A választások első fordulójának külföldi visszhangjában tallózva, a leggyakrabban két észrevétellel találkozunk. Az egyik: a választás szabad, demokratikus volt, minden annak rendje és módja szerint történt. Ez a lényeg. De nem lényegtelen a másik észrevétel sem: „Magyarország még nem lépett be a komputerkorszakba.” A szavazatok számlálásának sokfelvonásos tragikomédiáját nem mindenki nézi sajnálatos véletlennek. Akadnak, nem is kevesen, akik a technikai-gazdasági elmaradottság, a felelőtlen szervezés, a hányaveti munkavégzés kínos demonstrációjának tekintik, és az jut eszükbe róla, hogy „Magyarország belépett a harmadik recessziós évbe, az inflációs ráta jelenleg 23 százalékos és növekszik, az egy főre eső eladósodás pedig itt a legnagyobb Kelet-Európában”. Röviden: a közjátékot a pártállamban (még a piacgazdasággal huzamos idő óta kacérkodó pártállamban is) uralkodó viszonyok látleletének tekintik. Úgy gondolják, hogy ami történt, jelképi erejű történés. Paradigma. De egyszersmind iránytű, amely alig felülmúlható egyértelműséggel mutatja a követendő utat. Valósággal megparancsolja, hogy tegyük félre a cselekvés kényszere alól fölmentő „cigányzenés” problémákat meg álproblémákat. Koncentráljuk erőinket arra, hogy a gazdaságot fölzárkóztassuk Európához, arra, hogy ne találtassunk könnyűnek, és ne hulljunk ki a rostán az európai megmérettetéskor.
De menjünk tovább. Még a választások előtt érdekes vezércikk jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Azt tartja a mondás, hogy a forradalmak felfalják gyermekeiket – írja a szerző. De Magyarországon nem ez történt. A forradalom ott apáit falja föl. A magyar ügyekben szemlátomást jól eligazodó szerző szerint a legalaposabban fölfalt apa: Pozsgay Imre. De hogy miért történt így, arra a publicistának nincs magyarázata. Arra a The Independentnek van magyarázata. Pozsgay „bizonyosan helyet fog kapni a történelemkönyvekben, de a választókerületében csak a siralmas harmadik helyet kapta. Visszatekintve, jobban teszi, ha átszáll az MDF-be, amely az ő bábáskodásával jött a világra.”
A londoni újság eltalálta az államminiszter balszerencséjének tényleges okát. Mert a két széken üléssel való próbálkozás beleszólt abba, hogy hány sor álljon a politikusról ama bizonyos történelemkönyvben. Beleszól abba, hogy a politikus milyen pozícióra számíthat. Ami – legalábbis a „fölfalatásán” bánkódó frankfurti közíró szerint – még új irányt is vehet. „Antall, az MDF elnöke… már korábban elképzelhetőnek mondotta az együttműködést egyes, különösen kiemelkedő szocialista politikusokkal, és ezzel kiutat mutatott.”
Megjegyzésével, a The Independent fontosabbra is ráhibázott: a választási kampány sajátosságainak hátterére. Ezért is idéztük, nem személyeskedésből. Még kevésbé kárörömből. Senkinek sem lehettek kétségei a Lakitelek-koalíció valósága, az MDF és Pozsgay kapcsolatainak elevensége felől. Nem volt a többi pártnak sem, amelyek erre a kötelékre is célozva hangsúlyozták – és mint az MDF-től elválasztó különbséget kiemelték –, hogy nem működnek és nem is fognak együttműködni a kommunista vezetőkkel.
Az MDF irányítói tagadták ezt az összefüggést, de a cáfolat nem lehetett meggyőző. Ezért megpróbáltak rálicitálni a többiek antikommunizmusára; a vasárnapi rádióban megszólaltak azok a bizonyos ébresztők. Ezeket – jelbeszéd az életünk! – mindenki értette. Megértette a nyugati sajtó is, amely szorongva figyeli az agresszivitás, a nacionalizmus, a rasszizmus jeleit az átalakuló Közép-Európában. „Félbolsevik módszer volna – nyilatkozta az MDF elnöke a nyugati újságíróknak –, ha alvezérét arra intené, hogy ne hirdessen a párt hivatalos programjával szembenálló nézeteket.” Hazai fogyasztásra jobbat talált ki: a nyugati sajtót félreinformálták a magukat liberálisnak kiadó „bolsevikok”, „jakobinusok”. Nem a második ébredőkorszakot áhító nyilatkozók a ludasok, hanem az állítólagos informátorok, akikre – képzeljék csak – rászorulnak a közép-európai országokban tucatnyi tudósítót állomásoztató, hírükre és jólértesültségükre kényes világlapok. Sőt megtoldotta egy lépéssel: a rágalmazók magára a nemzetre dobáltak sarat, és egy füst alatt – és erkölcstelenül, mert az erkölcsi kvalitásnak az MDF követése a tanúságtétele – meg akarják osztani a nemzet egységét. S hogy mi volna az egység? Természetesen, ha mindenki az MDF-re szavaz.
És ha mindenki Antall Józsefet akarja látni a kormány élén. De talán nem mindenki akarja. Celestine Bohlen, a The New York Times és az International Herald Tribune tudósítója legalábbis úgy látja, hogy nem mindenki akarja. „Antall Józsefnek, az MDF vezetőjének és miniszterelnök-jelöltjének képei most ott függnek a budapesti lámpaoszlopokon. De fagyos modora, körülményes nyilatkozatai nem teszik népszerűvé.”
Az a groteszk igény pedig, hogy egy pluralizmuson – tehát az ellentétes nézetek ütköztetésén – alapuló választáson legyen az egység a legfőbb érték, hogy e mindenáron megjelentetett egység a nemzeti és erkölcsi értékmérő, valójában apellálás az állampárti korszakban kifejlesztett régi reflexekre; a totemek átmázolása, és tabuk előjelének megfordítása, de megőrzése az új viszonyok között; kísérlet, hogy az új korszakban konzerválják a régi tudatot. „A Budapesten sűrűn hallható sóhaj – írja a Neue Zürcher Zeitung tudósítója, aki nem teljesen érti, mit takar a méltatlankodás –, hogy az országnak hiányoznak a demokratikus hagyományai, indokolatlan. Kiderült, hogy a magyarok nyugati szomszédaiknál semmivel sem kevésbé képesek politikai eszmék nyílt vetélkedésben való ütköztetésére. Eddig sem az érettség hiányzott ehhez, ahogy a hatalom birtokosai pozícióik igazolása végett hajtogatták, hanem az alkalom.”
Elmondtunk sok mindent, csak azt nem, hogy miféle eszmék ütköznek. Hogy a külföldi tudósítók szerint miről van szó. Az elöljáróban idézett Independent úgy véli, a két fő pártnak, az MDF-nek és az SZDSZ-nek nagyon eltérőek a prioritásai. „Az MDF indulása a »nemzeti értékeket« tisztelő populista történészek egy csoportjához kapcsolódik. A vegyes gazdaság hívei, a privatizálást fokozatosan akarják, el kívánnak szakadni a KGST-piactól, de gyanakszanak a külföldi beruházókra – az aranyásókra – is. Ez a nacionalizmus nem rokonszenves a budapesti támaszponttal bíró szabad demokraták számára; az ő gyökereik a 70-es évek ellenzéki mozgalmaiba nyúlnak le. A gyors privatizálás hívei, jószívvel fogadják a külföldi beruházókat, s gyorsan be akarnak jutni a nyugati piacokra, továbbá hamarosan fel akarják számolni a szubvenciókat és az inflációt.”
Más oldalról indítja a jellemzést a The Washington Post. A Magyar Demokrata Fórumot segítette a Romániában lévő magyar népesség üldözése. „Az incidensben Románia szégyenteljes szerepet játszott, érthető volt a magyar válasz. De benne van a dologban a boldogtalan történelem baljós visszhangja is. A II. világháború előtt Kelet-Európában általában vészesen megzavarodott a politikai élet, a liberális értékek elpusztultak a népi és nemzeti szenvedélyek lobogó lángjai között. Ha e vendettákat nem lehet megakadályozni, nem virágozhat föl a demokrácia… Nyugat-Európa minden reményt meghaladóan prosperál, mert országaikban megvolt a képesség, hogy nemzetközi közösségekbe és szövetségekbe tömörüljenek, és ezeket közös céljaik szolgálatába állítsák. Kelet-Európának most ugyanerre van lehetősége. A kelet-európaiaknak – fejeződik be a kommentár –, akárcsak a nyugat-európaiak előző nemzedékének, most olyan államférfiakra és olyan pártokra van szüksége, akik, és amelyek vízióikban nagyvonalú szellemiséggel képesek túllátni a nemzeti határokon.”
- Beszélő [6]