Igencsak bizarr kép fogadja azt az erdőjárót, aki a Kiskunsági Nemzeti Park orgoványi–bócsai részére téved. A helyenként ősborókás, magyar-nyáras homokbuckák között mintha valami fékevesztett düh tombolt volna. A kicsavart, eltaposott borókabokrok, szerteszéjjel heverő ágak láttán aligha gondolná bárki, hogy ez egyfajta erdőművelés.
Holott a lánctalpak nyomai ez esetben nem a környéken már megszokott honvédségi – javarészt szovjet – alakulatok járműveitől származnak.
Az erdőgazdaságnak, amely egyébként Bács-Kiskun megye erdeinek több mint egyharmadát műveli, nem is volt könnyű egy lőtér környéki erdőben dolgoznia. Az állami föld kezelői jogát tudniillik a honvédség kapta meg. Ők diktáltak. Megmondták, mikor nincs lőgyakorlat, mikor mehetnek az erdészek dolgozni. Igaz, az engedélyezett napokon sem lehetett biztos az erdész abban, hogy nem röpködnek-e mégis lövedékek. Az erdőtörvény azonban kötelezettségeket ró az erdőben gazdálkodóra. Az erdőgazdaság ugyan kártérítést kérhetett, akár pereskedhetett volna az elvégezhetetlen munka, az elmaradt haszon miatt a honvédséggel, csak hát akkoriban ez nem volt szokás. 1975-ben aztán létrejött a Kiskunsági Nemzeti Park, és ennek része lett ez az Orgovány környéki rész is. Természetvédelmi szempontból ugyan igen vegyes terület ez: elöregedett, tájidegen fákból, akácból, alföldi fenyőből, kanadai nyárból álló erdők keverednek őshonos, borókás, magyar-nyáras részekkel. Ezek az általában 5 hektáros, egy természetes folyamatnak köszönhetően megújuló őshonos foltok ma már jelentős, megóvandó természetvédelmi értéknek számítanak.
Kérdés azonban, ki óvja meg őket? A természetvédelmi törvény ugyanis nem tette a nemzeti parkot automatikusan a föld tulajdonosává is. A honvédség viszont, mint a terület kezelői jogának birtokosa, nem kifejezetten természeti-értékmentő munkát végzett a homokbuckák között. A nemzeti park egyet tehetett: megvásárolt annyi földet, amennyit tudott. 36 hektáros területéből mára 10 hektár a sajátja. Az UNESCO néhány éve 22 ezer hektárnyi területet ugyan bioszféra-rezervátummá, „az emberiség védett természeti közkincsévé” minősített, ez azonban mit sem segített a lánctalpak ellen.
Az orgoványi határ nem lett bioszféra-rezervátum. A nyolcvanas évek közepére azonban egyre halaszthatatlanabbá vált itt az erdészeti munka. Ám hiába készültek e területre is 10 éves erdőtervek, illetve éves vágási tervek a szakmai hatóságok (tehát a MÉM erdészeti főhatósága és a természetvédelmi hatóság) jóváhagyásával – Kecskeméti Erdőfelügyelet ide, Kiskunsági Nemzeti Park oda –, a honvédség fütyült a tervekből adódó kötelezettségekre.
Többéves huzavona után a Kecskeméti Erdőfelügyelet kompromisszumos megoldást javasolt. A HM adja bérbe tartós használati joggal ezeket az erdőket a Kiskőrösi Állami Gazdaságnak. A gazdaságnak van erdészete, saját erdeiben kitűnően gazdálkodik, itt is elvégzi majd a szükséges munkát. A Nemzeti Park elfogadta a javaslatot, sőt az 1987-ben megkötött szerződésben saját szempontrendszerét is érvényesítette. A HM pedig kifejezetten jól járt, hiszen mentesült az erdőművelés terheitől, s még bérleti díjat is kapott.
A tervek úgy szóltak, hogy az állami gazdaság az elöregedett, tájidegen fákat kivágja, a roncsolt erdőket felszámolja, az értékes borókás-nyáras részeket meghagyja, s a kivágott erdőrészek helyére nem telepít újabb idegen fajokat.
Az erdő, a védendő értékek sorsa tehát rendeződni látszott a szerződés megkötésével. Valahol azonban hiba csúszott a számításba. A Nemzeti Park szerint az állami gazdaságot többször figyelmeztetni kellett, mert rosszul végezte az erdőművelést. Mindezt a HM illetékeseivel is tudatták.
Az állami gazdaság azt állítja, hogy mindenben az elfogadott, tehát az erdőfelügyelet és a Nemzeti Park szakemberei által jóváhagyott tervek szerint járt el. Az erdőfelügyelet nem is emelt kifogást az állami gazdaság munkája ellen, bár őket is riasztották nem is egyszer, hogy irtják az őshonos erdőt. A helyszíni bejárások alapján azonban szerintük a terveknek megfelelően megy a munka. Csak hát a letiport borókás látványa nem épp jövővel és tervekkel kapcsolatos asszociációkat ébreszt…
A harmadik fél, a HM nem vesz részt a vitában. A bérleti díj végül is az ő zsebébe folyik. Igaz, lehet, hogy nem sokáig. A Nemzeti Park pontot kíván tenni az ügy végére. Néhány hete levélben szólította fel a HM illetékeseit, hogy bontsák fel bérleti szerződésüket az állami gazdasággal. Lehet ugyan, hogy ezt maguktól is megtennék. A dunántúli szovjet csapatkivonások óta mintha kicsit megszaporodtak volna az itteniek a Duna–Tisza közén. Lehet, hogy nekik kell majd az erdő?
- Környezet [6]