– kérdezi egyik rádiós barátom, s viccnek szánt szavai mögül felsejlik a szorongás. Magyarország átélt már egy B-listázást, s tudjuk, mit jelent, ha a művezetőket is párthűségük alapján nevezik ki. Európának ezen a felén már-már természetesnek veszik, hogy jajj a legyőzőiteknek, hogy az előrejutáshoz párttagkönyv kell, hol vörös csillaggal, hol pedig „ősi magyar életfa szimbólummal” a borítóján. Egyre többen emlegetik megütközéssel a Népszabadságban megjelent Csurka-interjút, amiben a Fórum legszókimondóbb tagja kijelenti: a kényszerű váltásnak bizonyára ártatlan és értékes áldozatai is lesznek. Újra egy párhuzam: szó szerint vészes a kijelentés hasonlósága Sztálin hírhedt szlogenjéhez arról, hogy ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.
Mind többen látják szimbolikus jelentőségűnek Aczél Endre brutális leváltását, s attól félnek, hogy mindazok így fognak járni, akik nem hajolnak meg az új hatalom előtt. Ehhez jó apropót adhat a hitelüket vesztett kommunisták eltávolításának népszerű jelszava, hogy ti. „a nép fejeket követel”.
A legnagyobb félelem a tömegkommunikációban érezhető. „Kívánatos lenne, hogy a Magyar Demokrata Fórum és a sajtó viszonya végre tisztázódjék” – nyilatkozta Antall József nem sokkal azután, hogy egy sajtóértekezleten fejmosásban részesítette en bloc a nyugati sajtót, mivel annak olykor a pártjáétól eltérő a véleménye egyes kérdésekről. Ám az ott jelenvolt tudósítók kevéssé rettentek meg. Talán azért még szerencsésnek is érezhetik magukat, hiszen a német ARD tv-társaság írásbeli rovót kapott azzal a finom figyelmeztetéssel, hogy a jövőben esetleg gondjaik lehetnek a magyarországi forgatások során…
De emlegetnek más leveleket is. A Fórum a Magyar Hírlapot először Németh Miklós miniszterelnöknél jelentette fel, majd nem sokkal később Robert Maxwellnél. Ám épp ez utóbbi a bizonyíték arra, hogy nincs miért félni. Lehet, hogy egy-egy kormányfő továbbra is neheztel a médiára, mint Grósz Károly tette, megbélyegezheti ugyanazokkal a szavakkal a 168 órát vagy a Nyilvánosság Klubot, mint Berecz János – és akkor mi van?! Ma már nincs a kezükben az APO (Agitációs és Propaganda Osztály), nem osztogathatnak direktívákat a főszerkesztői értekezleten (a független lapok számára vicc a feketelista).
Tudom, hogy másként fest a helyzet a tv-ben, a rádióban vagy a távirati irodánál, amelyekről megint csak Csurka sietve jelentette ki, hogy a kormányzat érdekeit kell hogy képviseljék. Ám itt sem szabad elfelejteni: az új, valóban pluralista parlament mellett már elképzelhetetlen a kuratóriumhoz hasonló szervezet létrehozása, vagy a Pozsgay utasítására végrehajtott, politikai indítékú állástalanítás. A március 15-i közvetítés elmaradásáról rendezett tévés vita egy dologban mindenképp történelmi volt: ahogyan a tv-dolgozók szakmai testülete, a Kamara a demokratikus tájékoztatás és a szakmai tisztesség érdekében, a nyilvánosság védelmében szembeszállt a hazudozó bürokratákkal. Ha a tömegkommunikáció munkatársai rájönnek, hogy sem pártokat, sem egyetlen pártot nem hagyhatnak a műsorkészítésbe beleszólni, hogy együttesen kell, de együttesen lehet is szembeszállni egy Pálfy–Chrudinák–Szilvási-triumvirátussal, akkor ők sem fognak félni. Bizonyára lesznek, és nem is kevesen, akik régi taktikájukat nem tudják majd mellőzni, és túlzott lojalitással, dörgölőzéssel próbálnak előnyökre szert tenni, de a többség meg fogja érteni, hogy a leghatékonyabban a civil kurázsi védi meg az embert. Volt már erre példa még a tömegkommunikációban is: a rádiós Politikai Adások Főszerkesztőségének munkatársai közös fellépéssel golyózták ki maguk közül azokat, akik pártpolitikai kényszerzubbonyt akartak kollégáikra és a hallgatókra erőltetni.
A kommunista rendszer idején még mindenki elfogadta, teljesen normálisnak tartotta, hogy a párt és az állam olyan dolgokba is belenyúl, amihez semmi köze. Elfogadták, hogy pártérdekből fölemeltek vagy letaszítottak embereket, ám a rezsim porladásával párhuzamosan egyre többen látták be ennek a képtelenségét, amit az ejtőernyősök elleni tiltakozások hevessége bizonyít legjobban. Mára talán az emberek azt is megértették, hogy (valószínűleg) nem az egyik diktatúrából megyünk át egy másikba, hanem valódi rendszerváltás történik. Itt egy új és valóban demokratikus Magyarországot kell felépítenünk, amibe nem férnek bele a pártmegbízatású kis- és még kisebb királyocskák. Nincs mitől félni, ennek az országnak erős és koncepciózus ellenzéke van, amely nem fogja hagyni, hogy mellőzhető lacafacának tekintsék a demokrácia játékszabályait. Ebben az országban az elmúlt évben „vészesen” megnőtt a civil kurázsi. Itt már nem fogják hagyni az ejtőernyősöket többé simán földet érni, és nem csupán azokat, akik kezében sarló és kalapács van, azokat sem, akik szegfűvel jönnének vagy netán tulipánnal.
- Beszélő [6]