Az energiapolitikát máig uraló labilitás alighanem a hatvanas évek bányabezárásaival vette kezdetét. A folyamat emlékezetes állomása volt az olajtüzelésre való áttérés, az éjszakai áram megkedveltetése. Majd a földgáz következett, amit az atomenergia dicsérete váltott fel.
A különféle energiafajtákra való áttérés okozta, részben elkerülhetetlen veszteségeken túl a legnagyobb baj az lett, hogy e periódus végén, a nyolcvanas években egy olyan energetikastruktúrát örököltünk, aminek jellemzőjévé importfüggésünk vált. Ráadásul a függőség szinte kizárólag kelet felől érvényesült. Ez a helyzet ma is!
A károk köre ennél szélesebb. A közelmúlt energiapolitikájának történetéhez tartozik az eocénprogram válsága és annak a közvéleményre gyakorolt(atott) hatása. Kísérő jelensége pedig a szénbányászat lejáratása.
A bős–nagymarosi vízlépcső esetében csak a népmozgalom szintjére emelkedett állampolgári ellenállásnak sikerült a korábbi hatalom presztízsszimbólumának számító elképzelés megvalósítását –részben – meghiúsítani.
Nem megnyugtató, hogy még az utóbbi időben is felbukkannak olyan alternatívák, mint az importkőszénbázison nyugvó alaperőművek építésének terve! Alig hinném, ha nem rendelkeznék erről bizonyítékkal.
Itt van azután jelen időnk nagy kérdése, az atomerőmű-bővítés vitája. Megválaszolásra vár ezenkívül a csődhelyzetbe juttatott szénbányászat sorsának talánya; döntést kell hozni a magyar uránbányászatról, s a legutóbbi hónapokban egyre sűrűbben hangoztatott igény lett a külföldtől való energiafüggés mérséklése, illetve többirányúsítása.
Egy akadozó orosz energiaszolgáltatás akár a gazdaság működőképességét is veszélyeztetheti. Márpedig ennek potenciális veszélyével folyamatosan számolni kell!
Mégsem szükséges azonnali – netán elhamarkodott – döntésre törekedni a leendő alaperőműről, pontosabban a működtető energiahordozó-féleség kijelöléséről.
Előbb napjaink problémáinak megoldására kellene összpontosítani. Nevezetesen:
– határozni kellene meglévő villamoserőmű-rendszerünk hasznosításáról és hazai energiahordozó ásványi anyagaink racionális kitermeléséről;
– el kellene határozni, hogy gazdaságunk többletenergia-igényét főként ésszerű energiagazdálkodással, valamint energiatakarékos eszközök (ideértve a háztartásiakat is) gyártásával, beszerzésével, illetve ilyen technológiák bevezetésével elégítjük ki (megjegyzem, hogy ezek nélkül nemzetközi piaci részvételünk amúgy sem lehetséges);
– intézkedni kellene egyoldalú energiaimport-függőségünk fokozatos megszüntetéséről. A Nyugatról származó energia (és energiahordozók) behozatali feltételeit meg kell teremteni.
Szerintem nem kerülnénk késedelembe, ha csak az évtized közepén döntenénk az építendő alaperőmű típusáról úgy, hogy annak üzembe helyezésére 2000–2005-ben kerüljön majd sor. Az egyik reális alternatíva a hazai lignitvagyonra alapozott hőerőmű (Bükki Hőerőmű) telepítése, a másik egy atomerőmű építése lehet. A döntésnek azonban komoly előfeltételei vannak, amelyek közül a következő, technikai természetűeket emelem ki:
– ki kell dolgozni lignitkészleteink dúsításának és kéntelenítésének elfogadható hatásfokú és (a teljes villamosáram-fejlesztés vertikumára vetítve) gazdaságos nagyüzemi technológiáját;
– vizsgálni kell, hogy megteremthetők-e a legbiztonságosabb – például a Valkó János által a Beszélő május 19-i számában leírt ún. inherens – reaktorok építésének anyagi és technikai feltételei;
– garantálni kell, hogy egy esetleges üzembe helyezés idejére megoldódjék a radioaktív hulladékok és a kiégett nukleáris üzemanyagok kifogástalan elhelyezése, tárolása.
Saját álláspontom az ezredforduló környékén létesítendő alaperőmű-típusról a következő:
Egy lignitbázisú hőerőműnek adnék elsőséget. Ugyanis: elegendő lignitvagyonnal rendelkezünk, az elégetéséből származó környezeti szennyezés hatékonyan csökkenthetőnek mutatkozik. A jelenleg üzemelő, gyöngyösvisontai lignitre telepített Gagarin Hőerőmű termeli a legolcsóbb villamos energiát; általa lenne legnagyobb a konvertibilis fizetőeszköz megtakarítása, s ez még egy leendő konvertibilis forint birtokában is előny volna. A beruházási és üzemköltsége egyaránt körülbelül feleannyiba kerülne, mint egy paksi típusú atomerőműé.
Ezzel szemben az atomerőművek beruházási költségei – a legbiztonságosabbaké – pl. az Egyesült Államokban 1970 és 1986 között kW-onként 16-szorosára növekedtek. A nukleáris fűtőanyag beszerzése csakis import útján lehetséges – saját uránbányászatunk felszámolása következtében. Egy atomerőmű környezetre gyakorolt veszélyessége potenciálisan minden más erőműféleségnél nagyobb, s nem utolsósorban: igen rossz ómen a legnagyobb kelet-németországi és a csernobili atomerőmű biztonsági okokra visszavezetett bezárásáról szóló, napokban közzétett bejelentés.
Úgy vélem, helyesen akkor járunk el, ha energiapolitikai koncepciónkkal gazdálkodásunk függetlenedését szolgáljuk, a környezetvédelmet nem rendeljük alá kritikátlanul a gazdaságosság tévesen értelmezett érdekeinek, s következetesen támaszkodunk nemzeti vagyonunkat képező energiahordozó-készleteink racionális kiaknázására.
Hegedűs Csaba
bányamérnök
Tatabánya
Hivatkozott cikkek
- Környezet [7]