(Hajnali séta a kései kádárizmusban)
Alábbi történetünket az érzékszervek párbajának is nevezhetnénk. Politikai tartalmat az kölcsönöz neki, hogy az egyik oldalon a diktatúra, a másik oldalon a demokrácia élesítette szemeit és füleit. Vagyis egy titkosrendőrségi akciót elevenítünk fel. Hála a kiugrott állambiztonsági zászlósnak, Zólyomi Tamásnak, ma már majdnem pontosan tudjuk, mit láttak és gondoltak ők, amikor 1988. május 7-én hajnalban elfoglalták álláshelyeiket. S mivel az ilyen belbiztonsági akciók majdnem mindig a Beszélőhöz közel álló körökre irányultak, csak természetes, hogy mi meg jó barátunkat, Hodosán Rozikát, immáron parlamenti képviselőnőt faggattuk ki. Őt követték azon a reggelen a belügyesek. Zólyomi Tamás egyébként „Árnyékvilág. Egy állambiztonsági figyelő emlékei” címmel könyvet írt titkosrendőri élményeiről, írását – több mint ironikus módon – az a Sulyok Miklós (belügyes kódnevén Nehéz, szamizdatos kódnevén Copi) adta ki, akit könyv- és lapkiadási tevékenységében éppen Zólyomi és kollégái voltak hivatva megakadályozni. Minden jó, ha a vége jó! Zólyomival egyébként a Beszélő is készített egy interjút. Ebben a két év előtti eseményt pontosan ugyanúgy mondta el, ahogyan a könyvében is leírja, ezért az utóbbi szövegénél maradunk.
„Az év legjelentősebb akciója volt, amikor dr. Demszky Gábor (Székes) balatonzamárdi nyomdájának a nyomára bukkantunk. A beérkezett információk alapján várható volt, hogy felesége, Hodosán Róza (Lilla) nyomdai anyagot szállít majd neki. Mi a feleséget követve kellett hogy eljussunk a nyomdához” – írja Zólyomi.
Beszélő: „Beérkezett információk alapján…” Ez bizony feldobásnak látszik.
Hodosán Róza: „A Hírmondó ’88. évi első számáról volt szó. Akkor már ofszetgéppel nyomtuk. Csak sajnos, nem tudtuk hozzá megcsinálni mi magunk a lemezeket. Muszáj volt kiadni egy nyomdának, bár tudtuk, hogy ez nagyon rizikós. Azon a napon Somogyiék (Erzsike és Laci) meg Gábor már lent voltak a Balatonnál. A lemezeknek a felét már a szerdai napon levitték. Én péntek este kaptam meg a másik felét a nyomdásztól. Szombat reggel kellett volna Gáborék után vinnem. Később aztán, amikor mi is végiggondoltuk az ügyet, rájöttünk, hogy már szerdán készen volt az összes lemez. Szándékosan tartották vissza az egyik felét. Megmaradt az a csomag, amiben a lemezekhez való filmek voltak. És a csomagban az összes film benne volt, márpedig lemezt csak filmről lehet csinálni. Tehát a lemezek már szerdán készen voltak, és azért tartották vissza, mert úgy gondolták, engem könnyebben le tudnak követni. Mert Gáborral általában rosszul jártak.”
(Zólyomi: Székes az állambiztonság szemében mumus volt: rengeteg munka megbukott rajta. Amikor régebben dolgoztak rá, sorra kiszámolta, leszólította a figyelőket.)
Zólyomi: „Erre a munkára nagyon nagy erőt koncentráltak… Estére bevonultunk egy objektumba… Hajnalban adás volt. Demszky felesége elindult. Bepattantunk a kocsiba, és felzárkóztunk. Valahol a Báthory utcánál adtam a váltást a felvevőknek. Kiugrom a kocsiból, és az addig dolgozó mutatja a személyt: vagy kétszáz méterre van előttem, és tekinget hátra. Láthatólag siet.”
Rozika: „Azért indultam hajnalban, mert tudtam, hogy vasárnap estére kész kell lenni. Ehhez két nap kell. És nálam volt még a lemezek fele. Észrevettem egy kocsit. Két férfi volt benne. Befordultak egy kis utcába. Mentem tovább. A Kossuth térnél hátranéztem. A Báthory utcában is láttam egy autót, amibe beült valaki, vagy kiszállt valaki. Csak a mozgásra emlékszem.”
Zólyomi: „Nyilvánvaló, hogy a metróhoz igyekszik. Szaporán igyekszem utána az út túlsó oldalán, a fák és a pavilonok védelmében. …Ilyenkor hajnalban néptelenek az utcák, feltűnő minden mozgás. Igyekszem diszkréten beleolvadni a környezetbe és megközelíteni Lillát. Nem könnyű, mert nagyon figyel.”
Rozika: „Volt egy rossz érzésem, hogy követhetnek. De nem voltam biztos benne. Álmos is voltam, mert még nagyon korán volt. De az dörömbölt bennem, hogy muszáj lemennem.”
Zólyomi: „A Kossuth téren, a kijárati oldalon keresztül rohan be a metróba. Rohanok én is. …Átugrom a védőláncot, majd a mozgólépcsőre. Előttem vagy tíz méterre áll a célszemély, és néz hátra. Lendületből lépegetek tovább a lépcsőn lefelé. Feltűnő lenne, ha szigorúan kerülném őt. Néhány lépcsőfokkal mögötte állok meg. Lilla végigmér, kutatja bennem az ellenséget. Hanyagul ránézek, némi érdeklődéssel, úgy nézek rá, mint egy férfi egy nőre.”
Rozika: „Erre nem emlékszem. Arra emlékszem csak, hogy a Kossuth téren állt egy férfi, akire felfigyeltem, hogy esetleg ő lehet. De nem tudnám leírni, messze volt. Csak a rossz érzésemre emlékszem. Aztán lent, a megállóban megint volt egy olyan érzésem, hogy egy ott álló férfi esetleg közülük való lehet.”
Zólyomi: „Úgy látom, nem gyanakszik, de azért nem érzi magát biztonságban. …Kihalt az állomás. Középen maradok, a térképet nézegetem. …Egészen hátrahúzódik, takarásban van. Engem azonban épp ez nyugtat meg. Tudom már, hogy merre megy, és hátulról nem jöhet úgy ki, hogy azt én ne vegyem észre. …Eközben erősítésem érkezik… a többiek is beolvadnak az állomás forgalmába. …A Déliig utazunk. Lilla kiszáll, előtte is, mögötte is mi vagyunk.”
Rozika: „Mire megjött a metró, már volt némi forgalom. Már néhányan álltak a megállóban. De nekem feltűnt egy férfi a Kossuth téren. Aki azután eltűnt a szemem elől. Amikor felszálltam, akkor már nem láttam semmi gyanúsat.”
(Zólyomi: „…egy kocsival előbb szállok be. Ilyenkor, amikor nincs forgalom, elegendő ez, mert átlátni a kocsik között.”)
Zólyomi: „Fent már vár a váltás, hiszen a gépkocsik már rég ideértek. Lilla felmegy a pénztárhoz, ahol már közülünk várja valaki. Udvariasan maga elé engedi. Mi megkaptuk a váltást, és visszaülünk a kocsiba. …Amint Lilla megrendelte a balatoni jegyet, a mögötte álló már tisztában volt a célállomással.”
Rozika: „Felmentem a pályaudvarra, a jegysorba. Figyeltem, de nem vettem észre gyanúsat, az az igazság. Amikor megvettem a jegyet és hátrafordultam, jó húsz-harminc méterre megláttam egy férfit a csarnokban, aki valahogyan nem tetszett. És felismertem, hogy ez az a férfi, akit a Kossuth téren is láttam, és azután eltűnt a szemem elől! Akkor már biztos voltam benne, hogy ez nem lehet véletlen, követnek!”
Zólyomi: „A vonatra való felszállást követően azonban feltűnt neki valami…”
Rozika: „Iszonyú ideges lettem, mert tudtam, hogy kimondtam az állomás nevét. Elkezdett a fejemben cikázni: most mit csináljak? Gondolkodási időre volt szükségem. Kimentem a büféhez, hogy vegyek valami ennivalót. És miközben vásároltam, megláttam a csoportot! Balra tőlem, vagy húsz méterre észrevettem körülbelül tíz embert, ahogyan beszélgetnek. És párocskák indultak el erre is, arra is. Volt több nő is, sőt mintha egy nő lett volna a főnök is. Férfi-nő párocskák indultak el a különböző vonatokhoz. A fejem majd szétment, mert tudtam, hogy ezt a nagy csoportot én nem tudom lerázni. És a legszörnyűbb volt, hogy biztos voltam benne, megtudták már, hova váltottam jegyet. Igaz, nem vettem észre, hogy mögöttem állnak, de ők ezt a pénztárban mindenképpen megtudhatták. Akkor felszálltam egy másik vonatra.”
Zólyomi: „…a másik oldalon leszállt, és visszament a peronokhoz.”
Rozika: „Láttam, hogy egy pár felszáll az első vonatra. Akkor a másik oldalon megint leszálltam. Felszálltam a következő vonatra. Leültem, és megpróbáltam kilesni az ablakon. Láttam, hogy körülvették a vonatokat. Több pár elindult az én vonatomhoz is. Arrafelé, ahol felszálltam. Akkor bent a vonatban visszafelé indultam…”
Zólyomi (aki itt már nem vett részt az akcióban): „Valószínűleg felfedezte a figyelést, mert ismét lement a metróba, és a vonat nélküle indult el.”
Rozika: „Az utolsó előtti kocsiból leugrottam, és elkezdtem rohanni visszafelé a metróba.”
Zólyomi: „Olyan gyorsan történt mindez, hogy a többiek leszakadtak, és csak egy ember maradt rajta.”
Rozika: „Nem vettek észre, egyetlen pasas szaladt utánam, állati gyorsan. Felugrottam a metróra, de ő is! Jött velem a metrón.”
Zólyomi: „A Deák téren, a kis mozgólépcsőnél azután kétszer-háromszor le-fel mozgólépcsőzött, és közben a mögöttes forgalmat figyelte. A figyelő, aki rajta volt, két kör után feladta, mert csúnyán megbukott volna.”
Rozika: „Nekünk Gáborral bevett szokásunk volt, hogy a Deák téren elkezdünk csalinkázni, le-fel ingázni. Mert itt lehetett legjobban észrevenni, ha rajtunk vannak. Megszabadulni is itt lehetett tőlük leginkább. Most is elkezdtem ingázni a lépcsőkön előre, balra, hátra, jobbra, azután eltűnt az az alak, aki a Déliből velem jött. És másokat sem vettem észre.”
Zólyomi: „Itt azután nyoma is veszett Lillának, azaz megszakadt a figyelés.”
Rozika: „Egyfolytában járkáltam a városban, hogy minél jobban megtévesszem őket. Úgy éreztem, nem követnek. De ugyanakkor nem is értettem, miért nem. Nem hittem el, hogy én egy ekkora stábot le tudok rázni. Akármit csinálok, ezek a nyakamon vannak. De ugyanakkor meg majdnem biztos voltam benne, hogy tényleg nincsenek rajtam. És akkor meg ettől rémültem meg! Hogy ezek tudják, hová kell menni, és rajtaütnek Gáborékon! És akkor megint belémállt, hogy le kell mennem, figyelmeztetnem kell Gáborékat, és ki kell találnunk gyorsan valamit, mert lebuktunk.”
Zólyomi: „Vissza kellett mennünk a központba, és igazoló jelentést kellett írnunk. A vezérek összeültek, hogy mi legyen a teendő. Egy támpont volt csak, a célállomás, ahová a jegy szólt.”
Rozika: „Elkezdtem járni sorba az ismerősöket, hogy minél több helyen jelenjek meg, és valahogy megszervezzem, hogy lejusson a hír. Végül Révész Jutkával megbeszéltem egy randevút a Farkasréti temetőnél. Biztos voltam benne, hogy nem követnek, és Jutkáról sem tudtak. Beültünk a Trabantjába, és elindultunk lefelé a Balatonhoz. Nem követtek.”
Zólyomi: „Megszületett a döntés, le kell fogni az utakat, és azt a helységet kell ellenőrizni. Így tehát a váltásunk a bekötőutakon állt, és figyelte a forgalmat. Még délelőtt valaki felismerte Hodosán Rózát egy járműben.”
Rozika: „Zamárdiban nem vettünk észre semmit. De később, egy óra múlva már a ház környékén érzékeltünk nagyon gyanús autókat. Gáborék azt mondták, hogy szerdán alighanem követték őket is. Ezért direkt bementek Fehérvárra a sztrádáról, és addig kóvályogtak, míg tiszta lett a terep. Most viszont már tehetetlenek voltunk. Kimentünk a kertbe, és láttuk, hogy a Balaton felé autók cirkálnak, céltalanul és összevissza. Világos volt, hogy nem üdülők autói.”
Zólyomi: „Lekövették, és így bukkantak dr. Demszky nyomdájára.”
Rozika: „Tudod, hogy zsákutcában volt ez a ház. És az autónk kint állt a ház előtt, nem lehetett behozni a kertbe. Később azután egy kocsi be is jött a kis utcába. Csak a vízen át lehetett volna elszökni. De nem csináltunk már semmit, vártunk.
…Reggel fél nyolc felé jöttek. Zörögtek, akkor én kimentem, mondták, rendőrség, megnyitottam az ajtót, akkor bedugta a lábát, én, ahogy szoktam, megpróbáltam kirugdosni, hogy legalább hadd öltözzünk fel, de nem engedte, hogy kirugdossam a lábát, akkor amíg öltöztem, megpróbáltam néhány dolgot eldugdosni, hogy legalább egy példány megmaradjon, de hát nyitva volt az ajtó, látta…”
Zólyomi: „A figyelésnél mindenki elégedett volt az eredménnyel. Úgy érezték, törlesztettek Demszkynek. Jutalmak és dicséretek születtek az ügy kapcsán, főleg a vezetés körében.”
Hogy történetünk mégse záruljon ennyire balladai véggel, áruljuk el, hogy a lebukott Hírmondó-szám egy hét múlva, nyomdai kiadásban mégiscsak megjelent. Nem minden nyomdában voltak a Belügynek „ültetett” emberei. Ez volt egyébként az utolsó szamizdatbukás. Két hétre rá leváltották Kádár Jánost. Új pártjótevőnk, Grósz Károly már inkább csak a tüntetők gumibotoztatását tekintette szívügyének. A szamizdatot már nem üldözte. Ezért a hajdani szamizdatgyártóknak mint Liberátort, Felszabadítót kellene tisztelniük Grósz Károlyt.
- Belföld [6]