A glasznoszty és a peresztrojka jelszavától visszhangzik a világ. Általános a reménykedés, hogy terjed és erősödik a piacmechanizmus és a demokrácia.
Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a totalitarizmus és a demokrácia, a központi tervutasításos rendszer és a piacgazdaság nem annyira szemben állnak egymással, mint kiegészítik, fenntartják, igazolják egymást.
Ez már réges-régen nyilvánvaló lehetett volna, vagy volt is, hiszen a demokratikus és piacorientált rendszerek tőkései mindig is üzleti kapcsolatban álltak az állampolgárt jogfosztottságban tartó totalitárius államhatalommal. Néha talán zavarták a nyugati tőkést az olyan rikító esetek, amikor kiderült, hogy valamelyik szerződést a keleti fél koncentrációs táborban tartott – bírósági tárgyalás nélkül elítélt – rabok munkájával teljesíti. Ez azonban semmit nem változtat azon, hogy mindig a független nyugati tőkés állt üzleti kapcsolatban a milliókat függőségben tartó keleti, illetve déli államhatalommal.
Történt most valami, ami – noha nem tartozik a nagyobb volumenű üzletek közé – minden eddiginél élesebb fénnyel világít rá erre a viszonyra. A magyar kormány szerződést kötött a csehszlovák kormánnyal egy közös dunai vízlépcsőrendszer létesítésére. Ez a szerződés a népből, főleg a magyar népből páratlan méretű tiltakozást váltott ki. Ennek elsősorban környezetvédelmi és gazdasági okai vannak, de az is oka, hogy a Dunának mint nemzetközi vízi útnak egy 30 km-es szakaszát az országhatárról elvezetik Csehszlovákia területére. A rendőri elnyomás, a megfélemlítés ellenére, a szabad sajtó hiánya ellenére, és annak ellenére, hogy sok aláírásgyűjtő ív a rendőrség kezébe került s így elveszett, mintegy hétezer aláírás gyűlt össze e vízlépcsőrendszer megépítése ellen.
Az állam szándékai ettől semmit nem változtak. A hivatalos propaganda változatlan dicsfénnyel övezte a tervezett beruházást, és folytatódtak az előkészületek. Mégis: reménykedni lehetett, hogy az egyre romló gazdasági helyzet megakadályozza a kivitelezést. Vagy legalább késlelteti, és közben talán lehet tenni valamit ellene. És akkor érte az ország tönkretétele ellen tiltakozó tömegeket olyan irányból kivédhetetlen csapás, ahonnan nem várhatta. Az osztrák kormány oldaláról. Annak az Ausztriának az oldaláról, amelyre 40 éven át úgy nézett az ország népe, mint a szabadság, az emberibb élet felé nyíló kapura. Reménykedéssel, rokonszenvvel és bizalommal. Az osztrák kormány segítségére sietett – a vízlépcsőrendszert minden tiltakozás ellenére megvalósítani akaró – magyar kormánynak. Garanciájával mögé állt egy vállalkozásnak, amelynek keretében egy osztrák cég kölcsönnel támogatja a beruházást, és részt is vesz a gyűlölt építkezésben. Amikor megindultak a tiltakozások az osztrák kormány címére is, ilyenféle mentegetőzéseket lehetett hallani: ezért a beruházásért a magyar kormánynak kell a felelősséget vállalni. Ausztria részéről ez csak üzleti vállalkozás. Ha Ausztria távol tartotta volna magát tőle, más ment volna bele. Ez sajnos cáfolhatatlanul helytálló érvelés, bármennyire elvtelen és lelkiismeretlen is egyúttal.
Egy döbbenetes világösszefüggés vált ekkor világossá. Dollárbilliók megtérülésének, profitjának – talán az egész nyugati demokratikus, tőkés rendszer egzisztenciájának – biztosítéka, hogy keleten és délen embermilliárdok élnek jogfosztottságban, szinte korlátlanul kizsákmányolhatóan. Nemcsak a kölcsönökkel kihelyezett dollárszázmilliárdokra gondolok, amelyek otthon, ahol a szabad szakszervezetek, a szabad sajtó, a népképviseleti parlament és független bíróság fékezik a profitszerzést, már nem hozhattak elég nagy profitot. A nyugati, tőkés termelés számára is teljességgel nélkülözhetetlen piacot jelent a totalitárius rendszerek lezüllesztett gazdasága. Gondoljunk csak a csúcstechnológiára és a mezőgazdasági termelésre. Ugye senki nem gondolhatja komolyan például azt, hogy a szabad, nyugati, tőkés társadalmaknak érdeke lehet a szovjet mezőgazdaság talpra állása. Hiszen akkor mi lenne a több tízmillió tonna gabonafölösleggel, hogy mást ne is említsek?
Ennek a világösszefüggésnek a gazdaságin kívül van egy másik nagyon jellemző megjelenési formája. Arra a nagy változásra gondolok, amely a menekültek kezelésében történt. Amikor még megvolt a vasfüggöny, és csak nehezen lehetett Nyugatra jutni, untig hangoztatott frázis volt Nyugaton, hogy az embernek elidegeníthetetlen joga van ahhoz, hogy elhagyja azt a helyet, ahol él, és bármikor visszatérhessen oda. Most, hogy szabadabban mozoghatnak az emberek, azt kell szüntelenül hallani, hogy a Nyugatra mentek közül csak a politikai üldözöttek kaphatnak politikai menedékjogot, letelepedési engedélyt. A többiek „gazdasági menekült”-nek minősülnek, és az ilyenektől megtagadják a támogatást. Kitoloncolások még nincsenek, de ennek a réme is egyre gyakrabban, egyre fenyegetőbben merül fel.
Pedig hát kik a „gazdasági menekültek”? Azok, akik megkísérlik elhagyni azt a helyet, ahol a profitot – jogfosztottan, kiszolgáltatottan – elő kell teremteni, és el akarnak jutni oda, ahol a profitból részesülhetnének. Persze, ha ez a vándorlás tömegessé válik, veszélybe kerül a világrendszer kényes egyensúlya. Túlságosan megnő a profitra igényt tartók tömege, vagyis megnő a nyugati munkanélküliség, és csökken a profitot előteremtők tömege.
De mi értelme van annak, hogy ezt elmondom? Azt akarom talán mondani, hogy nem érdemes az emberibb életért küzdeni, illetve a demokrácia nem emberibb a zsarnokságnál, a piacgazdaság nem emberibb a merev központi tervgazdaságnál? Nem! Dehogy! Csupán azt, hogy a demokrácia szembeállítása a zsarnoki, totalitárius rendszerrel, illetve a piacgazdaság szembeállítása a központi tervutasítással nem vezet messze. Hiszen, mint láttuk, a demokrácia feltételezi a máshol fennálló zsarnoki rendszereket, a piacgazdaság feltételezi a máshol fenntartott merev központi tervgazdálkodást.
A világ ma a közgazdaságtantól, a gazdasági szakemberektől várja, hogy kiutat mutassanak, politikai programot adjanak. Körülbelül úgy, ahogy az ókori görögök a bölcseiktől, a középkor embere pedig a vallástól, a papoktól. Az a baj, hogy a közgazdasági gondolkodás – gyakorlatilag – a költséghaszon-elemzések (cost-benefit analízis) körére szűkül le. Arra a kérdésfeltevésre, hogy valamely lehetséges döntés haszonnal vagy ráfizetéssel jár-e. Ez a gondolkodás azt sugallja, hogy a piacgazdaság választható alternatíva. Ez az, ami nem igaz. Ezzel nem volna szabad a világot tovább áltatni.
A haszon vagy veszteség kérdésfeltevésének helyébe sokkal átfogóbb kérdésfeltevést kell a gondolkodás középpontjába helyezni. Azt, hogy a döntés következtében a környezeti terhelés, a feszültségek csökkenni vagy növekedni fognak-e, a társadalom mozgástere bővülni vagy szűkülni fog-e, a cselekvési lehetőségek vagy a kényszerek fognak-e növekedni. Így persze le kell mondani arról az – egyébként is hamis – illúzióról, hogy a döntések többé-kevésbé egzakt megfontolások alapján hozhatók. Lelepleződik a tervezés és a valóság hamis és félrevezető viszonya. De alapvetően átértékelődik – a központosított gazdasági erőkből egzisztáló és a tervezést, döntéseket kézben tartó – technokrácia szerepe is. Ugyanis a tervezés nyitottsága etikai kérdés. Becsületes csak úgy lehet az ember (a tervező, a szakértő is), ha a társadalmi ellenőrzésnek aláveti magát.
- Témáinkhoz [6]