Skip to main content

Exodus és európai távlatok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A nap híre, hogy a magyar kormány megengedte a hazánkba sereglett NDK-állampolgárok tetszés szerinti helyre, gyakorlatilag az NSZK-ba való távozását. A külföldi újságok, a távirati irodák, amelyek szinte egyöntetűen ezt az eseményt állítják a tájékoztatás középpontjába, egyrészt a 6-10 ezerre becsült kivándorló elmenetelének körülményeivel, a dolog „színes” oldalával foglalkoznak, másrészt megpróbálják fölmérni, mit jelent ez az ügy a két német állam, s még inkább a két német állam közötti kapcsolatok alakulása szempontjából. Találgatják, módosítja-e, s ha igen, miként, hazánk és a közvetlenül érdekelt németek két ága közötti viszonylatokat, Nyugat-Európához és Kelet-Európához fűződő kapcsolatainkat. Nem utolsó sorban fölmerül az a kérdés is, hogyan hat ki ez az ügy a magyar belpolitika alakulására.

Gépek lennénk, nem érző emberek, ha nem azzal a mámoros hangulattal kezdenénk, ami Horn külügyminiszter bejelentésének hírére hatalmába kerítette a budapesti és Balaton-parti menekülttáborokat. Ha első helyen nem pezsgősdugók pukkanásáról írnánk és az előrehozott, „szeptemberi karneválról” – a Budapesttől az NSZK határáig tartó sajátos autóversenyről, márkák és „pilóták” vetélkedőjéről –, ami különösen a tévétársaságok számára ígért hálás anyagot.

De természetesen nem ez a legfontosabb. A legfontosabb, hogy utópiából előlépett, reális távlat lett a két német állam újraegyesítése, az ismét egységes Németország – itt-ott fejfájást is okozó, de alighanem feltarthatatlan – megvalósulása. Józanul végiggondolandó elképzelés lett belőle, s hogy ez lehetett, abban valamennyire nekünk is részünk van.

Belecsöppentünk a dologba, amikor a vasfüggönyt a történelem szemétdombjára löktük, s ezzel akaratlanul a tilalmazó totemoszlopokat is, amelyeket a méltatlan kiskorúságban tartott NDK-polgárok karámban tartására állítottak fel. Megnyílt számukra a lehetőség, hogy az eddiginél kisebb kockázatot vállalva, megpróbáljanak oda menni, ahol élni akarnak, és elmenjenek onnan, ahol nem akarnak élni. A magyar vezetés úgy döntött, tiszteletben tartja az – időleges jelentőségű államközi megállapodásoknál magasabb rendű – alapvető emberi jogokat. Egyoldalúan döntött, mert a civilizált államhoz egyedül méltó döntéshez nem sikerült szentesítést kapni az NDK vezetőitől.

A megoldás tapintatos, ötletes formája nem takarja el a lényeget, de van bizonyos jelentősége. Illő megdicsérni az NDK presztízsét, nagy becsben tartott szuverenitását tiszteletben tartó megoldást: a nyugatnémet követség által osztogatott útlevelek nem létezőnek tekintését, a keletnémetek keletnémetként való kiengedését. A döntés és annak végrehajtása jó volt, némileg feledteti a magyar diplomácia mélypontját: a szégyenletes, bávatag aradi tárgyalást.

Visszatérve a történethez: sem itt, sem az NSZK-ban, sem másutt nem gondolták, hogy nyomban a zsilipek fölhúzása után ekkora áradat – a századvéget jellemző (és még tömérdek bonyodalmat okozó) újkori népvándorlás ily hatalmas osztaga zúdul a határokra. Ez az igazi meglepetés. Ez a tegnapba ragadt, merev – állítólag már az NDK felső vezetésében is bírált – Honecker-rendszer olyan kritikája, ami a sima folytatást nagyon megnehezíti. Ez hozza elképzelhető közelségbe az újraegyesítést, amelyről már élénk viták folynak.

„Egy korszak végéhez közeledik” – idézi Willy Brandt szavait a Reuter. „A kis lépések politikájának korszaka, amikor a másik német államhoz fűzendő kapcsolataink alakítását az a cél vezette, hogy megőrizzük a két részre szakadt családok, s ilyenformán a nemzet kohézióját.” A külföld hajlik rá – folytatódik a Reuter kommentárja –, hogy a két állam egyesülését összeolvadásként képzelje el. Az NSZK-ban, ahol tudják, hogy ez a megoldás nagy ellenkezést váltana ki, árnyaltabb elképzeléseket munkálnak ki. Egy ilyen terv az, hogy az Európai Közösség szilárd magva – Franciaország, Olaszország, a Benelux országok – valódi szövetségi államot hoz létre az NSZK-val mint középponttal együtt, az EK többi államai meg Norvégia és Ausztria alkotnák a második kört, egységes belső piacot alkotva az elsővel, a harmadik kör meg egy szabadkereskedelmi övezet lenne, amelyhez Svédország, Svájc, Finnország, Magyarország, Lengyelország tartozna. A külső körben lennének a többi társult országok. Idetartoznék a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Kanada is. Az NDK a terv szerint először a harmadik körnek lenne tagja, de fokozatosan, ahogy a reformokat megvalósítja, bekerülne a centrumba, az államszövetségbe.

A nyugatnémet DPA Hírügynökség budapesti tudósítója a sok lelkes keletnémet megszólaltatása mellett annak is hangot ad, hogy Budapesten nem siklanak el könnyedén az ADN, az NDK hivatalos hírirodájának „emberkereskedelmet”, az „NSZK-val cinkosságot” emlegető jelentése fölött, ami talán csak az első lövés, folytatása következik. Az NDK – hangoztatják más jelentések – megpróbálhatja, Csehszlovákiával és Romániával összefogva, elszigetelni Magyarországot. De Lengyelország Budapestet fogja támogatni, a Szovjetunió pedig semleges lesz ebben az ügyben. Bár vannak olyan vélemények is, amelyek szerint a Szovjetunió méltányolhatja, hogy Románia, amely a végsőkig intranzigens az erdélyi magyarok vonatkozásában, tüntetőleg hallgatag és semleges Szovjet-Moldávia román anyanyelvű lakosságának nacionalista mozgolódásával kapcsolatban.

(Világgazdaság, 1989. szeptember 12.)


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon