Fekete-tenger közti térségben terül el), mindig eleven volt, különösen Lengyelországban, ahol részben máig fennmaradt. Voltak, akik úgy képzelték azt el, mint a XVIII. század előtti, kiterjedt, soknemzetiségű, hatalmas (némely angolszász történész igen találóan „Commonwealth”-nek nevezett) Nemesi Köztársaságnak, és a Jagellók eszmei hagyatékának (tudvalevően ez a vilnai származású dinasztia nemcsak Krakkóban, hanem Prágában és Budán is uralkodott) új formában való felelevenítését. A Tengerköz területi magva nagyjából azonos egy újabban divatba jött kulturális fogalommal, a „centrum Európájával”; azaz közelebb áll Milosz nézeteihez,[SZJ] aki Litvániát és más keleti vidékeket is idesorol, mint a legismertebb változathoz, Kundera elképzeléseihez,[SZJ] akinek horizontját a Habsburg Császárság szabja meg.
Sőt mi több, az integrált Tengerköz mindig a közös felszabadítási terv logikus folytatásának tűnt. A legtöbb esetben egyenesen ez volt az értelmezés kiindulópontja: először eltervezték a lengyelek és közelebbi-távolabbi szomszédaik számára az új biztonságot nyújtó rendet „Oroszország és Németország között”, majd ehhez keresték a megvalósítás módját – beleértve ebbe a közös erők számbavételét is. Ezt a kettős célt nem sikerült megvalósítani, amikor széthullottak vagy meggyengültek a hódító birodalmak. Ráadásul jött az újjászületés…
A Párizsban megjelenő Kultúra című lengyel folyóirat politikai alaposságára, zsenialitására, bátorságára és realizmusára volt szükség ahhoz, hogy elvessük a tengerközi közösség szép és csábító eszméjét, hogy felismerjük, milyen alapvetően téves ez az elképzelés, s így szabaddá tegyük az utat a jövő felé. A „Kultúra” kiadója, Jerzy Giedroyc, és legfőbb publicistája, Juliusz Mieroszewski – az ő tanítványuknak tartom magam, nemcsak ezért, hanem sok más okból is – az „Új Koalíció” igazi előfutárai, és csak az ő tevékenységüket fogadjuk el komolyabb fenntartások, módosítások nélkül. (A „Kultúra” programadó írásaiban lényegében csak a lengyel–csehszlovák konföderáció ötletének nyomait találhatjuk meg, amelyet nem terhelnek negatív történelmi tapasztalatok.)
Így jutottunk el az „Új Koalíció” alapeszméinek másik, jövőbeli dimenziójához. Miért került ad acta a föderatív (vagy konföderatív) eszme és mi lép a helyébe?
Az „Új Koalíció” – az említett párizsi folyóirat nyomdokain haladva – áttanulmányozta az érintett nemzetek legkülönbözőbb politikai csoportosulásainak elképzeléseit, és rá kellett jönnie, hogy a föderációs eszmének jóval több ellenfele van, mint híve. A hívek közé a lengyelek mellett gyakorlatilag csak a magyarokat számíthatjuk. Mindkét nemzet közös jegye, hogy ezeréves történelme túlnyomó részében kulturálisan és politikailag nagy, soknemzetiségű államszervezet keretében bontakozott ki. Így volt a Lettországtól Kijevig és Moldváig terjedő lengyel Nemesi Köztársaságban és az ehhez – már megint – megtévesztésig hasonló Szent István-i magyar királyságban, amely kitűnő fekvésű, pompás adottságaival a Kárpátoktól és Adriáig húzódott. További hasonlóság: a lengyelek is, a magyarok is jelentéktelen számbeli fölényben vagy egyenesen kisebbségben voltak, és évszázadokon át rákényszerítették „ifjabb” honfitársaikra nyelvüket, vallásukat és egész civilizációjukat – hol előnyös helyzetükből adódóan (ami viszont Nyugat-Európával szemben mindjárt hátrányosnak bizonyult), hol pedig erőnek erejével. Végül mindkét inkoherens államszervezet széthullt, minthogy egyre nőtt az ellenállás és a „kistestvérek” egyre erőteljesebben törekedtek rá, hogy elkülönüljenek és elnyerjék függetlenségüket; ekkor támadtak fel a föderatív (vagy konföderatív) jelszavak, mint a geopolitikai status quo megmentésének eszközei, és bár abban igazuk volt, hogy az adott államalakulat lerombolása után kívülről mindenkit rabság fenyeget, ám a potenciális partnereknek tett engedmények ezúttal is túl csekélynek bizonyultak és (vagy) túl későn jöttek és (vagy) nem voltak őszinték.
Kötetekre rúgna, ha nem akarnánk durva leegyszerűsítéseket elkövetni e kérdésben. Mindenesetre ami a Nemesi Köztársaságot és a bukása utáni helyzetet illeti, a leíró elemzést még senki sem végezte el, noha az ellentétes álláspontok egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A jelen leírás sok olvasóban érzelmi jellegű, másokban módszertani kifogásokat ébreszthet, mivel – minden előrejelzés nélkül – átvettem az ukrán, a szlovák vagy más hasonló álláspontot. Nincs egy igazság ebben a kérdésben. Ellenben igazolt társadalmi és politikai tény, hogy Kelet-Közép-Európában Lengyelország és Magyarország körül a bizalmatlanság hasonló gyűrűje alakult ki, amely elveszi az ember kedvét mindenféle föderációtól vagy konföderációtól. Akkor is, ha egyedül Ukrajna népessége és gazdasága képez olyan potenciált, vagy annyira erős, hogy nem kellene újabb, egészen modern majorizációtól tartania a volt anyaország részéről. További kedvezőtlen körülmény Ukrajna és a többi, Szovjetunióhoz csatolt ország szempontjából, hogy szereztek némi tapasztalatot e „szervezeti” képződményről.
A politikusoknak nem a tényeken kell vitatkozniuk. Ha tények cáfolják az eszmét, az annál rosszabb az eszmére nézve. Kelet-Közép-Európa politikai felépítésének majd ezredéves hagyományait nem lehet se javítgatni, se tökéletesíteni, ez a szerkezet tehát nem segíti a felszabadítás tervét, nem egészíti ki, inkább akadályozza. Vegyük észre, hogy az eltávolodás ettől inkább (a fentebb leírt módon) a mai lengyel, nem pedig a magyar politikai gondolkodásban kezdődött. Itt már megszűnik a kettőnk hasonlósága: a sokmilliós lengyelség az egykor vitatott keleti végeken megsemmisült és szétszóródott, míg minden harmadik magyar valamelyik szomszédos országban él, gyakran diszkriminált helyzetben. Ez az adott közösséget ugyan kívánatosabbá teszi, de ettől az aligha lesz elérhetőbb.
Az „Új Koalíció” tehát búcsút vett a „Jagellók”, a „Dunatáj” vagy a „Tengerköz” eszméitől, de kezdetben nem hirdetett semmit helyette. Az új, összehasonlíthatatlanabbul vonzóbb koncepció körvonalai – erről alább majd szólok – még nem rajzolódtak ki, ha nem számítjuk azokat a jelzésszerű helyzetjelentéseket, amelyeket egyébként inkább hangos gondolkodásnak szántunk, nem hitvallásnak. Ha a tengerközinél szélesebb érdekközösség került szóba, az inkább civilizációs, főként gazdasági és kulturális jelenségeket ölelt fel. Nem volt politikai jövőkép – ellenkezőleg, lapunk első számában (Marcin Mieguszowieckivel együtt) olyan programadó cikket írtam, amelynek egyik fejezete, a „Koalíció és közösség” a két perspektíva szétválasztásának szükségszerűségét bizonygatta. Az volt ugyanis a szándékunk, hogy lehetőleg mindenkit egyesítsünk a nemzetközi együttműködéshez: azokat is, akik hívei a kelet-közép-európai szövetségnek, de azokat is, akik ellenzik. Sőt, még azokat a személyeket és irányzatokat is, akik elsősorban azért közömbösek e kérdés iránt, mert úgy gondolják, előre iszunk a medve bőrére, noha a medvét még nem sikerült előcsalogatni a barlangjából. De váratlanul kiderült, hogy ez utóbbiak száma egészen csekély, elhanyagolható. Az a körülmény, hogy egyre többen igyekeztek tágabb környezetük helyzetét tisztázni, egyre többen vágytak olyan célra, amely képes ösztönzést nyújtani és a tények tudatos elhallgatása lelepleződött, oda vezetett, hogy egyre többen, időnként nem minden gyanakvás nélkül tették fel a kérdést az „Új Koalíció”-nak: jó, együttműködünk, de aztán hogyan tovább? Koalíció, de minek a nevében?
Csak most kezdünk rá választ adni: Európa nevében.
Azaz, az egyesített Európa nevében. Ahogy azt a Nyugaton egyre ismertebb formula hirdeti, a „negyedik szuperhatalom” nevében, amely képes kivívni a globális érvényű teljes önállóságot, teljes szuverenitást, amely színre lépve megváltoztatná a világ erőegyensúlyát, pluralisztikusabb rendszert hozna létre (véget vetne a „tömbök” korszakának), és e kiegyensúlyozott, tehát stabil rendszer kedvező lenne a béke, az igazság és a fejlődés szempontjából.
Kelet-Közép-Európa felszabadítása, vagy kezdetben akár csak szabadságjogaink korlátozott, de érezhető és nem átmeneti kiterjesztése széles körű társadalmi mozgalmat igénylő, hatalmas feladat. Nagy mozgalmak kizárólag nagy eszmék és elképzelések körül keletkeznek, ha világosak és mozgósítani tudnak, legyenek bármilyen nehezen megvalósíthatóak. Földrészünkön egyetlen eszme és elképzelés tesz eleget ezeknek a feltételeknek, a mindenféle külső függőségtől mentes Nagy Európa, amely belül erős, civilizációja pedig a leggazdagabb a világon. Korszakunkban, amikor a globális súlypont a Csendes-óceán felé tolódik, az európaiaknak – minden európainak – fel kell ébredniük álmukból és kemény választ kell adniuk a kihívásra, mert ellenkező esetben szétforgácsolódik identitásuk, vagyis (ahogy régebben mondták) elvesztik a lelküket. (A „Nagy Európa” fogalma, amelyet jelenleg címében visel lapunk, a „Nowa Koalicja” egyik új rovata, azoknak a közös lehetőségeknek a pozitív leírása, amelyek a földrész nemzetei előtt nyílnak; ez a fogalom ugyanakkor közvetve tagadja az olyan dezintegráló és pusztító eszméket, mint a „Nagy Németország”, „Nagy Lengyelország”, „Nagy Románia”, „Nagy Ukrajna” stb., beleértve a „Nagy Oroszországot” is.)
Nem nehéz kitalálni, hogy Európa egyesítésének koncepciója egyértelműen fölényre, jelentős fölényre tett szert, szemben a provinciális jellegű tengerközszerű föderációs-konföderációs gondolattal. A „Nagy Európa” eszmére nézve csak egy dolog lenne végzetes: ha ezt elvetnék a földrész nyugati részén élő nemzetek. Az az anyagi, sőt bizonyos mértékben általános civilizációs szakadék, amely az Európai Közösség tágan értelmezett élmezőnyét elválasztja az Elbától keletre elhelyezkedő országoktól, mindig is jól látszott, de napjainkban gyors ütemben szélesedik; sőt mi több, a földrész keleti fele tele van alig elfojtott vagy ismét fellángoló nemzetközi konfliktusokkal (lásd Erdélyt), már csak ezek miatt is nehéz elképzelni az integrációt. Más tünetekben sincs hiány, amelyek kétségessé teszik, hogy az európai Kelet és Nyugat összeforrasztható (ha, globálisan véve, nem módosítjuk valamiképp mindkét térség nyilvánvaló különneműségét).
A kedvezőtlen jövendöléseket azonban cáfolni látszik az a körülmény, hogy az elmúlt években az Európai Közösség megnövekedett többek között Görögország és Portugália felvételével, s ezek civilizációja elmarad Csehországétól és Magyarországétól, de például a balti nemzetekétől is. Ha abban reménykedünk, hogy az összeurópai eszme vagy érdekközösség végül képes a napi bevételek és kiadások kalkulációja fölé emelkedni, akkor még ígéretesebb érv lehet az a körülmény, hogy megkezdődtek az előkészületek Törökország belépésére az EGK-ba. És történik ez annak ellenére, hogy a török gazdasági potenciál és életszínvonal alacsonyabb, mint – mondjuk – a válság mélypontjára süllyedt lengyel, nem is beszélve a Törökország és Görögország közti heves területi vitákról. Tegyük hozzá, hogy Törökország lesz az EGK-ban az első, méghozzá nem is kis ország, amely iszlám többségű és hiányzik a politikai kultúra vagy általában a kultúra klasszikus európai öröksége, efféle helyzet pedig sehol sincs Kelet-Közép-Európában. Láthatjuk, hogy még az ilyen jelentős eltérés sem akadály. Nem jelenthet leküzdhetetlen akadályt az sem, hogy az Európai Közösség esetleges keleti kiépítésével megsérülne a térség mostani „nivellált” jellege, megváltozna a különféle elemek és sajátosságok aránya. Hasonló átalakulás már bekövetkezett néhányszor, különböző előjellel és anélkül, hogy megrázkódtatást okozott volna, tudniillik mert előkészítették. Semmi más, csakis a szovjet birodalom, és különösen az úgynevezett korlátolt szuverenitású „szocialista államok” léte gátolja Európát abban, hogy teljes értékű, igazi Európa legyen.
Az előnyök közül, amelyekben Kelet-Közép-Európa részesülne, ha egyesülne Nyugat-Európával az itt egyezményesen Nagy Európának nevezeti organizmusban, a következőket érzem a legértékesebbeknek:
– Tartós szabadság és biztonság, amit Nagy Európa a globális játszmában elfoglalt helyének (erről már szó volt), szuperhatalmi „státusának”, továbbá szabályszerű belső felépítésének és az egyenletes erőmegoszlásnak köszönhetne. A több száz milliós társadalomban, amely tele van markáns nemzeti egyéniségekkel, senki – még a két államból egyesült Németország, sőt, még az orosz etnikum (az ő esetleges részvételük egyébként önálló, összetett probléma) – sem lenne ilyen hatalmas, hogy dominálhatna: eleve kudarcra lenne ítélve minden esetleges vagy váratlan expanzió, természetesen az olyan kisebb jelentőségűek is, mint a lengyel vagy a magyar.
– Lehetőség nyílnék a világméretű civilizációs versengésben való részvételre, főképp a tudomány, a technológia és a gazdaság terén. Nagy Európa esélyes lenne arra, hogy a világ első három helyezettje közé kerüljön (az Egyesült Államok és Japán, a távolabbi jövőben pedig minden bizonnyal Kína mellett); ugyanakkor az egyesült Tengerköz alternatív koncepciója, azaz a – sajnos – pénzügyileg gyenge, technikailag elmaradott és ökológiailag lepusztult országok korántsem csábító ligája nem segítene abban, hogy átugorjuk vagy behozzuk a lemaradást, túl nehéz lenne ez már akár egyesített erőinknek is (ami különben drámai dimenziókkal ruházza fel a szovjet uralom következményeit).
– A társadalmi rendszer és a jog, ezen belül a konfliktusok demokratikus és igazságos megoldása terén elért hatalmas nyugati eredmények keleti terjesztését természetesen és automatikusan, messzemenőleg meg kellene könnyíteni. Többek között a szabad választási rendszer által, amelyet kontinensünk keleti fele nemzedékek óta nélkülözni kényszerül, hisz Nyugat-Európa világviszonylatban is a tapasztalatok és a pozitív példák tere, különösen amennyiben a nemzetközi viszonyok Kelet-Közép-Európa számára kulcsfontosságú szférájáról van szó. Ha sikerült maradéktalanul úrrá lenni az egykor halálos francia–német konfliktuson, akkor Európában – egész Európában – semmi sem lehetetlen. Mivel az államhatárok jelentősége csupán adminisztratív jellegű lesz, semmiféle értelemben nem akadályozhatják az embereket, és mi más segíthetné hatékonyabban a területi viták megoldását vagy egyenesen de facto érvénytelenítését?
– Az integrációs folyamatban ki lehet használni számos évtizedek óta kész, kidolgozott nyugat-európai mechanizmust és intézményt; nem kell mindent nagy fáradsággal a nullától kezdeni, amint azt akkor tennénk, ha kizárólag a kelet-közép-európai közösséget építenénk.
Állítom, hogy a fentiek értelmében a kelet-közép-európai nemzetek, társadalmak, országok utolsó közös tette – az utolsó és természetesen nem az első, mert hosszú még az idevezető út – az kell legyen a majdani jövőben, hogy közös erővel, tehát hatékonyabb formában, olyan politikát folytassanak, amely valamennyiük számára lehetővé teszi a csatlakozást Nagy Európához, véget vetve ezzel az emberiség egyik legfájdalmasabb politikai konfliktusának.
Varsó, 1988. július
Kapcsolódó cikkek
- Térségünk [7]