A film hazudik. Kezdve ott, hogy állóképek egymásutánját adja el mozgásként, folytatva azzal, hogy ami folyamatként jelenik meg, az valójában nem is folyamat, hanem olykor teljesen összefüggéstelen, időben és térben egymástól távol eső motívumok illuzórikus egységbe forrasztása, és mindezek utána eljutva addig a trivialitásig, hogy a filmben 2 dimenzióban megjelenő terek voltaképpen hiába tűnnek reálisnak – a realizmus a legutolsó, amihez közük van. Még a filmkészítés hajnalán, amikor buzgott a kísérletező kedv, és ki kellett találni, hogy voltaképpen mire is használható ez a gyúlékony ezüstbromidra karcolt valóságillúzió, tehát a filmezés első hőskorában egy Lev Kuleszov nevű szovjet avantgárd rendező elvégzett egy kísérletet. A kísérlet abból állt, hogy két embert végigsétáltatott különböző orosz városok különböző utcáin, majd az így felvett snitteket úgy illesztette egymás mellé, mintha egymás felé közelítenének. A páciensek közelednek egymáshoz, snitt, Kuleszov bevág egy kézfogás-közelit, előtte egy totált a Washingtoni Fehér Házról – az eredmény pedig magáért beszél. A nézőben ez a képsor úgy tudatosul(t), hogy két ember egy washingtoni utcán sétál, találkoznak és kezet fognak. Az egyszeri nézőben fel sem merül, hogy a két szereplő nem ugyanazon az utcán megy, és egyáltalán, hogy mindez nem Washingtonban történik. A vágás, a képkivágat és a többi apró elem mind azt a célt szolgálja, hogy az illúzió tökéletes legyen. Az illúzió pedig mindig tökéletes – a film mindig direkt csapja be nézőit, és a nézők imádják, ha elringatják, becsapják és illuzórikus tartományok felé utaztatják őket.
Ritka az olyan film, amelyben a város, a maga alaktalan, lüktető és organikus mivoltában jelenne meg. Egy (játék)filmbe lehatárolt terek kellenek, mert a film képekből áll, amelyekről már körülbelül a médium születésekor meg lett mondva, hogy azokat meg kell komponálni. A képkomponálási kényszer – ne lógjanak le fontos dolgok a képről, illetve ne lógjanak be nem fontos dolgok a képbe – oda vezetett, és vezet azóta is, hogy a filmek jórészében csupa kirakatvárost látunk, vagy épp teljesen fiktív, teremtett városokat, olyan terekkel és térszeletekkel, amiket hiába is keresnénk a maguk röghöz kötött és tapintható valóságában. Budapest kétfajta módon lehet illúzió a vásznon: vagy mint képeslappá világított kirakatterület, vagy mint a szeleteiből létrehozott fiktív egység, amely ismerősnek és valóságosnak tetszik ugyan, de semmi köze ahhoz, amit ismerünk, mert egységessége nem valóságos, hanem megkonstruált. A kiemelt valóságszeletek irrealitásba hajló celluloid-mása.
A Budapesten forgatott külföldi filmekről tudni kell, hogy szinte az összes koprodukcióban készül – vagyis az itteni forgatás alatt a stáb, a gyártás egy része magyar. Olyan meglehetősen ritkán van, hogy egy külföldi rendező, netán egy látványtervező önfeledten bóklászna a város utcáin, és memóriájában tárolná a rácsodálkozással nyert képszeleteket. A magyar stáb szállít, a megrendelő válogat, általában. Budapest utcáin könnyű filmet forgatni – ha van rá pénz, nem nehéz akármely, mégoly frekventált helyet is lezáratni és biztosítani –, szemben a nyugat-európai vagy épp amerikai nagyvárosok többségével.
Budapest mint kolorlokál
Budapest mint vállalt és névvel jelzett helyszín ritkán jelenik meg az itt forgatott nyugati filmekben. Budapest nem túl trendi: még vagy már, de egy Budapesten játszódó történet vagy történetrész nem nagyon kap plusz értéket attól, hogy pont ez a város a helyszíne. Persze olcsó. Kicsit egzotikus. Szépek itt a nők. Vannak jó helyszínei, na de Prága, na de Varsó, na de a többi kelet-európai minimetropolisz! Budapest pedig igen jól kezdett a mozgóképműfajban: a Lumière testvérek mozgókép-vurstlija a millennium lázában égő Budapestre is ellátogatott 1896-ban, és beleforgattak a Budapesten zajló ünnepségekbe. Alig egy évvel a film megszületése után tehát Budapest formái már az első külföldi filmtekercsek egyikére karcolódtak – az elmúlt több mint száz év azonban sokszor rácáfolt a biztató kezdésre. Budapest filmváros ugyan, de a kinti alkotásokat tekintve ebből kevés látszik. A harmincas években több budapesti helyszínen játszódó külföldi (főleg német) film forgott itt, de a kor általános gyakorlatához tartozott, hogy ugyanazt a filmet – olykor ugyanazzal a stábbal, de más színészekkel – több nyelven is leforgatták. A második világháború előtt felívelő – majd a háború alatt megtörő – magyar filmipar is futószalagon szállított ilyen filmeket, Budapest mint helyszín markánsan megjelent az Európában terített, az adott országhoz passzított többváltozatú alkotásokban. A harmincas években Budapesten forgatott és budapesti – magyar – tematikájú külföldi film eklatáns példája az 1938-as A bárónő és a főkomornyik című Walter Lang-film, amelyben ma már ismeretlen sztárok (William Powell, Annabella) romantikáztak a vásznon, a történet pedig a szerelemtől a magyar parlamenti választások körüli bonyodalmakig ívelt. A két világháború közti Budapest világvárosi(ként eladott) ragyogása köszön vissza az ilyen típusú filmekben – ez az a vonal, ami 1945 után aztán évtizedekre elfelejtődik.
A szocialista érában (1948–1989) jórészt testvéri és baráti országok stábjai használták filmhelyszínként a fővárost, de kuriózumként persze becsúszott néhány nyugati (imperialista) forgatócsoport is. Általánosak a történeti hűség kedvéért itt felvett jelenetek egyes filmekben (főként háborús és holokauszttörténetek ezek), de akad jó néhány itt felvett zsáneralkotás is.
Az elmúlt évek nagy sajtóvisszhangot kapott „szuper”-produkciói közül említendő az A-kategóriás sztárokkal felvett I Spy (a főszerepben Eddie Murphy; a film sajátos hungarikum-egzotikum szemléletére kitűnően rávilágít az index.hu kritikája, amely az I Spyban megjelenő „szőröshónaljú magyar lányok” dominanciáját boncolgatta), illetve a Spy Game Brad Pitt-tel. Budapest ezekben az A-kategóriásnak mondott produkciókban mint posztkommunista, ex-szovjet érdekövezet jelenik meg, hidegháborús felhangokkal és az istenhátamögöttiségből eredő izgalmakkal. Mert az amerikai néző ezt szereti. Hollywood mellett a másik giga-filmhatalom is felfedezte magának fővárosunkat: ékes példa erre az Aks című hollywoodi szuperprodukció, rendezője Rakesh Omprakash Mehra, a film műfaja pedig csak így, egyszerűen: misztikus thriller. Igazi bollywoodi alkotás – bár hiányoznak belőle a negyvenperces énekbetétek és a húszperces zenés-táncos haláltusák. A történet kellően zavaros, de Budapest képei markánsan megjelennek benne. Indiai védelmi miniszter rutinlátogat Budapesten, majd az Ál/arcból ismerős identitáscserék harca indul meg a rendőr-gonosztevő vonalon. A tét egy flopi és India léte, és bár a film kirakatvárosnak használja Budapestet, azért az szívet melengető érzés, hogy az egymilliárdos szubkontinens megmenekülése egy piciny káeurópai fővárosban is bonyolódó kalandoktól függ.
A zsánerfilmek közül kiemelendő egy elég markáns műfaj, amelynek külföldi képviselői – számunkra olykor meglepő módon – előszeretettel használják piciny városunk kulisszáit.
Budapest, a horrorváros
Magyar professzionális horrorfilm nincs. Magyarországon forgatott professzionális horrorfilm rengeteg. A 2002-ben készült Dracula átka című B-horror (rendező: Roger Young) nehezen kerülne bele bármely filmművészeti panteonba, de a Budapest-ábrázolás miatt mindenképp érdemes vetni rá egy megértő pillantást: a klasszikus vámpírtörténetet a kreatív stáb napjainkba helyezte, a főszereplő ifjú befektetési bankár – amerikai! – pedig a mi székesfővárosunkban próbál üzletet szerezni magának. A Budapest utcáin (is) kibontakozó vérszívótörténet legnagyobb erénye – a városkép-használat szempontjából –, hogy az itteni helyszínekből képes egy fiktív, de igen hatásos és plasztikus, szinte gótikus filmteret létrehozni. Rettegés a Szent István parkban, első felvonás. Itthon közismertebb, és térszervezését tekintve hasonló erényekkel bíró film az Underworld – amelyben azon túl, hogy a levezénylő stáb kilencven százaléka magyar, maga Görög Zita is szerepel húsz másodpercig, amíg fel nem zabálják a rivális monstrumok. Az Underworldben nem tűnnek fel a jellegzetesen budapestiként azonosítható leíró totálok és lebegő panorámaképek: a fő truváj a film hangulatához és tematikájához kitűnően illő hétköznapi budapesti terek alkalmazása. Kisföldalatti, lepukkant hétkerkülsők – a romszórakozóhelyek persze kimaradnak, de ne legyünk telhetetlenek –, szűk utcák, málló vakolat. A kisföldalatti horrorisztikussá stilizált terében küzdő vérfarkasok és vámpírok úgy lakják be a helyszínt, mintha ezer évek óta ebben a közegben irtanák egymást. A B-film és a trash között mozgó alkotás nem filmművészeti mérföldkő, de magyar szemmel nézve mindenképpen tanulságos rádöbbeni arra, hogy a fővárosunk helyszíneibe nemcsak a szociodrámák hátteréül használható végzetes kelet-európaiság van belekódolva. Ezt vette észre Edward Dmytrik is (Kékszakáll, Richard Burtonnel és Raquel Welchcsel), Michele Solavi (a Démonkatedrális, sok gótikus parával, Dario Argento forgatókönyvírói közreműködésével, démonokkal és ütős atmoszférával), az olyan remekművekről, mint az Anthony Perkins főszereplésével készült Edge of Sanity nem is beszélve. A film a Dr Jekyll/Mr Hyde sztorit variálja durvábbá, sok kokainnal és pornóközeli erotikus szekvenciákkal. Budapesten forgott egy másik Anthony Perkins-opusz is (A sötétség leánya), amely kínzókamrákkal és hallucinogén részletekkel aktívan dúsított brutálság, az apró szépséghiba már csak az, hogy a film Romániában játszódik. Ehhez hasonló apróságok gyakran előfordulnak: budapesti képek, elképesztően furcsa kontextusban.
Budapest mint álruha
Az már defaultból hatalmas élmény, ha magyar az ember, de ha lehet ezt fokozni, akkor magyarnak lenni különösképp jó valamely távoli filmfesztiválon, ahol senki sem ismeri ezt a kicsiny és bonyolult népet és e nép kicsiny, ámde gyönyörű fővárosát. Egy ilyen fesztiválon senki sem horkan fel és kezd el bugyborékolni a gyönyörtől, ha szembetalálkozik például egy Párizsban játszódó indiai szuperprodukcióval, amelyben a hősök a Gellérthegy lábánál andalognak, és vágóképként néha bevillan a gyönyörűen kivilágított Lánchíd, mint echte párizsi couleur locale. Hiába a cinema direct, a cinema verité és a nouvelle vague minden igyekezete: a filmterek alapvetően fiktívek, és fiktív kontextusba rendeződnek. Budapesti helyszínek (egyértelműen a külső felvételekről van ugye szó) jelképezték már Berlint, Moszkvát, Buenos Airest éppúgy, mint bármely nem nevesített, de körülhatárolhatóan (kelet-)európai várost. Ahhoz már pofa kéne, hogy a Lánchidat és a belvárost tokiói, netán Kuala Lumpur-i jellegnek adják el az idelátogató filmesek, bár a szándék nyilván nem hibádzik. Csak több lenne vele a gebasz, mint a hozadék. Archetipikus film „Budapesten forgatunk, és más helyszínnek adjuk el” szempontból a híres, hírhedt Vörös zsaru, főszerepben Kalifornia jelenlegi kormányzójával, wannabe amerikai elnökkel: Arnold Schwarzenegger mint komenista főzsaru, Moszkva – Budapest – gyönyörű utcáin, is. Finom kuriózumok még (a teljesség igénye nélkül) az All Babes Want to Kill Me című karatefilm (főszereplő-író-rendező: Colin Miller) ázsiai szereplőkkel, sok zúzással, valamint a Matt Le Blanc (Joey fiú a Jóbarátokból) főszereplésével készült All the Queen’s Men című kémfilm, melyben Budapest Berlint játssza, a főcsapás pedig az Enigma kódtörő gép körüli második világháborús kavarás. Evitáról most szó se essék, aki kacagni és mutogatni vágyik – nézd, a nagymama erkélye! – az nézze meg, ha netán kimaradt volna ez a Bp-flash.
A nagyköltségvetésű hollywoodi filmektől a B, C és egyéb kategóriás zsáner-trashekig, art-nekigyűrközésektől (lásd például Greenaway végeláthatatlan Tulse Luper projektjét) történelmi tablókig sok minden helyet kapott már Budapest utcáin. A mozivászon mellett azonban ott vannak az egyéb mozgóképformátumok is, DVD, VHS, DivX és a többi – lássuk, miben nagy még Budapest, még ha különösebben büszkék nem is lehetünk erre a nagyságra.
A város árnyai
Köztudott, hogy Budapest pornófellegvár. Kevésbé köztudott, hogy különféle amatőr buherátorok is készítenek itthon mindenféle – főképp netre szánt – kevéssé szalonképes mozgóképanyagot, olyan témákban, amelyek kilógnak a filmkánon műfaji hálójából. Budapesten forgatott pornó kétféle van: az alapeset az, amikor magyar stáb, budapesti helyszíneken (a kézenfekvően egzotikus belsők mellett olykor bejátszik egy-két külső akció is), magyar szereplőkkel forgat – a filmek elsősorban a külföldi piacra készülnek, de aki itthon szeretné megszerezni ezeket a remekműveket, annak sem kell sokat törnie magát. A másik, ritkább és – ha lehet ezt mondani – frekventáltabb eset, amikor a stáb egy része, például a rendező és a sztárkan/sztárdomina külföldi, a kisegítő személyzet pedig hazai anyag. Ian Tate-től Tony De Sergióig sokan megfordultak a pornó nagy öregjei közül Budapesten. Az egyetlen kérdés, ami felmerül a láthatóan korrekt költség-vetésből és megfelelő technikai profizmussal összerakott remekművek kapcsán (pl. Adventures of Dirty Dog, Chicks’n’ Big Dicks, Dirty Little Fuckers, Ass Gangsters és megannyi hasonló mélyértelem), hogy az igen frekventált külső helyszíneken mégis hogy a francba intéztek egy 6 per 6-os gangbang orgiát, például. Gerillában külföldi stábok nem nagyon forgatnak Budapesten – magyar stábok is ritkán –, ilyenkor tehát valószínűleg országimázs esete forog fenn: ha a hájas amerikai tinédzser a Halászbástyán akciózó párokra veri, amit verni kell, akkor majd felnőtt korában biztos eljön megnézni a Halászbástyát is. Mert hogy kellemes élmény kötődik hozzá. Vagy mi.
Aztán ott vannak a snuff videók, amelyek távol állnak a filmművészet szép eszméjétől, de a médium adottságaiból fakadóan kitűnően kielégítik mind a voyeur, mind az egyéb, napvilágnál ritkán bevallott ösztönigényeket is. A snuff lényege, hogy az, amit látunk – valóság. Budapesten készült néhány ilyen film, Moszkvában még több, egyes dél-amerikai, afrikai városnegyedekben kifejezetten sok, arról nem is beszélve, hogy minden metropolisznak megvannak a maga sötét és bármire kapható lakói. A Metropolitan Museum oldalában vagy a New York-i metróban felvett szopás nem különösebb filmtett, ehhez hasonló budapesti helyszínekkel is akad jó pár, de ha a szopás helyére live act megerőszakolást vagy épp agyba-főbe verést (melynek végén rászarnak az áldozat fejére) látunk, akkor az már kevésbé lélekemelő. A város árnyai a várossal együtt lüktetnek, ott vannak mindenhol, mint az az árnyék, amit a megtörő napfény vet. Minden metropolisznak megvannak a maga bugyrai, és e bugyrok különböző úton-módon mindig fel is tárulnak a mozgóképformátumok útvesztőjében. Napfényes Budapest, kirakat-Budapest, álruhás Budapest és sötét Budapest – egy a város, a többi a formája.
- MűBudapest [6]