Ami azt illeti, elég hamar, már másfél évi működés után lecsaptak rájuk: az Orfeo Bábegyüttesre meg az Orfeo Stúdióra. Volt is miért. A két fő hangadó, Malgot István, a bábosok vezetője, az Orfeo alapító tagja és Fodor Tamás, a Stúdió vezetője már korábban – még egymástól függetlenül – is elkövettek ezt-azt. Fodor például nem átallt Haraszti-, Dalos-, Pass Lajos-, Halmos Ferenc-verseket szavalni második előadóestjén, 1971-ben. Csupa politikailag megbízhatatlan, a ’68-as baloldali diákmozgalmakkal, a maoizmussal rokonszenvező fiatal költő felforgató, szocializmusellenes verseit. Barátai, ismerősei mind „deviáns” elemek voltak: részben a képzőművészeti, zenei avantgárd képviselői, részben anarchista, trockista külföldiek. Ráadásul Fodor ezekkel a versösszeállításokkal eléggé meg nem engedhető módon arra kényszerítette az állambiztonsági szervezet és a Budapesti Pártbizottság illetékeseit, hogy idejüket, energiájukat versek olvasására és elemzésére fecséreljék. És mindez nem elég, fogják magukat, ez a Malgot meg ez a Fodor, összeállnak, és nem elégszenek meg azzal, hogy báb- és színházi előadásokat csinálnak, de politizálnak, klubesteket szerveznek és rendeznek a Thököly úti, valamint a Kinizsi utcai népfronthelyiségekben, visszaélve pártfogóik jóindulatával, bizalmával. Che Guevaráért lelkesednek, a permanens forradalomért. Akkor még úgy gondolják, a szocializmus önmagában nem elvetendő, csak másképp kell csinálni. Az Orfeo Stúdió első bemutatója, Semprun – akkor még engedélyezett szerző – A háborúnak vége című filmforgatókönyve alapján készült Étoile is „csak” a tömegektől elszakadó pártot bírálja. Ám az előadásokat követő vitákon, politikai klubesteken már továbblépnek, egyre kényesebb kérdéseket feszegetnek, elsősorban a lengyelországi események, a gdanski munkásmegmozdulások hatására. Felmerül a mai szemmel persze gyermeteg kétség: vajon feltétlenül a párt-e a letéteményese a munkásosztály érdekeinek. Ugyancsak a lengyel eseményeket elemezve jutnak el a magyar történelem sarkalatos pontjához, 1956-hoz, s ha csak óvatosan is, de megfogalmazzák gyanújukat: talán mégsem ellenforradalom volt akkor, hanem népfelkelés. Épp Hollós Ervinnel vitázva kezdik ki ezt a megdönthetetlennek tekintett tabut. Rögtön rájuk lehet sütni a bélyeget: ők az új Petőfi Kör, s rögtön adott az ürügy a betiltáshoz.
Közben elkészült a második produkció, a Vurstli, egy etűdsor, amelyet a hivatalos fórumok veszélyes politikai parabolának tartanak. Bizonyítékok hiányában csak az ifjúságra gyakorolt káros befolyást róhatják fel az alkotóknak, de ez is elég ahhoz, hogy mindenünnen kiebrudalják őket, hogy tartós befogadást semmilyen intézménytől ne remélhessenek. A harmadik bemutatóra, A Szüretére hol itt, hol ott készülnek. Ebben a darabban az 1848–49-es szabadságharc egy valóban megtörtént epizódját dolgozza fel Halmos Ferenc és Fodor Tamás. A magyar forradalom kormánybiztosának kellett levernie a parasztok valóságos alulról jövő forradalmát. A bemutatóig már nem jutnak el, mert ideig-óráig ugyan megtűrik őket – először a Dagály Ifjúsági Klubban, majd a Ganz-Mávag Kultúrházban –, de végül mindenhonnan kiszorulnak. Szerencse, hogy Pilisborosjenőn már befejezéshez közelednek a két együttes saját erőből épülő házai. 1972-t írunk. Beindul a megsemmisítő gépezet. Az 1972. október 21-én kelt Orfeo-„kiáltvány” pontosan számba veszi a különböző szintű és jellegű, de igen szervezettnek tűnő megsemmisítő támadásokat: 1. A szakmai elismerések ellenére a Stúdiót megfosztották minden munkalehetőségtől; 2. Az együttesek jó néhány fellépését visszamondták, a külföldi meghívásokat elsikkasztották, a kerületi tanács népművelési csoportjának vezetőjét megbízták a végleges megszüntetés kimondásával; 3. A BRFK ifjúsági és gyermekvédelmi osztálya (politikai nyomozók részvételével) rágalmak alapján nagyszabású nyomozást indított az Orfeo bábegyüttes és rendezője ellen. A vizsgálat több mint három hónapig tartott. Naponta hallgatták ki a két együttes tagjait, válogatott pszichológiai módszerekkel próbáltak belőlük hamis vallomást kicsikarni, ill. az általuk gyártott hamis koncepciókat elismertetni velük. A nyomozás lezárása után többeket, köztük Fodor Tamást, állítólagos csoportos összejöveteleken tanúsított társadalomellenes magatartásukért rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Malgot Istvánt megakadályozták diplomája megszerzésében stb. stb.; 4. A Magyar Ifjúság két cikke (1972. október 12., október 19.) az együttes tagjainak teljes erkölcsi és politikai lejáratásával valóságos lincshangulatot teremtett körülöttük, és egzisztenciálisan is lehetetlen helyzetbe hozta őket. Ez volt hát az a bizonyos „úgynevezett Orfeo-ügy”, ahogy állítólag maga Kádár János aposztrofálta egy KB-ülésen. Az együttesek csodával határos módon mégis túlélték. Az Orfeo meg- és talpon maradásában nagy szerepet játszott az önerőből megépített két ház, illetve maga az építkezés, és az a kommunális életforma, amellyel új, közös otthonukban megpróbálkoztak. Igaz, sok konfliktus is adódott az intenzív együttélésből, de rengeteg előny is származott belőle. Akkor úgy és annyit próbálhattak, amikor, ahogy és amennyit akartak, sőt, amikor nem volt hivatalos támogatójuk, nem volt hol játszaniuk, előadást is tarthattak. Kétségtelenül számított a Duna Művelődési Ház készsége is, amely számos kikötéssel, de befogadta a három együttest. Ezt az időszakot az Orfeo Stúdió két bemutatója fémjelzi: a Vasmunkások című, interjúkból összeállított dokumentumjáték, amelyet munkásszállásokra vittek, és egy Brecht-előadás: A nevelő úr.
1974-ben a báb- és a színjátszó együttes útjai elváltak, s ez utóbbi a Stúdió „K” nevet vette fel. (A „K” a kritikára, közösségre, kísérletre utal.) Bereményi Gézával dolgoznak együtt, A Bankett sikert arat, vidéken is játsszák, de a Poremba csak két előadást ér meg, mert a továbbiakat nem engedélyezik, és a Józsefvárosi Művelődési Ház sem vállalja tovább a fenntartásukat. 1976 augusztusában nyugalmasabb periódus veszi kezdetét: otthont kapnak a HVDSZ Jókai Művelődési Központban. Ebben a viszonylagos biztonságban születhet meg 1977-ben a Woyzeck, Fodor Tamás és csoportja mindmáig legjelentősebb, szakmailag is legkiérleltebb amatőr előadása. Sőt, ezzel a produkcióval a Stúdió „K” bebocsáttatást nyer a hivatásos színházi világba is, a Kaposvári Csiky Gergely Színház vendégjátékra hívja.
A felfelé ívelő időszak 1981-ig tartott. Ám, ha ezután szakmailag stagnáló állapotba jutott is a Stúdió „K”, politikailag előrelépett, s ebben a lengyelországi vendégjátékok, az ott szerzett tapasztalatok, a Szolidaritással kötött ismeretségek jelentős szerepet játszottak. A politika túlnőtt a színházon; előadások helyett ellenzéki összejöveteleket rendeztek a HVDSZ-ben, Teaházat, ahol a bőséges teaválaszték mellett bőséges információ-választékot nyújtottak. A teaházi politikai fórum az ellenzékiek, a máskéntgondolkodók körében sikert aratott, a hatóságoknál kevésbé. Nem ért hát senkit váratlanul, amikor másfél éves működés után a Teaházat bezáratták, a Stúdió „K”-t pedig menesztették a HVDSZ Művelődési Központjából. Igaz, már nem a régi, durva módszerekkel, hanem átépítésre hivatkozva, finoman, udvariasan.
A Stúdió „K” átalakult, a kezdetektől együtt dolgozó törzsgárdából többen kiváltak. Angelus Iván megalapította a Kreatív Mozgásstúdiót, Gaál Erzsébet és Székely B. Miklós önálló produkciókkal próbálkozott, Oszkay Csaba kiment Amerikába. Egy legendás korszak véget ért.
- Kultúra [6]