Európa újabbkori történelmében ismét Közép-Európáról beszélünk. Nem először és valószínűleg nem is utoljára. És éppen akkor – a nyolcvanas évek elején – kezdtük mi, ezen az égtájon élők európai hovatartozásunkat firtatni, amikor a Nyugat már-már „leírta” magában Európát. Az ő szemükben a politikai detant, a helsinki remények szétfoszlása, nem utolsó sorban a Szolidaritás lengyelországi betiltása után Európa nem látszott többnek, mint romantikus nosztalgiának, szépelgő ábrándnak. Mindenesetre úgy látszott, nincs sok értelme az ókontinens kulturális közösségét emlegetni.
Bevallom, a két kis „illegális” füzetet, amelyről itt röviden szólni szeretnénk, már néhány hónappal ezelőtt hozta a Posta (nem tévedés, valóban a posta hozta és megérkezett), s talán akkor sem voltak a legfrissebbek, hisz mindkettőn az 1988-as dátum szerepel. Az egyik Gondolatok a mi Európánkról címmel politikai esszéket tartalmazó kötet, tucatnyi szerző mondja el benne, hogy mit ért Közép-Európa fogalmán; a másik egy magyar nyelvű folyóirat (vagy csak kezdeményezés?), a Zóna első száma, amely ugyancsak Lengyelországban készült „a szovjet tábor országainak rendszertelenül megjelenő folyóirata” alcímmel, „hagyományos”, egyszerű szitanyomással. Azt hiszem, mindkét kiadvány ma is megérdemli a figyelmet, annak ellenére, hogy az elmúlt esztendő a sajtónyilvánosság tekintetében Lengyelországban is alapvető változásokat hozott. Nemcsak a Szolidaritás sajtója jött föl a föld alól, hanem – épp a legutóbbi időkben – több olyan független értelmiségi folyóirat, amelyek nem álltak szorosabb kapcsolatban a szakszervezettel és amelyek ma is a „második nyilvánosság” legrangosabb orgánumai (Krytyka, Polityka Polska, Nowa Koalicja stb.) jelét adta „legalizálódási” szándékának, így a Polityka Polska szerkesztősége egyenesen gyűjtést hirdetett az ehhez szükséges anyagi bázis megteremtésére; másrészt viszont e sorok írása idején, a Mazowiecki-kormány megalakulása utáni napokban is létezik a lengyel cenzúra (a Kiadványokat és Rendezvényeket Ellenőrző Hivatal). A helyzet tehát paradox, s aligha kétséges, hogy néhány várható radikális változás után is az marad; azt pedig nem nehéz feltételeznünk, hogy a társadalmi erőviszonyok e kényes és ellentmondásos egyensúlya még jó ideig élteti a nyolcvanas években soha nem sejtett méretekben kibontakozott lengyel „második nyilvánosságot”.
De az említeti két kiadvány nem csupán azért érdekes, mert a jelek szerint a szamizdat nem tűnik el egyik percről a másikra a lengyel szellemi életből; hanem elsődlegesen tartalmi okokból. Az esszékötet kiadói előszava szerint a könyv alapötlete „az utcán hevert”, hisz az utóbbi időben „igen sokat beszélünk és írunk Közép-Európáról”, a szerkesztők azonban (az impresszum szerint a gyűjteményt az Obóz – magyarul: Tábor – című folyóirat szerkesztősége állította össze) kivételesen rangos szerzői névsorral álltak elő, köztük olyan, sokak számára nálunk is ismerősen hangzó nevekkel, mint Jan Józef Lipski, aki a KOR alapítója és egyik vezéregyénisége volt. Jacek Maziarski, a magyarul is jól tudó ismert ellenzéki publicista vagy Jan Józef Szczepanski, a nemrég megalakult független lengyel írószövetség elnöke. Az eredeti szándék az volt, hogy a tizenkét neves hazai egyéniség mellett legalább ennyi külföldi szerzőt megszólaltassanak, ám a kötet zárásáig csak Josef Skvo-reckytől (Csehszlovákia) érkezett kézirat, így a szerkesztők – egy esetleges második kötet reményében – a meglévő tizenhárom írást rendezték sajtó alá, így is ritka érdekes anyagot téve közzé, amely megérdemelné valamely magyar kiadó figyelmét is.
A kötet szerkesztői egy kívánatosnak tartott, ám egyelőre bizonytalan kimenetelű dialógus alkotórészeként kínálják munkájukat, megállapítva, hogy „Közép-Európa ma e dialógus részvevőinek tudatában kétféleképpen él. Egyesek kulturális közösséget – és Milan Kundera meghatározásával „sorsközösséget” – látnak benne. Mások aktuális politikai jelentéssel ruházzák fel, azt a kulcsot látva benne, amely segít „sortir de Jalta”, azaz kijutni Jaltából, ahogy hat esztendővel ezelőtt Mitterand elnök mondta. Mindemellett nemcsak a „vasfüggöny” felénk eső oldalán élőket érdeklik ezek a kérdések. Ebben a hivatalosan soha meg nem hirdetett és el sem kezdett párbeszédben részt kérnek az osztrákok és a németek is, mindazok, akiknek nem mindegy, hogyan alakulnak a viszonyok e szerencsétlen térségben és hogy megállítható-e e tájék Európától való eltávolodása…” Az, hogy ez a kétféle Közép-Európa eszme voltaképp mégis egy, valójában már a magyar nyelvű Zóna lapozgatása közben fogalmazódik meg bennem, noha a folyóiratban jóval kevesebb szó esik Közép-Európáról, mint a tematikus esszégyűjteményben.
A Zóna bemutatkozó száma számos értékes dokumentumot, alapvető fontosságú írást közöl, visszanyúl a nyolcvanas évek elejéig, s lényegileg a lengyel szamizdat sajtóból válogatva – habár nemcsak abból. Tamás Gáspár Miklós „Nyílt levelét” a párizsi–genfi román kongresszushoz, valamint Mihai Korne erre írott válaszát például a Hírmondó 1984-es évfolyamából vették át. További magyar vonatkozású anyagok: Schöpflin György előadásának szövege „a kommunista hatalomátvételről Kelet-Európában”, a Duray Bizottság 1984-es közleményei. Emellett olvashatunk az ukrán ellenzéki mozgalmakról, a lengyel–ukrán és a lengyel–litván nem hivatalos párbeszédről, lengyel és csehszlovák ellenzékiek két carlsbergi találkozójáról, a KOR, illetve a Szolidaritás és a Charta ’77 kapcsolatairól, a Szolidaritás egykori nevezetes dokumentumairól (az 1981-es Szolidaritás-kongresszus üzenete Kelet-Európa dolgozóihoz), a szabad lengyel szakszervezettel kapcsolatos magyar állásfoglalásokról stb. Néhány fontos szövegközlés: Zdenek Mlynar: A szovjet tömb fejlődésének perspektívái, Leszek Kolakowski: Euro- vagy ázsiokommunizmus?, Adam Michnik: Az ellenállásról. Megemlíthető még a neves humorista, Slawomir Mrozek „feljelentései” – és külön érdekességként egy rövid, gyakorlati szakmai útmutató „a legegyszerűbb nyomdatechnikai módszerekről”, vagyis a szitanyomásról.
E zömmel a nyolcvanas évek derekán keletkezett anyagokat tartalmazó folyóiratszámban térségünket – zónánkat – illetően gyakoribb a Kelet-Európa vagy a Kelet-Közép-Európa kifejezés, mint a Közép-Európa. Így egymás mellett olvasva az említett esszékötettel, amely egyébként jó pár esztendővel később kelt írások gyűjteménye, úgy érzem, valóban egy sajátos dialógus részese vagyok, amely a Közép-Európa eszme, a közép-európaiság tudata fejlődéséről tudósít. A folyamat leegyszerűsítve ekképpen is jelezhető: Kelet-Európától Közép-Európáig. A jaltai „geopolitikai” tények elfogadásától a jaltai helyzet megkérdőjelezéséig. A Közép-Európa eszme, még ha bizonyos értelemben meghatározott tájékhoz kapcsolódik is, elsősorban egy spirituális „földrész” sajátja: azé a „keleti” Európáé, amely a mostoha történelmi sors ellenére sem akar leszakadni Európáról. Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy nem akar leszakadni a Nyugatról. Legalábbis elsősorban nem ezt. Inkább hogy nem akar leszakadni önmagáról, saját múltjáról, e múlt jogán megillető európaiságáról.
Ezért emelném ki a Gondolatok a mi Európánkról kötetből Wieslaw Szukalski Két Közép-Európa című írását, mert Szukalski szemében a Közép-Európa eszme mai „divatja” elsősorban erkölcsi fogantatású. Azt írja: „Minden lázadó és tiltakozó megmozdulás, amire 1948 után Közép-Európában sor került, morális indíttatásból fakadt. Még az 1956-os magyar felkelés is, amikor rövid idő alatt a többpártrendszer bevezetéséhez vezetett, valójában nem volt más, mint társadalmi méretű tiltakozás az igazságtalanság és a gonosz ellen. A kommunistákat nem azért kergették el, mert ilyen vagy olyan ideológiai tételeket hirdettek, hanem mert felelősek voltak az egész nemzetet ért sérelmekért és bűntettekért. Tizenkét évvel később ugyanennek a kommunista doktrínának a képviselői reformokat vezettek be Csehszlovákiában, és a társadalom széleskörű támogatását élvezték, minthogy tevékenységüket az emberek jónak ítélték az elődeik (és utódaik) által elkövetett rosszal szemben. A hatalomra jutó Giereknek a lengyelek lelkesen azt kiáltották, hogy „segítünk!”, noha ugyanahhoz a párthoz tartozott, mint Gomulka. Csakhogy ez utóbbi a megelőző korszak minden visszaélését megtestesítette, míg Gierek az igazságosság helyreállítását ígérte. A hetvenes és nyolcvanas évek disszidens közép-európai mozgalmai nem a politikai, hanem a morális lázadás megnyilvánulásai voltak. Még a Szolidaritás is, amely oly intenzíven (és őszintén) hangsúlyozta a maga apolitikusságát, valójában az erkölcsi alapelvek visszakövetelésének intézményesített formája volt. Az emberek, amikor kimentek az utcára, amikor megtagadták a katonai eskü letételét, amikor képesek voltak szakszervezeti tevékenységükén a börtönt is vállalni, nem politikai ambícióikról tettek tanúságot. Az emberi méltóság és tisztesség motiválta tetteiket.”
Ebben az összefüggésben Közép-Európa egyszerűen azt jelenti – még mindig Szukalski szavaival –, hogy „negyven esztendő kommunista képmutatás és kétnyelvűség után az átlagos közép-európai polgár ösztönösen azokat a tartós értékeket keresi, amelyek ellenméregül szolgálhatnak a propaganda által hirdetett erkölcsi relativizmusra.” Azt hiszem, aligha tévedünk, ha igazat adunk a lengyel szerzőnek: ez a morális igény jelenti azt az elemi erőt, ami Közép-Európát „divatba” hozta.