Lezajlott az MSZMP rég várt kongresszusa, amely előtt ki-ki a pártszakadás félelmének vagy reményének adott hangot a maga vérmérséklete szerint. A pártszakadásra nem került sor. Az MSZMP összeszedte minden erejét és átalakult azzá, ami addig is volt. Nem csupán új minőségű szervezet nem jött létre a régi helyén, hanem bizonyos mértékig restauráció zajlott le, visszaállt az az állapot, amely az utolsó évek megzavarodott viszonyai előtt a kádári évtizedekben uralkodott. Akkor is az volt a helyzet, hogy a párt legcsúcsán álló vezetés reformistább, nyitottabb, tanulékonyabb volt a funkcionáriusok tömegeinél és az aktív párttagságnál. Ez utóbbiak kényszerűen alárendelték magukat a nézeteikkel ellentétes felfogást képviselő vezetésnek, és csendesen szabotálták „revizionista” politikáját Most is a reformirányzat került a párt élére, míg az ezzel magát nem azonosító „vonalas” zöm azon nyomban alkalmazkodott az új helyzethez.
Az új rezsimpárt a reformszárny előretörése ellenére sem számolt le a „vonalas” szárnnyal. Egyikük sem kényszerűlt kilépni. A „reformpárti” és a vonalasokat képviselő „népi demokratikus” platform rögtön a kongresszus kezdetén paktumot kötött és így nyilvánvalóvá vált, hogy együtt lesznek jelen továbbra is a pártban. A vezetést azonban lényegében a reformszárny vette át. Ugyanis a választás utánra magát még mindig csakis uralkodó tényezőnek elgondolni képes „párt” számára két stratégia lehetséges: a Jaruzelski-féle puccs elkerülése vagy a Jaruzelski-féle puccs. Adott helyzetben mindkettőt csak a reformirányzat nagy tekintélyű vezére képviselheti. Ő tudhatja „eladni” a pártonkívüli tömegek között az új-régi párt politikáját és elkerülni a puccsot, de ha kell, ő az, aki puccs esetén jól csengő nevével semlegesíteni képes tömegeket. A „vonalas” szárny hiába rendelkezik elsöprő többséggel, saját vezetést állítani nem tud, így kénytelen az ellentétes irányzat vezetését elfogadni. Átállásukat, köpönyegfordításukat az hitelesíti, hogy eddigi vezéreik: a már bukott, de pozíciója visszaszerzéséért szívósan harcoló Berecz és a vezetésben a vonalasokat képviselő Grósz nem fogadták el a párt átszervezését és kiváltak a vezetésből, sőt magából a pártból is. Tehát csupán aki hozzájuk csatlakozik, az a „vonalas”, aki átáll, az elfogadható igazi reformernek.
Ezzel az átfestési manőverrel a párt a választásokra készül. Arra kényszerül, hogy káderpárt volta mellett tömegpárt is legyen. Tömegei eddig is voltak: a még mindig hétszázezres tagság. A párt eddigi szerepe: igazolni, hogy nem csupán az uralkodó bürokráciát jelenti, hanem képes közvetíteni is a társadalom irányába a vezetés politikai akaratát, továbbá utánpótlási bázist alkotni a bürokrácia új tagjai kiemeléséhez. Ez a szerep a múlté: csak akadály a választási harcban. Elérkezett az idő, hogy a vezetés leváltsa a már csupán zavart okozó tagságot. Ezért kell az „új” pártba új belépéssel átlépni. A vezetés azt kívánja, hogy a nagyszámú vonalas beállítottságú, egyszerű, aktív hajlandóságú párttag maradjon távol az átfestett párttól, és ne gátolja a reformpárti vezetés működését. A manőver könnyebbséget fog jelenteni a koalíciós kormány létrehozásánál: aki koalícióra kíván lépni az MSZP-vel, arra hivatkozhat, hogy ez már „nem az a párt”. Ám híveket, választókat nehezen fog szerezni. A határozatlan, passzív tömegek az átfestésben annak jelét fogják látni, hogy fordulat történt és inkább mernek ellenzéki pártra szavazni, mint korábban mertek volna.
Grósz és Berecz még harcol. Azt hirdetik, hogy ha több tag nem csatlakozik az átszervezett párthoz, mint amennyi igen, akkor létezőnek nyilvánítják az MSZMP-t, és a kimaradtakat felszólítják az eredeti MSZMP-hez való csatlakozásra. Reménytelen vállalkozás. Abban a kezdeményezők ugyan nem tévednek, hogy az át nem lépők „vonalas” érzelmektől vezettetve maradnak távol. Saját erkölcsük szempontjából bizonyos joggal háborodnak fel azon, hogy korábbi főfejeseik az ő kis privilégiumaik feláldozásával akarják átmenteni saját nagy privilégiumaikat. Berecz és Grósz – a két vesztes – mégsem számíthat rájuk, mert ezek a „vonalasok” 1956 után és harminc éven át mindig a győzteshez csatlakoztak.
Az új vezetést az átállt vonalasok és a reformpárti csoportok koalíciója alkotja. Grósz helyét Nyers Rezső vette át abban a tekintetben, hogy most már ő integrálja a lavírozó „vonalasokat”. Mivel a zöm ilyen, ezért ő a pártelnök. Meg azért is, mert a reformszárny politikailag erősebb, vezetőképes áramlat, a nemzeti hangvételű reformszárny vezére népszavazással választott köztársasági elnökként akarja birtokolni a pártfőtitkár korábbi diktátori hatalmát, s ebbe nem akarja a pártelnökséget belekeverni. A reformszárnynak a nemzeti hangvételt előtérbe nem helyező irányzata gyenge pozícióval került az új vezetésbe. Egyik hangadójuk, Keserű Imre, aki az új pártelnökségben helyet sem kapott, kifejezte elégedetlenségét a „vonalasok” átmentődése miatt. Utóbbiak ott vannak a huszonnégy tagú pártelnökségben – a korábbi PB és KB eme furcsa összezagyválásában –, de nem ők tartják kézben a gyeplőt. Az új párt színes, mint a katonai járőrköpeny: terepszínű. Platformfoltok ékesítik vagy éktelenítik, de ezeknek funkciója sem más, mint a katonai foltoké: az álcázás.
- Beszélő [5]