Isten a megmondhatója, hányan sajnálkoztak titkon, hogy La Fontaine merénylője – ha már egyszer gyilkolásra adta a fejét – csak félmunkát végzett. De annak megmondhatója mindenki, hogy ezekben a napokban sokan a pokolba kívánják a szociáldemokraták kancellárjelöltjét. Annak a föltevésnek (vagy vágyképnek) az alapján, hogy meghasonlásba kergeti a pártját, azt ajánlják az SPD-nek, igyekezzék megszabadulni tőle.
Miért ez a nagy indulat?
Pénteken, május 18-án aláírták Bonnban a német államszerződést, amely a két német állam gazdasági, pénzügyi, szociális uniójának megteremtéséről intézkedik. Azaz: az egyesülés első fázisáról. Mégsem jogtalanul nevezik államszerződésnek; az aláírással, pontosabban a nyugatnémet márka felségterületének az Oderáig való kiterjesztésével – ennek időpontja június 2. – a mindennapi életben megvalósul az egyesülés.
A történelmi pillanat számos jelenlévő – kivált a főszereplő, Kohl kancellár – képzeletében összemoshatta a bonni épületet a Versailles-i kastély dísztermével.
Ezen a hétvégén is tele voltak német ügyekkel a hírügynökségi jelentések. Szombaton megtartotta első ülését a 2+4-es bizottság, s ugyanezen a napon befejeződött von Weizsäcker nyugatnémet köztársasági elnök lengyelországi látogatása.
Az Európai Közösség vezetői azért hívták össze a rendkívüli tanácskozást, hogy demonstrálják: a két német állam egyesülése nemcsak német belügy, Bonn pedig azért egyezett bele, mert úgy vélte, Dublin fórumot kínál az egyesüléssel kapcsolatos ellenérzések, aggályok leszerelésére.
De az április 28-ra összehívott csúcs mégsem csak német csúcs lesz.
Berlinben, amely ma még az NDK fővárosa, csütörtökön megalakult az új népi kamara, az első demokratikus parlament, amely létét a Közép- és Kelet-Európán végigsöprő 1989/90-es forradalmi hullámnak köszönheti. Az első tanácskozáson megválasztották a házelnököt és helyettesét, kimondták az államtanács intézményének megszüntetését, és eltörölték az államtanács elnökének posztját.
A legfontosabb tennivaló az új kormányfő kijelölése.
Alapos meglepetést okozott a kelet-németországi választások papírformára, közvélemény-kutatásra rácáfoló eredménye. Mifelénk talán még nagyobb is volt a meglepetés, mint másutt, mert négy napon át ünnepeltünk, emlékeztünk, a magunk jövőjén tépelődtünk. Figyelmünket lekötöttek a Lakitelek-koalíció csodafegyverévé átalakított tévé pajzán csínyjei. Úgyhogy még másoknál is kevésbé vehettük észre a kelet-németországi hangulat változására utaló jeleket. Pedig voltak jelek.
„A kampány felforrósodott” – írta a választás előtti hét küszöbén az International Herald Tribune.
Az Odera–Neisse-határ körüli vihar látszólag el van túlozva, különösen, ha elhisszük Kohlnak, hogy nem is a határokról van szó, csak arról, hogy most vagy az egyesülés után ismerjék el ezeket a határokat. De mégsem teljesen érthetetlen ez a nagy vihar. Mindenekelőtt azért nem, mert a határkérdés egyfajta „utolsó csepp”; kellő alkalom, hogy a franciák, olaszok, hollandok, belgák, angolok és mindazok a népek, amelyek csak taktikából adták beleegyezésüket az egyesüléshez, de valójában nem akarják ezt az egyesülést, most kifejezzék valódi érzelmeiket. Főleg félelmeiket.
Nagy várakozás előzte meg február 13-át: erre a napra tűzték ki Kohl nyugatnémet kancellár és Modrow keletnémet miniszterelnök második találkozóját. Sor is került a sokat ígérő eseményre, de február 13-a valószínűleg nem emiatt minősül jeles napnak.
Az utóbbi időben avval lehetne kezdeni a német problémáról szóló összes cikket: még jobban felgyorsultak az újraegyesülés irányába mutató események. A gyorsulás üteme most már igazán meghökkentő: kezd a szabadeséshez hasonlítani. A korábban hangoztatott kikötések elnémultak. Már nincs szó arról, hogy a folyamatot az európai közeledés keretei között kell tartani, már feledésbe merültek a hivatkozások a négyhatalmi szempontokra, a stabilitás érdekeire, a szakaszosság fontosságára. Egyesek már nem is években mérik az egység visszaállítását, hanem hónapokban.
Ha rajtam állna, azt írnám le ezen az oldalon, milyen is, ha egy város se nem középkori, se nem újkori, se nem modern, hanem mindez együtt. Hogy milyen, ha szervesen növekedett, fejlődött a századokon át, s nem volt senki, aki elpusztítsa, aki elcsúfítsa. Azt írnám le, hogy milyen Strasbourg, az immár francia, de hajdan német Elzász székvárosa, az egyesülő Európa jelképe és egyik fő központja.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 41 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét