Úgy tűnik, hogy az egypártrendszerű szocializmus, a körülmények drámai alakulása miatt, kénytelen most politikai repertoárját kibővíteni néhány újabb trükkel.
Kezdetben volt a rémséges csengőfrász és az éjjel nesztelenül suhanó fekete autó. Később a pártfegyelem mumusa, a „kéz kezet mos” és a „mi kutyánk kölyke” mentalitás.
A „demokratizmus szélesítése” azonban újabb, már szolidabb, de nem kevésbé hatékony megoldásokat követelt a párttól, hogy monolitikus hatalmát megtarthassa. Persze már maga a kifejezés – demokratizmus – is alkalmas arra, hogy megtévessze az embert. Nem a demokráciáról, a démosz tényleges uralmáról van ugyanis szó. Csupán egy „izmusról”, amelynek a párt némileg megváltozott munkastílusát kell szimbolizálnia. A tömegkommunikációban különös módon, mindig „demokratizmusról” esik szó, és nem az igazi, valódi népuralomról. Ez utóbbit a hatalom birtokosai természetesen nem gondolják komolyan.
Ugyanilyen varázserejű a „new speak”-ben[SZJ] a „demagógia”. Ki a demagóg a párt szerint? Az, aki kritikusan, egyértelműen fogalmaz. Aki ki meri mondani a kimondhatatlant. S ha nem mondja ki, csak céloz rá, sejteti és jelképesen utal rá? Erre is van címke: ezt hívják kérem „sanda politikai szándéknak”. Ez véletlenül igen jó szólelemény. Tetszenek érezni ennek a „sanda” szónak a megsemmisítő erejét? Aki sanda, az nem egyenes, nem becsületes, az ravasz és rosszindulatú. Ezzel a minősítéssel nagy sikerrel lehet lejáratni a hatalom számára kellemetlen embereket.
De újabban a pártnak már érzelmei is vannak. Miközben szenvtelenül taszít nyomorba újabb százezreket rendeleteivel, megbántottan és sértetten mondja a főtitkár[SZJ] a sztrájkoló bányászoknak: bajaik orvoslására más megoldást is találhattak volna. Eddig csak tiltott, utasított, rendelkezett a párt, most már megsértődni is tud – ez is a fejlődés egy formája.
És persze tanuljuk a parlamentarizmus – a párt által átértelmezett – játékszabályait is. Ma már nem eltüntetnek, megfenyegetnek a hatalom számára nem kedves képviselőket, hanem csupán a tv-közvetítés műsorideje jár le, ha Király Zoltán kezd beszélni Bős–Nagymarosról. Ma már nincsenek kék cédulák Magyarországon, csupán „tájékoztatót” tartanak a pártközpontban az amúgy is többségben levő (76 százalék) párttag képviselőknek. No és ha pártonkívüli képviselők ugyancsak frakciózni szeretnének? Akkor az országgyűlés elnöke „nem vállalja az egyeztetést” az ügyben.
Hallom, hogy az egyesületi törvény első tervezetében sokkal több a gátló rendelkezés, mint amennyit a helyét és szerepét kereső, jogait érvényesíteni akaró állampolgár szeretne. Nincs ebben semmi érdekes. Természetesnek tartom, hogy a párt továbbra is kézben akarja tartani a hatalmat, „vezetni” akarja a társadalmat, még ha erre sose kapott is fölhatalmazást a néptől ebben az országban. Csak az zavar, hogy közben el akarja hitetni velem, hogy nálunk a közakarat formálja az országot, a jövőt.
Boldogult Rodolfo mester azt mondotta nekünk: „Figyeljék a kezemet, mert csalok!” Figyeltük is, de nem láttunk semmit. Értette a dolgát. A hatalom birtokosai nem szeretik, ha figyelik a kezüket, mert rosszul csalnak. Ha megfogadjuk a Rodolfo mester tanácsát, és lankadatlan buzgalommal figyeljük a kezüket, rá fogunk jönni, hogy mikor és hogyan.
- Témáinkhoz [6]