Megismétli-e magát a történelem Közép-Európa szovjet megszállta részén? Eddig minden évtizedben megpróbálta valamelyik nép visszaszerezni a demokráciát, és miközben a Nyugat dermedten figyelt, mindig katonai elnyomás végzett a kísérlettel. Most egyszerre két kommunista párt, a magyar és a lengyel kényszerül ismét pluralizmust és hatalommegosztást ígérni. Csehszlovákia sem állhat ellen sokáig egy új tavasznak. Vajon ezúttal elkerülhető-e a kudarc?
Az új tragédia előjele volna, ha a Bush-adminisztráció is csak kívülállóként tenné fel ezt a kérdést. Valójában a Nyugatnak nemcsak érdeke, hogy megindulhasson a békés áttérés a demokráciára, hanem sokat tehet ezért. Fel kellene ismernie, hogy a közép-európai válság a biztonság és a stabilitás új definícióját követeli meg, és új megoldásokat kellene javasolnia a Szovjetuniónak.
Túl a csapat- és fegyverzetcsökkentésen, Kelet-Közép-Európát különálló regionális problémaként a Moszkvával folyó tárgyalások napirendjére kellene tűzni. E lépés célja nem egy új, nagy, jaltai típusú rendezés volna, hanem annyi, hogy lemondassák a Szovjetuniót a Brezsnyev-doktrínáról.
„Cuius regio, eius religio” – akié a terület, az diktálja a vallást. Ezt a feudális elvet Sztálin kényszerítette ismét Európára, és utoljára Berzsnyev erősítette meg. Ez a doktrína állította meg a csehszlovák, a magyar és a lengyel reformot. A kelet-európai válság e doktrína válsága, és nem a szovjet glasznoszty visszhangja, mint Nyugaton sokan hiszik.
Budapesten, Varsóban és Prágában a korábbi demokratizációt (sic!) elfojtó restaurációs rezsimek kerültek végső csődbe. Független politikai mozgalmak, demokráciára érett társadalmak követelik a jogaikat, nyugati mintára. Gazdaságilag több ország szinte teljesen függővé vált a Nyugattól.
A bejelentett szovjet csapatkivonások nem hoznak megoldást Kelet-Európa számára – ugyanis a Nyugatnak szólnak. Támadó célúból megszálló jellegűvé változtatják a Vörös Hadsereg jelenlétét, abban a reményben, hogy a fellélegző Nyugat-Európa ezentúl szívesen látja majd a szovjeteket rendfenntartó erőként a forrongó Kelet-Európában. Ez Gorbacsov saját változata a „területért békét” témájára, és egyúttal a Brezsnyev-doktrína utolsó kiadása.
Ez azonban igen hibás számítás, és a Nyugat rossz szolgálatot tenne Gorbacsovnak, ha ezt nem mondaná meg neki. Az egypártrendszerek tarthatatlanokká váltak Kelet-Közép-Európában, és erőltetett életben tartásuk csakis konfliktusokhoz vezethet Európa közepén. Ha eddig a demokratizálás mozgalmait destabilizálónak vélték egyes nyugati országok, ma már a demokratizáció elmaradásától kell félteniük az európai stabilitást.
A közép-európai bajokból csak egyetlen békés és közös kiút van a Nyugat és Moszkva számára. Gazdasági, belpolitikai és ideológiai tekintetben a Szovjetuniónak egyértelműen fel kell adnia fennhatóságát a katonailag általa ellenőrzött országokban. Valójában ugyanis ezek az országok még mindig nem lehetnek biztosak benne, nem fogják-e holnap a Kremlben kalandorságnak minősíteni valamelyik mai reformjukat.
Jelenleg a Nyugat több okból is húzódozik attól, hogy felvesse a kelet-közép-európai kérdést. Az „atlantisták” attól tartanak, hogy ezzel jogosulatlanná válna az amerikaiak európai katonai jelenléte. Az „európisták” viszont úgy érzik, a kérdés felvetésével otthoni nehézségeket okozhatnának Gorbacsovnak, ami veszélyeztethetné a détente-ot[SZJ] és a peresztrojkát. Valójában mindkét félelem alaptalan, ha világossá teszik, hogy a kelet-közép-európai demokratizációnak szóló zöld jelzés nem arra szolgál, hogy az érintett országokat áthozza a NATO oldalára, és arra sem, hogy egyoldalúan feloszlassa a Varsói Szerződést.
A détente és a peresztrojka bizonyosan megsínyli, ha a szovjet szándékok bizonytalansága fönnmarad. A reformok nem lesznek elégségesen bátrak, a válság csak mélyülni fog, és a halmozódó feszültség közepette elvész a békés átalakulás esélye. Az eredmény kezelhetetlen csőd, vagy újabb forradalmak és katonai beavatkozások.
Természetesen nem arra van szükség, hogy a Szovjetunió rendelje el a demokráciát elvtársainál. Ellenkezőleg, arra kell garanciát adnia, hogy magukra hagyja őket társadalmaikkal és hitelezőikkel szemben, s azontúl változások esetén sem avatkozik be katonailag a szövetséges országok gazdasági és politikai ügyeibe.
Ahogyan a NATO-nak el kell tűrnie, ha a választók kommunistákat juttatnak be a kormányba, a Varsói Szerződésnek is el kell viselnie a többpártrendszert és a szabad kereskedelmet. Semmi más nem lehet a Gorbacsov ígérte „közös európai ház” alapja. Csak ilyen politikai garancia bizonyíthatja, hogy a Varsói Szerződés nem agresszív tömb; e nélkül a legnagyobb csapatkivonás is csupán időnyerési manőver lehet.
A követelés, hogy a Szovjetunió jogi érvénnyel is mondjon le a Brezsnyev-doktrínáról, igen szerény, ha figyelembe vesszük a Varsói Szerződés rozoga állapotát. Valójában a Szovjetuniónak is érdeke ez, és a Nyugatnak nem kell cserébe bármit felajánlania a jövőbeni jobb kapcsolatokon kívül. Csakhogy a szovjet vezetők, mint azt Afganisztán esete is mutatta, képtelenek rá, hogy önkorlátozó döntéseket maguktól meghozzanak. A gondolatot el kell ültetni a fejükben, és ez a Nyugat feladata.
Minél előbb veti fel az új amerikai kormány a kelet-közép-európai kérdést, annál hamarább kezdi majd szovjet partnere segítőkésznek találni a javaslatot.
Megjelent a Washington Post és az International Herald Tribune 1989. március 3-i számában.
- Térségünk [6]