Nem mondjuk, hogy nem ért bennünket váratlanul, de az első meglepetésből ocsúdva azért próbáltunk tiszta szívvel örülni annak, hogy a májusi nyárelőn a leendő kormány képében megérkezett a Télapó, s van zsákjában – azaz kormányprogramjában – minden jó.
Ha hinni lehet a vázlatosan fogalmazott irányelveknek, akkor például olyan sűrű szövésű szociális hálót kanyarítanak itt hamarosan alánk, hogy aki azon is átesik, az magára vessen.
Hiszen egyaránt gondoskodni kívánnak arról, hogy a létminimum alatt élők kiemelkedhessenek a szegénységből, és a veszélyeztetettek ne süllyedjenek oda. Az új kormány felelősséget érez polgárai létbiztonságáért, és azok számára, akik nem képesek munkát végezni – gyerekek, betegek, öregek –, szavatolni kívánja a létfeltételeket. Törekszik a területi különbségek kiegyenlítésére, különös figyelmet szentel a munkanélküliség sújtotta iparvidékeknek és az elmaradott agrártérségeknek. Biztosítja a lakhatás minimális szintjét, visszaadja a kisfalvaknak az iskolákat, és hatékony átképzést ígér.
A felsorolásból nem maradt ki jóformán egyetlen olyan probléma megoldásának ígérete sem, amely egészen mostanáig joggal gyötörhette a nemzet szociális lelkiismeretét. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a jövendő népjóléti miniszter a bizottsági meghallgatás során kilátásba helyezte ugyancsak szociális megfontolásból a gyerekek nyelvtanulásának adókedvezménnyel történő támogatását, akkor igencsak nagyra kell becsülni a tárca és a kormány anyagi teherbíró képességét.
Mégis bujkál bennünk a félelem, hogy a fentebb idézett szép és nagyra törő tervek finanszírozási garanciái nincsenek igazán végiggondolva, és a későbbiekben – amikor a hangzatos ígéretek megvalósítási szándéka beleütközik a valóság rideg tényeibe – a már jól ismert prioritási szempontok kerülnek előtérbe, és nem a hálót engedik lejjebb, hanem a szövés lesz ritkább. Annál is inkább, mert ígéretekkel a többi tárca sem fukarkodik.
- Harmadik oldal [6]