A választás eredménye sok egyéb levonandó tanulság és végiggondolandó következtetés mellett egyet mindenképpen igazolt, mégpedig, hogy akié a tévé, azé a hatalom (vagy legalábbis a választási győzelem).
Magyarországon akkreditált vagy a két forduló között itt ragadt külföldi újságíró – főleg tévés – ismerőseim itt-ott találkozva vagy baráti társaságban hitetlenkedve kérdezgették egymást és a magyarokat: Ezt lehet? Senki nem tiltakozik, senki nem kiált diszkvalifikációt a tévé, mindenekelőtt a híradóműsorok láttán? Hiszen a televízióban a monoszkóp kivételével szinte már alig volt műsorperc MDF nélkül, a Híradó elejére pedig nyugodtan ki lehetett volna tenni az (x) jelzést vagy a „Politikai hirdetés” táblát.
Egy, a nyugati médiákban s azok hatásmechanizmusának titkaiban igencsak járatos, azokat maga is művelő kollégával nézve a múlt hét esti főműsorait, szinte percről percre, a ráismerés izgalmával figyelte itt is, ott is a bújtatott – vagy egyáltalán nem is bújtatott – reklámot. Már azt az egyedülálló ötletet is elismerően nyugtázta, hogy a két választási forduló közötti héten a legnézettebb adásidőben sugárzott esti mesében két, az MDF mellett közismerten legelkötelezettebb színész szerepelt felváltva. Az ismert hang, a képernyőt hosszasan betöltő jóságos, megnyugtató apafigura – egyébként maga is képviselőjelölt és a fizetett politikai reklám egyik szereplője is – ezúttal nemcsak a gyerekeknek mesélt, hanem a sulykolás részeként megint csak belopta az emberek tudatába (vagy tudatalattijába) a személyével azonosított pártot – mégpedig nem fizetett hirdetés formájában, ami így köztudottan sokkal hatásosabb. Ismerősöm szerint érdemes lenne megnézni, hányszor meséltek a két forduló közötti estéken az egyik, és hányszor a másik nagy párthoz kötődő színészek.
És még csak ezután jött a Híradó!
Talán emlékeznek, ez volt az az este, amikor a pártatlan főszerkesztő lelkes csapata még Tőkés László püspök teljesen más céllal tartott sajtóértekezletét is az SZDSZ-ellenes (tehát közvetve az MDF melletti) reklámkampány szolgálatába állította. Amikor pedig egy MDF–SZDSZ nyilvános pódiumvitáról szóló tudósításban – egyébként két, szintén az MDF-fel kapcsolatos híranyag után – a riporter mintegy háromszor olyan hosszan ecsetelte az MDF-fél álláspontját, míg a másik vitázó felet (mellesleg az SZDSZ országos listavezetőjét) csak nagyon érintőleg és lesajnálva említette meg, miközben a kamera kitartóan és elmozdíthatatlan közeliben az – egyébként ismeretlen – MDF-jelöltön nyugodott, feje fölött egy hatalmas MDF-emblémával, az SZDSZ képviselőjét pedig szinte kizárólag nagytotálban mutatták; nos, ismerősöm ekkor elismerően csettintett: Ez igen, ezek értenek a reklámpszichológiához! De hogy ezt meg is tehetik?! Hol van ilyenkor – a második forduló előtt két-három nappal – a pártatlanságra felügyelő bizottság? Hogyhogy nem szólal meg az alkotmánybíróság vagy az – egyelőre még – nem MDF-párti kormány, hogy álljon meg a menet, abba kellene hagyni végre ezt a sulykolást!
Hiszen ma már minden marketingiskolás tudja – és nem csak Amerikában –, hogy amit sokáig és sokszor ismételgetnek bármilyen módon vagy eszközzel, az tudatot formál, véleményt alakít, s végső soron döntést befolyásol. Lerágott csont a rövidfilm kockái közé láthatatlanul bevágott kekszfotó, amely után a szünetben csaknem minden néző azt a bizonyos kekszfajtát kéri a büfében.
A még a múlt hét közepén elhangzott szakértői vélemény szerint egy ilyen koncentrált, minden eszközt bevető és a részletekre is ügyelő tévékampány egyszerűen nem maradhat hatástalan. Ha későn is, de ennek feltétlenül le kell vonni a tanulságait, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy alakuló, formálódó demokráciánkban ilyen módon többé senki se élhessen vissza a médiák – talán eléggé fel sem ismert – hatalmával.
- Belföld [6]