Miközben az egész világ sajtója lelkesedik a lengyelországi változásokért, Lengyelország szakadék szélén áll. Az infláció következtében az életszínvonal rohamosan csökken. Október elején a korábbi üzemanyagár-emelés következtében megint drágább lett a tej és összes származékterméke: a vaj, a tejföl, a sajt stb. És épp ezek az élelmiszerek alkotják a legszegényebb rétegek étkezésének alapját, mert a húst régen elfelejtették a nyugdíjasok, a járadékosok, a sokgyermekes családok tagjai. Ami pedig még viszonylag olcsó, az nincs. A cukor több hónappal ezelőtt eltűnt a boltokból, ugyanez lett a sorsa a legolcsóbb (az állam által dotált) kenyérnek, túrónak és tejnek (magam is kértem magyar barátomat, hogy legközelebb hozzon Budapestről egy kiló cukrot). Október 3-án a lengyel tévé a Szolidaritás műsorát közvetítette, egyik részlete a szegényekről szólt. Az anya, akinek az arcát a nézők nem láthatták – úgy látszik, szégyellte szegénységét –, bevallotta, hogy egyszer hetente igyekszik valami húst főzni ebédre a gyerekeinek. De nem mindig sikerül, mert hiszen a hús olyan drága…
Az árak a beszélgetések fő témájává váltak. Egyik napról a másikra egyre több helyet foglalnak el a napilapok oldalain, egyre hosszabb műsoridőt a tévében és a rádióban. A közhangulatban radikális változás érezhető: az emberek, úgy látszik, csak most kezdik megérteni, hogy az eddigi életszínvonal még messze van attól a mélyponttól, amelyhez rohamosan közeledik az ország. A romániai helyzet fenyegető perspektívája rémlik.
Persze egy ilyen összehasonlítás megtévesztő és felszínes. Nemcsak azért, mert a két ország politikai helyzete egészen más. Ha el is tekintünk a politikai szférában bekövetkezett változásoktól, a lengyel gazdasági csőd egészen más jellegű, mint a romániai apokalipszis. A válság tüneteinek mostani súlyosbodása tulajdonképpen a gyógyulás jele, vagy legalábbis jele a gyógyítási szándéknak. A Rakowski-kormány ostoba döntést hozott augusztus elején, amikor minden előkészület nélkül érvényesítette a szabadpiaci játékszabályokat a mezőgazdaságban és a mezőgazdasági iparban, de azt nem lehet kétségbe vonni, hogy nem a rendszer konzerválásának szándéka vezérelte. Meggondolatlan lépés volt, de jó irányban. Ezért most a Szolidaritás-kormánynak nincs más választása, tovább kell vinnie azt a folyamatot, amely igen komoly megterheléseket jelent a lakosság számára. A Szolidaritás parlamenti frakciójának ülésén (amely az Állampolgári Parlamenti Klub nevet viseli) Jacek Kuron munkaügyi miniszter így írta le a mostani helyzetet: „Menet közben muszáj átalakítanunk egy régi, elavult vonatot. Persze sokkal könnyebb lenne a munka, ha a vonat megállna. De az a baj, hogy nem szabad és nem is lehet megállítani.”
A vonat tatarozói csak azt tehetik, hogy mielőbb befejezik a munkájukat – ami viszont átmenetileg nagyobb gondokat, mélyebb elszegényedést jelent a társadalom számára. Ezeket a problémákat a nyugati segély csillapíthatná, de a reakciós tőkések, akik annak idején szívesen támogatták a liberális Giereket, Kádár bácsit és a Moszkvától független Ceausescut, most valahogy nem lelkesednek a közép-európai reformokért. Persze tapsolnak, de ez nem kerül semmibe…
Menet közben és pénz nélkül tatarozzuk ócska vonatunkat. Lesz-e az utasoknak elég türelme? Elegendő-e ehhez az a társadalmi bizalom hitel, amellyel a Szolidaritás rendelkezik? Senki sem tudja. Viszont nagy segítséget jelent, hogy mindenki tudja: más út nincsen.
PS. Miközben ezt a szöveget írtam (két napig tartott), a házam melletti boltban további tíz százalékkal lett drágább a vaj. Talán nem is igaz a cikk utolsó mondata. Hiszen van egy másik út: éhen halni. Sokkal olcsóbb lenne és látványosabb.
(Varsói levelezőnktől)
- Második világ [6]