„Ugyanolyan sötét volt, és ugyanúgy esett, mint azelőtt.” A könyv második részében olvashatjuk ezt, miután Sztavrogin kilép Satov lakásából. Éjszakai regény Dosztojevszkij műve, hősei mintha napnyugtakor kezdenének élni. Az öngyilkosságra készülő Kirillov estétől hajnalig teázik, s gondolkodva járkál szobájában, Sztavrogin gyakran széken ülve tölti az éjszakát, s ha valaki mégis lefekszik, az is csakhamar felriad, öltözni kezd, kiszalad az utcára.
Wajda és forgatókönyvírói (Zebrowski, Agnieszka Holland és Buñuel szcenaristájaként ismert Jean-Claudc Carrièré) sok kényes és finom, sőt jó néhány brutális amputációt hajtottak végre az irodalmi anyagon. Ezt az éjszakai világot azonban híven megőrizték: kevés más filmben van ennyi fenyegetően éles éjszakai fény, mint a francia Ördögökben. Wajda már megrendezte színpadon a regény néhány fő fejezetét. Most nyilván az volt a feladata, hogy minden sebészi beavatkozás ellenére Dosztojevszkij világát teremtse újra a filmvásznon. Ez még senkinek sem sikerült, ilyen nézői igénynek ez a film sem tud megfelelni.
Kétarcú alkotás lett ez az Ördögök. Kétarcú, mert Wajda némely jelenetsorban hallatlanul erős feszültséget teremt, gyors, pihentető szüneteket nem ismerő, crescendókat egymáshoz fűző ritmusa a drámát, s nem az epikát idézi fel. Hiszen alkotott már jelentős epikai filmet (Az ígéret földje), érzékeny lírai elbeszéléssel is tud bánni (Nyírfaliget), de azért inkább a „dráma-film”, a csúcspont-dramaturgia filmi megújítója ő, a nagy lobbanások, vulkánmozgások filmművésze. A Hamu és gyémánt esetében is hasonló megoldást követett, mint most: akkor is a regény legjelentősebb mellékfiguráját állította az előtérbe.
Dosztojevszkij könyvének egyszerre több „főszereplője” is van: látszólagos főhősök meg valódiak; narrátor meséli a történetet, de furcsa szemszögváltásokkal, ezért az egész regénynek módfelett talányos és zavarbaejtő a „nézőpontja”. Igazi, lényegi gondolati hőse Sztavrogin, s Camus óta a huszadik századi olvasatok egyre inkább Sztavrogin figuráját értelmezik a legdöntőbbnek. Mellette, körülötte hol reális, hol karikatúrarajzolatban az „ördögök”, az összeesküvő terrorista-forradalmárok, élükön egy harsány figurával, az „ősbolsevik” gyilkosról, Nyecsajevről mintázott Pierre-rel. Wajda filmjének viszont nem a luciferi fényben izzó Sztavrogin az igazi hőse, hanem a hozzánk nemcsak közel álló, de kortársunkként, szomszédunkként ábrázolt, emberien esendő, a forradalmi terrorból szabadulni igyekvő Satov. Kétarcú a fűm – mondtuk –, de nem ezért. Azért inkább, mert a feszült és izgalmasan kihegyezett drámai csúcspontok mögül eltűnt a homályosnak vélt háttér, ezzel aztán eltűnt minden bonyolult, árnyalt, titokzatos epikai hátország, eltűnt Dosztojevszkij többsíkú „mozgó”, nem statikus nézőpontja, eltűnt a regény polifóniája, sokértelműsége.
Politikai filmet látunk. Kibontja a regény nem igazán fontos munkáslázadásának motívumát, nagyszabású sztrájkot, majd apokaliptikus méretű gyújtogatást vetít elénk. Ebben a vérvörös izzásban (az ördögök aljas cselszövéseinek ábrázolásában) Sztavrogin dekoratív díszletfigurává, szép és hódító ifjúvá jelentéktelenül. Wajda egyetlen szálon vinné végig a történetet: magabiztosan hagy el fontos szereplőket és fordulatokat. Mindezt nemigen lehet hibáztatni, irodalomtörténeti, regényszempontú korlátoltság volna ezért bírálni filmjét. Sztavrogin üres, tartalmatlan szépsége azonban már elgondolkodtató: kissé erőltetett Satov és közte drámai dialógusokkal elevenülő összecsapást láttatni. A mélyebb, megfoghatatlanabb titok, vagyis hogy Satov kicsit az arkangyalian gonosz nemesi ficsúr szellemi kisugárzása, gondolati-etikai hasonmása – nemigen érintette meg a film alkotóit, így hát a nézőket sem. Wajda alkotótársaival mindent a dialógusra, a láthatóra-hallhatóra bízott, ábrázolhatatlan titkok és rejtett hátterek megmutatására nem vállalkozott. Joggal? Talán igen: a filmművészet lassan nyolcvan éve bizonyítja, hogy gyökeresen, anyagánál fogva alkalmatlan arra, amire csak az irodalom. Ilyen értelemben profi munka az Ördögök, feszült, drámai, zaklatott és jól érthető. Nincs sok köze Dosztojevszkij gondolatiságához, politikai-történelmi „üzenetét” azonban igényesen közvetíti. Ebből állna hát „kétarcúsága”? Megkapó és szorongató varázsa? Hogy sikerrel ábrázolja a Dosztojevszkijnél is karikatúraszerűen elrajzolt „ördögöket”, hogy dübörgő képi erővel vetíti elénk utópiáik tűzvészes hajnalát? Mindez még nem ellensúlyozná, aligha feledtetné hiányérzetünket. Wajda filmje azonban ad valami igazán jelentős, nehezen feledhető többletet: éppen Satov figuráját.
Ennek a filmnek ő az egyedüli hőse. Jó a többi színész is, de minden gesztusával, hangjával, arcrándulásával fölébük nő a Satovot játszó Jerzy Radziwilowicz. Talán azért is, mert Wajda őt ismeri belülről, de talán már a forgatókönyv is őt jelölte ki a könyv „tartalmának” szinte egyedüli „hordozójául”. Satov így kortársunkká válik: ő az egyetlen a filmben, aki mai kínjainkkal és naivságainkkal viaskodik, aki nem egy dekoratív színpadi játék pamfletalakja, hanem saját belső életünk kivetülése.
Az Ördögök jellegzetesen francia film. Dosztojevszkij hagymázos vízióját átlengi valami vallási megváltás-eufória is: „Oroszország kiokádta magából ezt az ocsmányságot” – olvassuk valahol. Tudjuk, Oroszország nem okádta ki eléggé. Wajda és alkotótársai is tudják; mondhatnánk: ez a tudásuk kívülről, a regény világától függetlenül határozta meg filmjüket. Racionalitás és elemző, értékelő, ítélő szellem hatja át. Nem annyira Dosztojevszkij-látomás, hanem az íróról élő nyugat-európai kép és gondolkodás lenyomata. Nemcsak a két egymásnak feszülő művészeti ág, a film és a regény eredendően kibékíthetetlen. Egy másik küzdelemnek is ellentmondásos példája Wajda filmje: a logikát igénylő, racionális, világos, nyugat-európai látásmód és a rendező romantikus, expresszionista szemléletmódjának szembenállásáé. Az orosz regény gazdagon kusza univerzuma eltűnt. Satov alakjának életteli izzása nélkül csak izgalmas és színvonalasan megrendezett politikai fotóregény születhetett volna ebből a koncepcióból. Így azonban mégiscsak támadt megrázkódtató kisugárzása. Satov történetével nemcsak elvetemült, fegyvert fogó utópista fanatikusok tantörténetének vagyunk tanúi, hanem emberi tragédiájának is.
- Kultúra [6]