Ha rajtam állna, azt írnám le ezen az oldalon, milyen is, ha egy város se nem középkori, se nem újkori, se nem modern, hanem mindez együtt. Hogy milyen, ha szervesen növekedett, fejlődött a századokon át, s nem volt senki, aki elpusztítsa, aki elcsúfítsa. Azt írnám le, hogy milyen Strasbourg, az immár francia, de hajdan német Elzász székvárosa, az egyesülő Európa jelképe és egyik fő központja. Elmondanám, hogy milyen vidám – és emlékezni merve Füst Milánra, hozzátenném –, vaskos és költői hangulatot árasztanak a szabad ég alatt árusító sütödéi, amelyek süteménnyel, minden földi jóval, töltött kaláccsal, kiflivel, croissant-nal bűvölik a járókelőt. Szólnék katedrálisának mindenünnen látható tornyáról, épségben megőrzött vízimalmáról, amelyet a zúzmarás éjszakában tavastul, hombárostul átemelt a mesébe a konferencia alkalmából rendezett lézeres fényjáték.
De nem az a dolgom, hogy a mesébe révedjek. A valóságról kell beszámolnom. A strasbourgi csúcson körvonalazott új európai valóság lényege egy kompromisszum. Elfogadták az Európai Közösség tizenkét országának állam- és kormányfői; megkötötte: Mitterrand és Kohl. Így szól az alku: Bonn a Delors-tervnek megfelelően hozzájárul, hogy még 1990-ben megkezdjék a monetáris unió következő szakaszainak előkészítését, Párizs pedig elismeri a németek önrendelkezésre, magyarán egyesülésre való jogát.
A konferencia előtti napon még nem lehet kizárni a lehetőséget, hogy felbomlik a közösség fő tartópillére, a francia–német szövetség. A kancellárt rábeszélte a német pénzvilág, hogy halogassa a jözös jegybankhoz, közös pénzhez vezető monetáris unió továbbépítését, mert a kilátás, hogy másoknak is beleszólásuk lesz a szilárd márka sorsába, nem jó ajánlólevél az 1990. december elején tartandó választásokhoz. De ne vigyék be a pénzt a „közösbe” épp most, azért se, mert arra szükség lesz az NDK gazdaságának talpraállításához, s fölösleges, hogy ebbe más is beleüsse az orrát. A bankok vonzáskörében álló sajtó hevesen tiltakozott az ellen, hogy „Párizs a német beleegyezést a monetáris uniót elhatározó kormányközi konferencia összehívásáról olybá veszi, hogy Németország kitart az európai integráció mellett. A beleegyezés hiányát viszont úgy értelmezi, hogy a német egyesülést tartja fontosabbnak.”
De nemcsak a sajtóban folyt a polémia. Mitterrand, akit felbőszített, hogy nem kapott előzetes tájékoztatást Kohl „konföderációs” (értsd: egyesülési) programjáról, és azt is zokon vette, hogy e beszédben nem volt említve Berlin négyhatalmi státusa, az NDK-ba készült, méghozzá a kancellár előtt. És a kijevi találkozón, röviddel Strasbourg előtt, Gorbacsovval együtt, szinte azonos szavakkal utasította el az új Nagy-Németország gondolatát.
De végül Kohl és Mitterrand megegyezett. Az utolsó pillanatban, közvetlenül a konferencia megnyitása előtt. Lehet, hogy csak megjátszották az összeveszést. De valószínűbb, hogy átlátták: a dinamikus európai fejlődésnek már nem lehet igazi alternatívája. A francia elnök belátta, hogy a kancellár 10 pontos programja olyan mozgást indított el, amit megállítani nem, csak fékezni, mederbe terelni lehet. Nyugat-Berlinben felszöknek az ingatlanárak, a nyugatnémet márka árfolyama szüntelenül erősödik a „Németország-eufória túlzásai” miatt a közlekedés, a hírközlés, az energiaellátás, a környezetvédelem terén már megtették az egyesítés első lépéseit, s hamarosan – így Haussmann, az NSZK gazdasági minisztere – kis és közepes nagyságú vegyes vállatok tízezrei jönnek létre.
Kohl alkalmasint fölismerte, túl nagy kockázat lenne a monetáris uniót elodázni, s azt is látta: jelezni kell, ha nem is a német jobboldalnak, de legalább a közösség vezetőinek, hogy Lengyelország határait véglegesnek tekinti. Újból, még határozottabban kifejtette, hogy a német egységnek bele kell épülnie az összeurópai kontextusba. „Az új német egyensúly része lesz Európa új egyensúlyának.” E szellemben vette ki a részét a Mitterrand javasolta páneurópai bank, hivatalos nevén az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank létrehívásában. E pénzintézet vezetőségében jelen lesznek Magyarország s Lengyelország képviselői is, céljául pedig azt jelölték ki, hogy Közép- és Kelet-Európában „ösztönözze a külföldi tőkebefektetéseket”.
Ez a strasbourgi történet. De Strasbourg nem az egész történet. Strasbourg a középső felvonás. Az első felvonás Málta volt, Bush és Gorbacsov találkozója. A harmadik felvonás Baker amerikai külügyminiszter múlt heti látogatása Nyugat-Berlinben és Potsdamban, azaz az NDK-ban, s találkozása Modrow miniszterelnökkel.
Baker villámlátogatásának másik szenzációja a berlini sajtóklubban tartott beszéd volt. Ez – vélik a kommentátorok – megvilágította Bush előző kijelentéseinek értelmét, bár Washington szándékait még nem fedte föl teljesen. De a lényeget már látni lehet. Az Egyesült Államok föladta az integrációval, a protekcionistának minősített „Európa-erőddel” kapcsolatos fenntartásait. Sőt a közösséget – csalódást okozva a briteknek – még gyorsabb haladásra bátorítja. Ebből következik, hogy ezentúl az EK gazdaságilag legerősebb hatalmát, az NSZK-t tekintik fő európai partnerüknek, s támogatják a két német állam fokozatos és stabil menetű egyesülését. De ennek feltétele, hogy folytatódjék a kontinens két felének összekapcsolódása. Mégpedig nem a konvergencia, nem valami középút, hanem a Nyugat gazdasági és politikai berendezésének mintájára, s a fölértékelt, az események centrumába helyezett helsinki folyamat alapján.
Mindehhez „új atlantizmusra”, a Gorbacsov elképzelte „közös európai ház” amerikai verziójára van szükség. Miben is állna ez az „új architektúra”? Abban, hogy a NATO-nak – még ha a Varsói Szerződés megszűnnék is –, fenn kell maradnia. De főleg politikai és gazdasági intézményként, ami talán csak abban különböznék a nagyjában hasonló profilú Európai Közösségtől, hogy az Egyesült Államok és Kanada is tagja lenne. „Az Egyesült Államok európai hatalom” – mondotta Baker.
Ezt ugyebár még meg kell emészteni. Ez kicsit más, mint amit a strasbourgi csúcskonferenciát lezáró sajtóértekezleten a házigazda, a derűs és elégedett Mitterrand mondott: „Európa ezután nem két szétszakított, a szuperhatalmak árnyékában létező félből áll majd.”
(Világ, 1990. január 4.)