Közép-Európa, Kelet-Közép-Európa, Kelet-Európa ismét históriai nagyságú események színtere. Három főbb fejlemény irányítja itt sorsunkat: az első a kommunista parancsuralmi rendszerek összeomlása, a második a szovjet-orosz befolyás csökkenése, a harmadik a német újraegyesülés. Ez utóbbi egyik legfontosabb lépésére ez év július 1-jén kerül sor: Kelet-Németországban is bevezetik a nyugatnémet márkát. Ez már visszafordíthatatlan. Európa közepén ismét megjelent egy nagyhatalom, méghozzá egy problematikus nagyhatalom.
Magyarországnak vegyes tapasztalatai vannak a németekkel. Kormányai két ízben – s erre emlékeznek a legtöbben – szövetségre kényszerültek a Német Birodalommal, s többek között ennek következménye volt Trianon, majd a szovjet megszállás. Ám ez merő egyszerűsítés. A magyar–német viszony sokkal gubancosabb ennél. Az alábbiakban a kurucos történetírásétól különböző szögből venném szemügyre elsősorban azokat a vonatkozásokat, amelyekről szemérmesen megfeledkezünk; a nyilvánvalóbb dolgokról nem is ejtek szót.
Mivel tartozunk a németeknek?
A századfordulón még sok millió ember beszélt németül Rigától Prágáig, Brassótól Szentpétervárig. Bácskai és volgamenti német parasztok, stettini, dorpati és lőcsei német polgárok, temesvári és csernovici német entellektüelek mutatták be másajkú honfitársaiknak a modern polgárosodás technikáit. Pesten, Krakkóban és Zágrábban, Wilnában és Laibachban a középosztály bécsi és helyi német lapokat olvasott, német kiadók több könyvet adtak el abban a térségben, mint Bajorországban vagy Türingiában. A Holocaust hatására sokan elfelejtik, hogy a kelet-európai zsidók zöme – kivéve éppen a magyar zsidóságot – a német nyelv egyik tájszólását, a jiddist beszélte, amely nem állt sokkal távolabb az irodalmi némettől, mint a cipszer vagy a medgyesi szász vagy az orczyfalvi sváb. A tiszta ész kritikájának, első két kiadása a lettországi Rigában jelent meg, és Immanuel Kant königsbergi lakos ifjúkorában orosz alattvaló volt, akár Hermann Keyserling gróf vagy Rosenberg, a szentpétervári építészhallgató, majd az NSDAP fő ideológusa.
Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai – Magyarországot ezúttal beleértve – rosszul bántak német kisebbségeikkel, de a kelet-európai „népi” németség sorsának fő paradoxonát az okozta, hogy Hitler a szó hagyományos értelmében nem volt nacionalista. Ha az lett volna, támogatnia kellett volna a német nyelvű zsidóságot. De ő rasszista volt, nem nacionalista, ezért a német kultúrájú kelet-európai népesség kiirtásának első lépcsője német közreműködéssel épült. A második lépcső már Sztálin műve volt, akinek uralma alatt a kelet-európai németséget részben kiirtották, részben internálták, kitelepítették, elűzték. A Közép-és Kelet-Európát kulturális egységbe forrasztó német nyelv és műveltség eltűnt, a maradék – megfélemlített – német kisebbségek többnyire asszimilálódtak, kénytelenek voltak elfeledni nyelvüket és csodálatos kulturális örökségüket.
A zsidókkal kapcsolatban úgy-ahogy megtörtént a múlttal való leszámolás, az ún. Vergangenheitsbewältigung, az elpusztított zsidókat úgy-ahogy meggyászolták, de az elpusztított németségért viselt gyász még mindig többé-kevésbé tabu. (Erről a tárgyról meglehetős visszhangot kiváltott esszét írtam a The Spectator c. londoni hetilap egyik tavalyi számában.) Igen kevés kelet-európai könyvespolcon találhatók meg a Die Vertreibung der Deutschen sorozatnak a dtv jóvoltából olcsó zsebkiadásban is olvasható kötetei, pedig a németek kiűzetésének főbb adatai általános műveltségünk részét kellene hogy képezzék.
Rettenetes bűnöket követtek el a második világháború után a kelet-európai németség ellen, és ebben sajnos nem csak a Vörös Hadsereg a ludas. Többek között Lev Kopelev önéletrajzi írásaiból is tudjuk, hogy a szovjet katonáknak feljebbvalóik egyenesen megparancsolták, hogy német nőket és gyerekeket erőszakoljanak meg és gyilkoljanak halomra. A Sziléziából és a lengyel tengermellékről baromként elhajtott németek millióinak a fele sem érkezett meg Németország nyugati megszállási zónáiba, bárki szabadon öldöshette őket, hogy az éhínségről és a tífuszról ne is beszéljünk. A példás cseh demokrata, Benes elnök, az etnikailag tiszta szláv állam lelkes híve, nem sokkal humánusabban bánt el a szudétanémetekkel – s hogy a felvidéki magyarokkal mi történt, azt tudjuk. A volgai németek megmaradt töredéke ma is Kazahsztánban és Szibériában él.
Magyarország és Románia volt az a két ország, ahol nem éltek heves németellenes érzelmek a lakosságban, de mindkét országban a baloldal németellenes uszítással óhajtott „nemzeti” színben föltűnni. Sikerrel. Hazánkban a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt járt élen ebben az undorító propagandahadjáratban, már az állítólag „demokratikus” koalíciós időkben. Amikor a Szociáldemokrata Párt – örök dicsőségére – szembeszállt a vörös nacionalizmussal, mind Rákositól, mind a Parasztpárttól megkapta a sváb párt nevezetet – ahogyan korábban a fajvédők persze zsidó pártnak nevezték.
Mi sokat köszönhetünk a németeknek. XIX. századi nemzeti ébredésünk német mintára történt – ne feledjük Karl Becket és a Der Ungar c. folyóiratot, a liberális magyar nacionalizmus kezdeteit, Toldy Ferencet stb.! –, Budapest építőit úgy hívták, hogy Hild, Ybl, Steindl, Lechner, a németektől vettük át a gimnáziumot, a klasszikus művelődést, a filozófiát, a zenét és megszámlálhatatlan más civilizációs vívmányt, például a szakszervezeti mozgalmat. Nyelvújításunk is német mintákat követ, evvel pedig mindennapi nyelvhasználatunk is tele van német ideákkal. Városaink többségét németek építették, gót székesegyházaink és barokk templomaink német buzgalmat és ízlést dicsérnek. Német a bürokráciánk, hagyományos alkotmányos alapeszménk, még hírlapjaink tördelése is az.
Adósai vagyunk a németeknek legfőképpen avval, hogy vétettünk ellenük. Igaz, a Német Birodalom elpusztított félmillió magyart – a kor terminológiájával élve: mózeshitű magyart –, de a magyar veszteségek nem mentik föl az 1945–48-as magyar „demokráciát” a hazai német kisebbség ellen elkövetett bűnök terhe alól.
A II. világháborút követő németellenes intézkedések elpusztították a kelet-közép-európai kultúra kötőanyagát: az errefelé beszélt német nyelvet. Itt az ideje, hogy a kelet-európai nemzetek a németek tudomására hozzák: nem a bosszú logikáját követik, és töredelmes megbánást tanúsítanak. A lengyelek erre láthatólag nem hajlandók. Mi magyarok azonban igen.
Historikerstreit, avagy nácik és bolsevikok
Végre magyarul is megjelent – a Világosság 1990/4. számában – Ernst Nolte „Elmúlni nem akaró múlt” c. alapvető cikke. Nolte és Hillgruber a náci rendszer természetéről alkotott hipotézisével kavart hatalmas nemzetközi botrányt, szerintem igen jótékony „tisztító vihart”. Nolte azt állítja, hogy Hitler pusztán reakció volt az „ázsiai” bolsevizmusra.
Azt írja, hogy „…a nemzetiszocialisták és Hitler nem azért hajtottak-e végre »ázsiai« cselekedetet, mert saját magukat és a hozzájuk hasonlókat egy »ázsiai« cselekedet potenciális vagy valódi áldozatainak tekintették? Nem a Gulag-e az eredetibb, s nem Auschwitz? Nem a bolsevikok által véghezvitt »osztálygyilkosság« volt-e a nemzetiszocialisták által végrehajtott fajirtás priusza? Vajon Hitler legtitkosabb tetteit nem magyarázza-e az is, hogy nem felejtette el a »patkány-ketrecet«? Lehet, hogy Auschwitz is az elmúlni nem akaró múlt szülötte?”
Itt nem lehet és nem érdemes történeti vagy etikai elemzést megkísérelni Nolte vitatható fölfogásáról – Nolte és Hillgruber komoly tudós és kifogástalan demokrata –, még csak a Historikerstreit néven ismert, több tízezer könyvlapra rúgó nyugatnémet vitát sem ismertethetjük. A lényeg itt csak az, hogy Németország története és mai sorsa nem választható el az európai totalitárius diktatúrák történetétől, Németország története pedig éppen ezért fölveti azt a mindannyiunk számára centrális elméleti és politikai kérdést, hogy lehet-e demokráciát építeni olyan régióban, ahol nincsen erős és egyértelmű liberális hagyomány.
Kari Dietrich Bracher joggal emeli ki tanulmányában („Über den Umgang mit Verfassun….”, Den Staat denken, Eschenburg-emlékkönyv, Nyugat-Berlin, 1990), hogy az NSZK – amellett, hogy gazdasági „sikersztori” – az első stabil német demokrácia, és hogy szemben a bukott weimari köztársasággal, nincsenek benne olyan tekintélyuralmi következményekkel járható jogszokások, mint a népszavazás, s az elnököt is a Szövetségi Gyűlés választja. (A bonni politikatudós aligha ránk gondolt.) A nyugatnémet demokráciát a nyugati megszálló hatalmak hozták létre, és születése nem volt könnyű.
1949 és 1953 között még nem volt világos, hogy a liberális-demokratikus pártok vajon csakugyan szilárd többséget szerezhetnek-e a parlamentben, a hallgató többség a Birodalom összetörése, a pusztulás és szenvedés ellenére némi szimpátiával viseltetett Hitler személye és eszméi iránt. Az 1953. évi választások előtt egy hónappal egy közvélemény-kutatás tanúsága szerint arra a kérdésre, hogy az elvesztett háborútól eltekintve nagy államférfi volt-e Hitler, a németek 48 százaléka válaszolt igennel, 36 százaléka nemmel, 14 százaléka „nem tudom”-mal. Adenauer és pártja, a CDU azonban megnyerte a választásokat, a bal- és jobboldali szélsőségeket kemény kézzel letörték, a múltat lezárták – ami többek között azzal a kínos következménnyel járt, hogy olyan ismert nácik, mint Hans Globke, Reinhard Gehlen és Kurt-Georg Kiesinger, akiből még kancellár is lett, komoly politikai tisztségeket tölthettek be –, az NSZK egy kissé régimódi, egy kissé provinciális, egy kissé bürokratikus, egy kissé apolitikus, egy kissé tekintélyelvű országgá vált – de összeszedte magát a viharok után, pihent, befelé fordult. Először az utóbbi kétszáz év történetében a német múzsa hallgatott: a világot lázba hozó nagy német költészet, filozófia, zene eltűnt körünkből, az inspiráló, nyugtalanító, rajongásra késztető nagy német eszmegyár becsukta kapuit.
A külföld – s ebben egységes volt a Szovjetunió és a Nyugat – bizalmatlanul figyelte Németországot: föltámad-e benne a náci veszedelem, a „revans” szelleme, a nacionalizmus. A fölületes megfigyelők nagy meglepetésére a veszély főleg balról jött. A ’68-as diákmozgalmak anarchista stílusban tüntettek némely (Nyugat-barát) diktátorok ellen, mint az iráni sah, ám más diktátorok (Ho Si Minh, Mao) mellett. Az NSZK állama a „weimari frász” miatt jellegzetes brutalitással válaszolt, kialakult a Berufsverbot intézménye (az általunk is jól ismert politikai indítékú elbocsátás), az állami hűségeskü, a dogmává emelt freiheitlich-demokratische Grundodnung (fdGO) fetisizálása. A szélsőbaloldal viszontválasza a RAF volt, a Vörös Hadsereg Frakció merényletsorozata – nem függetlenül persze a szovjet destabilizálási törekvésektől –, az NSZK-rekontra pedig a foglyul ejtett terroristák minden teketória nélküli likvidálása – az állítólagos jogállam börtönében.
A szélsőbaloldal ekkor taktikát változtatott. Megkezdődött a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül”, az egyetemek és a sajtó marxista megszállása, és az ún. békemozgalom örvén új erőre kapott a Nyugat-ellenes nacionalizmus, a máig tartó Amerika-ellenes hisztéria. (Erről igen tárgyilagosan ír a baloldali szerzőpáros, Fehér Ferenc és Heller Ágnes több művében, így érintőlegesen Jalta után c. tanulmánykötetében is, Bp. 1990. Remek összefoglalás Timothy Garton Ash tollából, „The German Question”, The Uses of Adversity, Cambridge–London, 1989.)
Az elmúlt tizenöt évben nem volt olyan nyugatnémet újság, amely a Szovjetunió és az Egyesült Államok vitáiban az amerikaiak pártját fogja. Jobboldal és baloldal a békehisztéria jegyében a nyugati demokráciák védelmét szolgáló nukleáris fegyverkezési program ellen lépett föl, az Amerika-barát kormányokat megdöbbentő nacionalista vádakkal illették. A nyugatnémet kormányok aktívan szembeszálltak a kelet-európai szabadságtörekvésekkel, elsősorban a lengyel Szolidaritással, a furfangos Mihail Szergejevics Gorbacsov kultusza vallásos méreteket öltött. Liberális és konzervatív tanárokat elüldöztek egyetemeikről, a környezetvédő, béke- és nőmozgalmak a „technológiai” és „anyagias” szabadelvű civilizáció ellen teremtettek konszenzust, és amikor a keresztény egyházak is csatlakoztak ehhez a közhangulathoz, a szabadelvű politikai establishment teljesen elszakadt a baloldali értelmiségtől, amely ellenfelét angolszász gyarmati elitként tüntette föl. Furcsa módon a baloldalt egy ideig a keletnémet ellenzék is erősítette, amely a nyugatnémet alternatív mozgalmak mintájára fejlődött ki – emlékezetes, hogy a híres ellenzéki, Rudolf Bahro új Rapallót, szovjetbarát különutat javasolt a Szövetségi Köztársaságnak.
Német politikai hagyomány és demokratikus forradalom
A liberális német szociológia nagy öregje, Ralf Dahrendorf – aki elég aggasztó módon pár éve Angliába emigrált, és ma már Sir Ralf… – magisztrális könyvében (Society and Democracy in Germany, Garden City, N. Y, 1967) jellemzi a német állammítoszt. Hegel és Treitschke szerint az állam a konfliktusok terepe, a civil társadalom fölött áll, független erő, igazságos, pártatlan, önálló karaktere, személyisége van „erkölcsi-történeti értelemben”, nem jó szándékot kíván, hanem engedelmességet – és itt Kant, Fichte, Hegel, Treitschke egyetért: az állam számára közömbös, mit gondolsz, csak engedelmeskedj. Az Obrigkeitsstaat, az ún. fölsőbbségi állam eszméje igen szívós, az antiindividualizmus német eszme.
Vagy mondjuk azt: közép-európai eszme?
A teológus Reinhold Niebuhr „Consensus” c. klasszikus tanulmányában (Politik und Ethik, szerk. Th. Strohm, H.-D. Wendland, WdF Bd. CXXXTX, Darmstadt, 1969) azt állítja, hogy a konszenzus egyik formája az összeolvadás a „köz”-zel (Gemeinwesen), amikor az állam a „köz” legitim szószólója, a második pedig az lenne, hogy általános bizalom áll „fönn a tekintetben, hogy az állam az igazságosságot szolgálja. Németországban ehhez járul az, amit Werner Kägi („Rechtsstaat und Demokratie”, in: Grundprobleme der Demokratie, szerk. U. Matz, WdF Bd. CXLI, Darmstadt, 1973) a demokrácia totalitárius alapelvének nevez, jelesül hogy a demokratikus többség az állam legfölső instanciája, a demokratikus többség döntése abszolút és mindenható (allzuständig). A „formális omnipotencia” eszméjét természetesen Rousseau-ra vezeti vissza.
Németországban az elitekkel szembeni ellenszenv és a népszuverenitás demokratikus-totalitárius tana (tudom, hogy nálunk szokatlan ez a kötőjel, de szerintem nagy jövője van…) a politikai spektrum minden színárnyalata számára érvényes dogma volt.
Hogyan befolyásolja ezt a szituációt a keletnémet demokratikus forradalom?
Azt hiszem, hogy a Berlini Falon keletkezett lyuk mindent megváltoztatott. Ez az első sikeres német demokratikus forradalom! A nép döntött az utcán, és a nép döntött a szavazófülkében. Német egység és demokrácia – a berlini utca és nem Kohl jóvoltából – végre egyet jelent. Minden aggasztó részlet ellenére a demokratikus szellemű német egyesülés talán az első esemény a modern történelemben, amelynek fönntartás nélkül örülhet minden liberális. Ideje véget vetni a németekkel szembeni nyugat- és kelet-európai előítéleteknek. Lothar de Maiziere, az „NDK” szabadon választott miniszterelnöke volt az egyetlen kelet-európai vezető, aki elismerte, hogy mindenkinek vaj van a fején, hogy nemcsak a szovjet megszállás a hibás a kommunista rendszerekben uralkodott elnyomásért. Ő talán az első őszinte közép-európai politikus.
Magyarországnak szövetségese lehet a Nyugattal szövetséges Németország. A Szovjetunióval különalkukat kereső Németország nem. De éppen a keletnémet nép forradalma óvja meg ettől az NSZK-t. Az NDK forradalma végre autentikus demokráciát teremthet Németországban: ez igazán nem a nyugati hatalmak jóindulatú erőszaka. Ha térségünkben liberális-demokratikus Németország lesz, akkor biztonságban leszünk. Ha nem, nem. Érdekeltek vagyunk a német demokráciában.
Legyünk realisták: kis országok soha nem lehetnek teljesen függetlenek. Antall dr. „német vonala” helyes, ha Németország nem igyekszik kifelé a nyugati szövetségből. Ellenkező esetben az NSZK csak végromlásunkat finanszírozhatja. Ezért életkérdés Németországra figyelnünk, amely most is, mint mindig, meghatározó tényező Magyarországon. Nekünk nem a Kohl kancellárral kötött időleges politikai szövetség az érdekünk, hanem a német liberalizmus győzelme, Kohllal vagy nélküle.
De végre bíznunk kell a németekben, és nemcsak vastag pénztárcájukra kacsintgatnunk, miközben „megvan a véleményünk”. Mi magyarok adósai vagyunk a németeknek, a szó minden értelmében. Ám szeretnénk végre a barátaik lenni. Németországtól ma kevésbé kell félnünk, mint valaha. De ehhez Németországnak még tennie kell valamit: le kell küzdenie rejtett szovjet-barátságát. A Nyugat-barát Magyarország csak az őszintén és fönntartások nélkül nyugati Németország barátja lehet.
Szerkesztőségünk TGM cikkét – mint valamennyi szerzőnkét – vitacikknek tekinti.
- Belföld [6]