Egy színikritikus vígan megél a néző szerepében. De a tüntetés tudósítója akarva-akaratlanul maga is tüntet: dagasztja jelenlétével a Hősök teréről a Parlament elé hömpölygő tömeget. Kényszeredetten – ámbár alapjában véve persze egyetértőleg – vigyorog az oroszok távozását sürgető, a „vörös bárók” országlását szidalmazó jelszavakat hallva. És amikor a hajdú-bihari küldöttség élén menetelő egyik helyi kisgazda pártvezetővel elegyedik szóba, maga is élére áll a megfelelő FKgP-csapat demonstrációjának. De valóban rá is szorul ez a menet némi támogatásra (így érezték egynémely szabad demokraták is, ha nem is „magas szinten”); okkal jegyzi meg egy Békésből jött, s ez alkalommal tizenöt hold bérelt földjét az asszonyra, családra hagyó ifjú gazda: „Ezeket a pestieket nemigen érdekli a föld. Pedig a hús nekik is drágul.”
A megjelentek számát tekintve csak a finnyásabbak fintoroghatnának, különösen, ha azt nézzük: milyen messziről és sok vidékről érkeztek. Húszezren lehetnek, illetve – ez biztosabb támpont a rutinereknek – úgy 75-80%-ban töltik be a parlamenti főkapu, a két Kossuth téri füves terep és a 2-es villamos sínje által határolt négyszöget. A hangulat is egyre izzóbb, a lelkesedés is nőttön-nő, hogy aztán dr. Torgyán József, a pártfőügyész beszédekor – amelyre visszatérünk még – elérje tetőfokát. De valahogy van az egészben valami régies, valami híradóba illő: az öreg furgon, platóján egy kucsmás-subás juhásszal meg egy gazdája karján ülő kakassal, amely meglebegteti szárnyát, valahányszor a gazdi a karját tiltakozón a magasba emeli; a fekete parasztruhában, fényes csizmában pompázó transzparensvivők; no és a Népköztársaság útján, illetve – illő, hogy most valóban nevezzük így! – Andrássy úton unottan sétálók kara, közönyüket immár a „Ruszkik haza!” kiáltások sem rendítik meg. Idáig jutottunk.
De a kisgazdák valahogy ezt is akarják; mármint nem a pestiek közönyét, de a visszatérést a negyven évvel ezelőtti csúcsponthoz. A politikusaik politikailag, a tagság a most aztán tényleg elpackázottnak tűnő életet szemlélve. „Már az öregedésen is túl vagyok; és most tartunk ott, hogy talán lehetne tenni is valamit.” „Két állásomból is kirúgtak, mert nem rejtettem véka alá a véleményemet. És most itt vagyok, ötvenegy évesen.” Hogy miért éppen a kisgazdapártiságot választották, abban éppen ez vezeti sokukat: a jóvátétel vágya. Nem kizárólag a földjükből való kiforgatásuk jóvátétele (tíz közül két beszélgetőpartnerünknek nincs is visszakövetelendő földöröksége), hanem általában az üldözöttségé és kiszolgáltatottságé. „Nem vagyunk a szemet szemért, fogat fogért elv hívei – mondja egy szónok –, de elszámoltatást követelünk.” De ez a megnyugtatás nem oszlatja el benyomásunkat, hogy sok kisgazda a múlttal való leszámolást nem rendszerszemléletben, hanem meghatározott személyekkel szemben képzeli el.
A pesti értelmiségre, következésképpen a szabad és a magyar demokratákra egyaránt oly jellemző rendszerszemlélet ettől a párttól más tekintetben is távol áll. Ha végiglapozzuk programtervezetüket, megállapíthatjuk: a szerzőknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy az elképzelt vitapartnerekkel, lehetséges ellenérvekkel hadakozzanak. A meggyőzési technika itt merőben más: minél több emberre hasson elemi erővel. És ha immár a (Tavasz Levente, a párt szakértői bizottsága vezetője szerint) negyvenhatezres tagságot és azt nézzük, hogy a 176 egyéni választókerületből máris 130 kisgazda jelölt szerezte meg a szükséges kopogtatócédulákat, megállapíthatjuk: a kisgazda érvelésmód egyáltalán nem hatástalan. Bár felmerül óhatatlanul a kérdés: hogyan, mi úton-módon vihető véghez az, hogy „a fiatalok ne holnap vagy holnapután, hanem már ma lakáshoz jussanak”, ahogy azt Torgyán főügyész állítja az Országház lépcsőjén.
Viszont ama állításában, miszerint „a gazdaság nincsen válságban”, van némi igazság; mármint ha ebből az ahhoz fűződő optimizmust emeljük ki, hogy mi minden változhat, ha végre kezünkbe vesszük a sorsunkat. Ez teszi igazán erőteljessé a föld visszavételére irányuló követelésüket is (jelszavuk szerint: „A tolvajt nem illeti meg a tulajdonjog!”); a kisgazdapárt nemcsak a dühösök pártja, hanem a földjükön önállóan gazdálkodni kívánóké is. Hogy éppen a 47-es birtokviszonyokat állítanák vissza, az talán nem is feltétlenül tételes követelés, lehet csak formula, amely az elvett tulajdonhoz való elemi jogot fejezi ki. „Jó, Ön visszakapja a földjét; de mi lesz azokkal a kollegákkal, akiknek felmenői nem rendelkeztek földdel?” – „Kapnak ők is” – válaszolja egy tsz-tag felvonuló. Tíz közül öt megkérdezett tüntető jelenleg is önállóan vállalkozik, többnyire bérelt földön, de – hogy, hogy nem – ráleltünk olyan gazdára is, akinek apja, egy jól időzített csehszlovákiai bujdoklással, átmenekítette öt holdját. Valamennyiüket nyomasztja a szocialista tulajdon monopóliuma, a ma kifizetett bérleti díj 40-60%-át tartanák tűrhetőnek, sokallják a földadót, amely az állami tartalékföldekre kivetett adónak csaknem tízszeresére (!) rúg.
Semelyik szervezet sem száll síkra oly szenvedélyesen a magántulajdon mellett, mint a kisgazdapárt. Markánsan agrárius párt vonult most fel a fővárosba. Emellett – és Gerbovics Jenő főtitkárhelyettes ízes-humoros előadása, Vörös Vince pártelnök józannak mondható beszéde mellett – ténymegállapításként jelenthetjük ki: a feltámasztás markánsan jobboldalira sikeredett. A „hivatalos” ideológiája szerint „keresztény értékrend alapján álló párt” némely szónoklatok tanúsága szerint erősen hajlik arra, hogy keresztény párt legyen. Ami nem oly zavaró, ha figyelembe vesszük: elvégre pluralizmus van, nem muszáj mondjuk a buddhistáknak éppen hozzájuk csatlakozni. Valamivel bántóbb a fülünknek a Torgyán-féle „sőt”, amiért a pártfőügyész ellen „a magyar parlament és a hatalom hajszát indított”: kizárták az országos választási bizottságból, s most a tüntetők szinte egy emberként állnak mögötte ki. „A kommunista módszerek olyanok, mint a fasiszta módszerek – szónokol Torgyán József –, SŐT! Mondottam és mondom: azok a fasiszta módszerek, amelyeket megismertünk, elsőáldozós ministráns-gyerekek módszerei a kommunisták módszereihez képest.” A tömeg őrjöng, nekünk viszont a hátunk borsódzik, amikor meghalljuk az egyik tüntető kommentárját: a fasiszták – úgymond – legalább nem feledkeztek meg a nemzetről.
Kisvártatva visszatér a parlamenti küldöttség, és vezetője, Böröcz István bejelenti: átadták a petíciót, a parlament ideiglenes elnöke megígérte, hogy a megfelelő bizottság elé terjesztik a kisgazdák földforgalom befagyasztása iránti követelését. A tömeg méltatlankodik: miért nem jön ki maga Fodor István, de aztán elénekli a Himnuszt, és ki-ki utazhat haza.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]