F. A. ellen az ügyészség 1957-ben vádat emelt egyebek között a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel, valamint bűnsegédi minőségben elkövetett gyilkosság bűncselekménye miatt. A bíróság F. A.-t életfogytiglani szabadságvesztés büntetésre ítélte. Büntetéséből csak 1970 tavaszán szabadult.
F. A.-t 1956. november első napjaiban az egyik budapesti kórházban kezelték. Szobatársa volt egy vidéki pártfunkcionárius. Ezt a pártfunkcionáriust 1956. november 3-án ismeretlen fegyveresek a kórházban letartóztatták, amiben közreműködött a vádlott is. A sértettet az egyik rendőrségre kísérték. A nyomozati iratok között szerepelt a kórlapja, személyi adatait is ismerték. Az ítélet megállapítása szerint a nyomozó hatóságnak mégsem sikerült a sértettet felkutatnia, illetve november 3-a utáni sorsát tisztáznia.
Az iratok között nyoma sincs annak, hogy a nyomozó hatóság megkereste volna a sértett vidéki állandó lakóhelyét annak tisztázása végett, hogy vajon mi történt vele. Az I. fokon eljáró Fővárosi Bíróság F. A. cselekményét csupán szervezkedésben való részvételnek, nem pedig bűnsegédi minőségben elkövetett gyilkosságnak minősítette. A Legfelsőbb Bíróság dr. Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa Nbf. II. 5209/1957/18 számú II. fokú ítéletében a vádlottat a szervezkedésben való részvételen túl bűnsegédi minőségben elkövetett gyilkosság bűntettében is bűnösnek mondta ki. Vida Ferenc és bírótársai álláspontja szerint tévedett a Legfelsőbb Bíróság, amikor a cselekményt nem minősítette gyilkosságnak is, arra hivatkozva, hogy a sértett halálának bekövetkezésére és annak mikénti módjára a nyomozás nem derített fényt. A Népbírósági Tanács érvelése szerint az ölési cselekmény elkezdődött azzal, hogy a szívbeteg sértettet a kórházból elhurcolták. Ítélet szerint „az adott körülmények között annak akár elméleti feltételezése is, hogy a párt e hű katonája kiszabadulván az ellenség karmai közül ismeretlen helyre távozott és életjelt sem adott magáról, olyan komolytalan feltevés, amivel nem kell foglalkozni. Az áldozattal szemben elkövetett ölési cselekmény időpontjában több száz holttest agnoszkálatlanul temettetett el, és az a körülmény, valamint az a tény, hogy az áldozat azóta életjelt nem adott magáról, a megkezdett ölési cselekményből a befejezésre vont következtetést teljes mértékben alátámasztja.” Így szól dr. Vida Ferenc és bírótársai érvelése…
Amikor F. A. 1989 nyarán megkeresett engem, mint a Történelmi Igazságtétel Bizottság jogi szekciója egyik vezetőjét, és elmondta, miért, milyen bizonyítékok alapján ítélték el, bevallom, nem adtam teljes mértékben hitelt szavainak. A közelmúltban azonban előkerültek a per iratai, módom volt áttanulmányozni a nyomozás és a tárgyalás anyagát. Az ítéletet a bíróság kézbesítette részünkre. A nyomozás anyagában található kórlap adatai alapján elkezdtem kutatni a sértett után. Hamarosan megkaptam a BM Lakcím- és Közlekedési Nyilvántartó Osztályának értesítését, miszerint a sértettet vidéki állandó lakóhelyéről 1957-ben kijelentették, mert disszidált…
A pernek egyetlen vádlottja volt, a sértett letartóztatásában közreműködő F. A. A feltételezett gyilkosságban való bűnsegédi bűnrészesség miatt több mint 13 évet töltött börtönben. Még az 1963-as amnesztia sem vonatkozott rá. Életútja szabadulása után is vesszőfutás volt. Az állítólagos gyilkosság sértettje pedig disszidált, további sorsa ismeretlen.
Úgy vélem, nem kell még laikusok számára sem elemeznem, értékelnem az ítéletet. Csak annyit jegyzek meg, hogy a II. fokon ítéletet hozó Vida Ferenc tanácselnök, valamint a népbírók közül Fehér Kálmán, Bíró Mihály és Szabó Mihály bírái voltak a Nagy Imre-per vádlottjainak is. Örökre beírták nevüket az igazságszolgáltatás történetébe.
- Dosszié [6]