A nap híre, hogy a magyar kormány megengedte a hazánkba sereglett NDK-állampolgárok tetszés szerinti helyre, gyakorlatilag az NSZK-ba való távozását. A külföldi újságok, a távirati irodák, amelyek szinte egyöntetűen ezt az eseményt állítják a tájékoztatás középpontjába, egyrészt a 6-10 ezerre becsült kivándorló elmenetelének körülményeivel, a dolog „színes” oldalával foglalkoznak, másrészt megpróbálják fölmérni, mit jelent ez az ügy a két német állam, s még inkább a két német állam közötti kapcsolatok alakulása szempontjából. Találgatják, módosítja-e, s ha igen, miként, hazánk és a közvetlenül érdekelt németek két ága közötti viszonylatokat, Nyugat-Európához és Kelet-Európához fűződő kapcsolatainkat. Nem utolsó sorban fölmerül az a kérdés is, hogyan hat ki ez az ügy a magyar belpolitika alakulására.
Gépek lennénk, nem érző emberek, ha nem azzal a mámoros hangulattal kezdenénk, ami Horn külügyminiszter bejelentésének hírére hatalmába kerítette a budapesti és Balaton-parti menekülttáborokat. Ha első helyen nem pezsgősdugók pukkanásáról írnánk és az előrehozott, „szeptemberi karneválról” – a Budapesttől az NSZK határáig tartó sajátos autóversenyről, márkák és „pilóták” vetélkedőjéről –, ami különösen a tévétársaságok számára ígért hálás anyagot.
De természetesen nem ez a legfontosabb. A legfontosabb, hogy utópiából előlépett, reális távlat lett a két német állam újraegyesítése, az ismét egységes Németország – itt-ott fejfájást is okozó, de alighanem feltarthatatlan – megvalósulása. Józanul végiggondolandó elképzelés lett belőle, s hogy ez lehetett, abban valamennyire nekünk is részünk van.
Belecsöppentünk a dologba, amikor a vasfüggönyt a történelem szemétdombjára löktük, s ezzel akaratlanul a tilalmazó totemoszlopokat is, amelyeket a méltatlan kiskorúságban tartott NDK-polgárok karámban tartására állítottak fel. Megnyílt számukra a lehetőség, hogy az eddiginél kisebb kockázatot vállalva, megpróbáljanak oda menni, ahol élni akarnak, és elmenjenek onnan, ahol nem akarnak élni. A magyar vezetés úgy döntött, tiszteletben tartja az – időleges jelentőségű államközi megállapodásoknál magasabb rendű – alapvető emberi jogokat. Egyoldalúan döntött, mert a civilizált államhoz egyedül méltó döntéshez nem sikerült szentesítést kapni az NDK vezetőitől.
A megoldás tapintatos, ötletes formája nem takarja el a lényeget, de van bizonyos jelentősége. Illő megdicsérni az NDK presztízsét, nagy becsben tartott szuverenitását tiszteletben tartó megoldást: a nyugatnémet követség által osztogatott útlevelek nem létezőnek tekintését, a keletnémetek keletnémetként való kiengedését. A döntés és annak végrehajtása jó volt, némileg feledteti a magyar diplomácia mélypontját: a szégyenletes, bávatag aradi tárgyalást.
Visszatérve a történethez: sem itt, sem az NSZK-ban, sem másutt nem gondolták, hogy nyomban a zsilipek fölhúzása után ekkora áradat – a századvéget jellemző (és még tömérdek bonyodalmat okozó) újkori népvándorlás ily hatalmas osztaga zúdul a határokra. Ez az igazi meglepetés. Ez a tegnapba ragadt, merev – állítólag már az NDK felső vezetésében is bírált – Honecker-rendszer olyan kritikája, ami a sima folytatást nagyon megnehezíti. Ez hozza elképzelhető közelségbe az újraegyesítést, amelyről már élénk viták folynak.
„Egy korszak végéhez közeledik” – idézi Willy Brandt szavait a Reuter. „A kis lépések politikájának korszaka, amikor a másik német államhoz fűzendő kapcsolataink alakítását az a cél vezette, hogy megőrizzük a két részre szakadt családok, s ilyenformán a nemzet kohézióját.” A külföld hajlik rá – folytatódik a Reuter kommentárja –, hogy a két állam egyesülését összeolvadásként képzelje el. Az NSZK-ban, ahol tudják, hogy ez a megoldás nagy ellenkezést váltana ki, árnyaltabb elképzeléseket munkálnak ki. Egy ilyen terv az, hogy az Európai Közösség szilárd magva – Franciaország, Olaszország, a Benelux országok – valódi szövetségi államot hoz létre az NSZK-val mint középponttal együtt, az EK többi államai meg Norvégia és Ausztria alkotnák a második kört, egységes belső piacot alkotva az elsővel, a harmadik kör meg egy szabadkereskedelmi övezet lenne, amelyhez Svédország, Svájc, Finnország, Magyarország, Lengyelország tartozna. A külső körben lennének a többi társult országok. Idetartoznék a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Kanada is. Az NDK a terv szerint először a harmadik körnek lenne tagja, de fokozatosan, ahogy a reformokat megvalósítja, bekerülne a centrumba, az államszövetségbe.
A nyugatnémet DPA Hírügynökség budapesti tudósítója a sok lelkes keletnémet megszólaltatása mellett annak is hangot ad, hogy Budapesten nem siklanak el könnyedén az ADN, az NDK hivatalos hírirodájának „emberkereskedelmet”, az „NSZK-val cinkosságot” emlegető jelentése fölött, ami talán csak az első lövés, folytatása következik. Az NDK – hangoztatják más jelentések – megpróbálhatja, Csehszlovákiával és Romániával összefogva, elszigetelni Magyarországot. De Lengyelország Budapestet fogja támogatni, a Szovjetunió pedig semleges lesz ebben az ügyben. Bár vannak olyan vélemények is, amelyek szerint a Szovjetunió méltányolhatja, hogy Románia, amely a végsőkig intranzigens az erdélyi magyarok vonatkozásában, tüntetőleg hallgatag és semleges Szovjet-Moldávia román anyanyelvű lakosságának nacionalista mozgolódásával kapcsolatban.
(Világgazdaság, 1989. szeptember 12.)
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét