Dorogon megépült és megkezdte a próbaüzemelést az a gyógyszeripari hulladékégető, amelynek beruházási tervét még 1985-ben hagyták jóvá. A hír aligha érdemelne figyelmet, ha nem éppen ehhez az üzemhez kapcsolódna a 80-as évek egyik legnagyobb környezetvédelmi megmozdulása.
A dorogiak nagyon nem akarták ezt az üzemet. A bányavároska 12 000-et alig meghaladó lakosságából több mint kétezren döntöttek úgy, hogy lesz, ami lesz, aláírják a veszélyes létesítmény ellen tiltakozó íveket. Pedig akkoriban egészen más volt a tiltakozás kockázata, mint manapság. Mások voltak az iparirányító techno-bürokrácia és a lassanként környezettudatossá váló helyi lakosság közötti erőviszonyok is. Ellentétben a mostani ólom- vagy atomhulladék-elhelyezőkkel, akikre elrettentő hatást gyakorolt a gyöngyösiek vagy az Ófalu környékiek ellenállása, a ’85-ös dorogi üzemtervezők és engedélyező hatóságok még nemigen hagyták magukat befolyásolni holmi lakossági hangulatoktól. De azért már változtak az idők. Azt sem lehet mondani, hogy teljesen eredménytelennek bizonyult a dorogiak ellenállása. A bányavároska lakói jól tudták, hogy már így is az ország egyik legszennyezettebb helységében élnek. Erősen szennyező brikettgyár, erőmű, cementmű, gyógyszervegyészeti üzem, nagy forgalmú átvezető utak, szénnel, méghozzá rossz minőségű szénnel fűtő berendezések gondoskodtak róla, hogy az orvosok háromszor annyi légúti megbetegedést találjanak a dorogi gyerekeknél, mint az országban átlagosan. Érthető hát, ha a szülőket rettegéssel és lázongással töltötte el az a kilátás, hogy ez az állapot még tovább romlik. Az ipartervezők ezzel szemben a Kőbányai Gyógyszergyár dorogi, gyakorlatilag városi belterületen fekvő telephelyét találták legalkalmasabbnak egy új vegyipari hulladékmegsemmisítő számára. Már ezért is, mert az elégetendő hulladék nem kis része pontosan itt Dorogon keletkezik.
Ezt az érvet, első megközelítésben teljesen meggyőzőnek találta a helyi tanács is. Habozás nélkül kiadta az építési engedélyt. Ez azonban kiszivárgott, és kiváltotta a lakosság ellenvetését. Ekkor visszavonták az engedélyt. A hatóságok felvilágosító munkába kezdtek, lakossági fórumokat szerveztek, miniszteri biztost neveztek ki, aki rendszeres kapcsolatban állt egy prominens helyi személyiségekből álló, vállalatigazgatók vezette társadalmi bizottsággal. Ennek a tanács által kinevezett bizottságnak a feladata a beruházási folyamatok ellenőrzése lett volna. A tényleges küldetése inkább az volt, hogy kiszorítsa a helyéről azt a másik, spontán társadalmi bizottságot, amely az egész tiltakozó kampányt elindította. Ebben az első bizottságban a helyi értelmiség tagjai, műszakiak, bányaműszakiak, orvosok vettek részt. Ahogyan múlt az idő, a második, hivatalos bizottság kiszorító munkája egyre eredményesebbé is vált. Talán mert a dorogiak azt látták, hogy a tiltakozásukat nyomtalanul és visszhangtalanul elsüllyesztik, a lakossági fórumokon kifejtett ellenvéleményüket egyetértésnek veszik, de leginkább talán azért, mert a fő munkáltatót, a bányavállalatot egyre jobban fenyegette a gazdasági csőd, a korábbi tiltakozók és lázongók passzívvá és apatikussá váltak. Így aztán az eredeti kezdeményezők harci kedve is csökkent.
Pedig ez csak az érem egyik oldala. A másik oldalon az ellenkező dorogiak komoly sikereket könyvelhettek el. Miután „ügy” lett a beruházásból, megemelkedtek a döntési szintek. Magasabb fórumok, így például az Állami Tervbizottság is tárgyalta a dorogi helyzetet. Ennek köszönhetően a beruházási források is kibővültek, s végül az egész városra kiterjedő környezetvédelmi programot fogadtak el. Különböző műszaki korszerűsítéseket irányoztak elő a légszennyezés csökkentésére, mintegy annak jutalmaként, hogy a lakosság viszont elviseli a hulladékégető közelségét. Időnként, kissé cinikusan, a hivatalos személyiségek is úgy érveltek, hogy amennyivel olcsóbb az alapberuházás, azt kapják meg a dorogiak egyéb formában.
De megkapták-e igazából? Most, hogy az égetőmű megkezdte a tevékenységét, erről kérdeztük dr. Dávid Anna gyermekgyógyászt, az 1988 végén alakult s ma körülbelül száz tagot számláló dorogi Környezetvédelmi Egyesület elnökét. Az üzem indulása ugyanis ismét alaposan felkavarta a kedélyeket. Dr. Dávid Anna: „A dorogi tanács másodszori nekifutásra 1985 augusztusában 15 pontba foglalta az üzem megindításának feltételeit. Ezek között találunk olyanokat, amelyek az üzem majdani működéséhez kapcsolódnak, és így nem tudjuk őket előre véleményezni. Vannak olyan kikötések, melyeket úgy ahogy, teljesítettek. És vannak, amelyek nyilvánvalóan nem valósultak meg. Erről egyébként levelezünk dr. Bakonyi Árpád miniszteri biztossal, és erősen különböznek a nézeteink. Az elmúlt negyedévben a városközpontban levő iskola mellett mértünk a megengedett porszennyezésnél hatszor magasabb mértéket. Hogy lehet ezt »eredménynek« minősíteni? Pedig még a porszennyezés csökkentésénél történt a legtöbb. Ezzel szemben nőtt a kén-dioxid-kibocsátás. Dorog ma Magyarország kén-dioxiddal legszennyezettebb térsége. És még mindig az ország egyik legszennyezettebb helysége minden mutató szerint. A tanácsi határozat záradékában szerepel, hogy amennyiben az égetőmű elkészültéig Dorog város levegőjének minősége nem javul a szükséges mértékben, az üzemeltetéshez a városi tanács nem járul hozzá. Csak remélni lehet, hogy az égetőmű majd nem növeli a szennyezést. Ezzel szemben bizonyos, hogy a levegő minősége nem javult, a feltételeket nem teljesítették, és mégis hozzájárulnak az üzemeltetéshez.”
Ehhez még annyit tennénk hozzá, hogy miközben az eredeti, Tanács által kijelölt társadalmi bizottság ’88 végén megszűnt működni, és tagjai nagyrészt beléptek az új, független környezetvédelmi egyesületbe, ez az egyesület még azokat az ellenőrzési jogokat sem kapta meg, melyekkel a bizottság rendelkezett.
- Környezet [6]