Most a német nép a világ legboldogabb népe. Ezt Walter Momper, Nyugat-Berlin szociáldemokrata polgármestere jelentette ki a múlt pénteken, miközben föltámadott a tenger. Megindult az áradat a város keleti részéből a város nyugati részébe, s szinte mindenkit magával sodort. A boldog zsivajba, e korszak – egy hosszú történelmi korszak – végének ünneplésébe, csákányok türelmetlen kongása vegyült.
Kedden lemondott az NDK minisztertanácsa, szerdán a központi bizottság nagy változásokat ígérő háromnapos tanácskozásának nyitányaként bejelentették: testületileg lemondott a Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizottsága. Ezzel teljessé lett a Honecker menesztésével kezdődő folyamat. A bukott főtitkárral együtt még két politikai bizottsági tagot lemondattak, az egyik a „kombinátok atyja” volt, az elhibázott gazdaságpolitika irányítója, a különösen népszerűtlen Günter Mittag.
Ne bújtassuk kényszer-zubbonyba a történelem fantáziáját! – mondta a minap az NSZK külügyminisztere, és ezzel azt akarta mondani: ne tekintsék szentírásnak az európai integráció elfogadott menetrendjét. De valójában takarodót fújt. Visszavonta a nevéhez fűződő „Európa-tervet”, aminek az lett volna a lényege, hogy az Európai Közösség ne kívánjon biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozni.
Füstbe ment a terv, hogy az NDK vezetői taktikázással, az egyetértés hangoztatásával, a demilitarizálás politikájának nemcsak az „új gondolkodás” egyik elemeként, hanem egyedüli fő tényezőjeként való beállításával átvészelik a Gorbacsov-korszakot. Hogy kiböjtölik azt az időt, amíg ismét hatalomra kerül a „régi gondolkodás”. Az események keresztülhúzták ezt a tervet. Honeckert meneszteni kellett. Mégpedig nem a „fölül” kimunkált lassú járatú menetrend alapján, hanem expressz-tempóban: az alulról jövő nyomás hatására.
A Berlinbe, a 40 éves fennállásáról megemlékező NDK ünnepére utazó Gorbacsovban alighanem felidéződnek egy korábbi utazás, a május elején Kínában tett látogatás képei. A Tienanmen téren tüntető diákok megéljenezték, politikájának követésére szólították fel a kínai vezetőket. Ezt személy szerint hízelgőnek találhatta. De mégsem lehetett kellemes a hivatalos szovjet delegáció vezetője számára, aki akkor és ott, a „Mennyei béke” terén vélte betetőzni hosszú évek erőfeszítéseit: a teljes kibékülést a két kommunista nagyhatalom között.
Amikor szombaton váratlanul Prágába érkezett Hans-Dietrich Genscher, tudni lehetett, hogy véget ér egy történet, ami tragédiába is torkollhatott volna, de most már jól végződik. Tudni lehetett, hogy ütött a szabadulás órája a nyugatnémet nagykövetség helyiségeiben, illetve kerthelyiségeiben, az isten szabad ege alatt összezsúfolódó, ázó, fázó – de se szép szóra, se fenyegetésre nem tágító – 6000 keletnémet menekült számára. És így lőn.
A nap híre, hogy a magyar kormány megengedte a hazánkba sereglett NDK-állampolgárok tetszés szerinti helyre, gyakorlatilag az NSZK-ba való távozását. A külföldi újságok, a távirati irodák, amelyek szinte egyöntetűen ezt az eseményt állítják a tájékoztatás középpontjába, egyrészt a 6-10 ezerre becsült kivándorló elmenetelének körülményeivel, a dolog „színes” oldalával foglalkoznak, másrészt megpróbálják fölmérni, mit jelent ez az ügy a két német állam, s még inkább a két német állam közötti kapcsolatok alakulása szempontjából.
Újságcikkek nem az örökkévalóságnak íródnak, hanem a másnapnak, itt azonban olyan cikkek következnek, amelyek egyszer már megjelentek. A szabály megszegésének mentsége, hogy az írások témája jelenünk legfontosabb nemzetközi eseménye: a német egyesülés. A folyamat, amely 1989 szeptemberében indult el, amidőn az NDK-ból érkező menekültek előtt fölemelkedett a Magyarországot Ausztriától elválasztó határsorompó. És azért történik meg épp most e cikk másodközlése, mert néhány nap múlva, 1990.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 41 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét