Skip to main content

A német egyesülés


Ezen a hétvégén is tele voltak német ügyekkel a hírügynökségi jelentések. Szombaton megtartotta első ülését a 2+4-es bizottság, s ugyanezen a napon befejeződött von Weizsäcker nyugatnémet köztársasági elnök lengyelországi látogatása.


Pénteken, május 18-án aláírták Bonnban a német államszerződést, amely a két német állam gazdasági, pénzügyi, szociális uniójának megteremtéséről intézkedik. Azaz: az egyesülés első fázisáról. Mégsem jogtalanul nevezik államszerződésnek; az aláírással, pontosabban a nyugatnémet márka felségterületének az Oderáig való kiterjesztésével – ennek időpontja június 2. – a mindennapi életben megvalósul az egyesülés.

A történelmi pillanat számos jelenlévő – kivált a főszereplő, Kohl kancellár – képzeletében összemoshatta a bonni épületet a Versailles-i kastély dísztermével.



Isten a megmondhatója, hányan sajnálkoztak titkon, hogy La Fontaine merénylője – ha már egyszer gyilkolásra adta a fejét – csak félmunkát végzett. De annak megmondhatója mindenki, hogy ezekben a napokban sokan a pokolba kívánják a szociáldemokraták kancellárjelöltjét. Annak a föltevésnek (vagy vágyképnek) az alapján, hogy meghasonlásba kergeti a pártját, azt ajánlják az SPD-nek, igyekezzék megszabadulni tőle.

Miért ez a nagy indulat?



Nagy várakozás előzte meg február 13-át: erre a napra tűzték ki Kohl nyugatnémet kancellár és Modrow keletnémet miniszterelnök második találkozóját. Sor is került a sokat ígérő eseményre, de február 13-a valószínűleg nem emiatt minősül jeles napnak.


Az Odera–Neisse-határ körüli vihar látszólag el van túlozva, különösen, ha elhisszük Kohlnak, hogy nem is a határokról van szó, csak arról, hogy most vagy az egyesülés után ismerjék el ezeket a határokat. De mégsem teljesen érthetetlen ez a nagy vihar. Mindenekelőtt azért nem, mert a határkérdés egyfajta „utolsó csepp”; kellő alkalom, hogy a franciák, olaszok, hollandok, belgák, angolok és mindazok a népek, amelyek csak taktikából adták beleegyezésüket az egyesüléshez, de valójában nem akarják ezt az egyesülést, most kifejezzék valódi érzelmeiket. Főleg félelmeiket.


Alapos meglepetést okozott a kelet-németországi választások papírformára, közvélemény-kutatásra rácáfoló eredménye. Mifelénk talán még nagyobb is volt a meglepetés, mint másutt, mert négy napon át ünnepeltünk, emlékeztünk, a magunk jövőjén tépelődtünk. Figyelmünket lekötöttek a Lakitelek-koalíció csodafegyverévé átalakított tévé pajzán csínyjei. Úgyhogy még másoknál is kevésbé vehettük észre a kelet-németországi hangulat változására utaló jeleket. Pedig voltak jelek.

„A kampány felforrósodott” – írta a választás előtti hét küszöbén az International Herald Tribune.



Berlinben, amely ma még az NDK fővárosa, csütörtökön megalakult az új népi kamara, az első demokratikus parlament, amely létét a Közép- és Kelet-Európán végigsöprő 1989/90-es forradalmi hullámnak köszönheti. Az első tanácskozáson megválasztották a házelnököt és helyettesét, kimondták az államtanács intézményének megszüntetését, és eltörölték az államtanács elnökének posztját.

A legfontosabb tennivaló az új kormányfő kijelölése.



Az Európai Közösség vezetői azért hívták össze a rendkívüli tanácskozást, hogy demonstrálják: a két német állam egyesülése nemcsak német belügy, Bonn pedig azért egyezett bele, mert úgy vélte, Dublin fórumot kínál az egyesüléssel kapcsolatos ellenérzések, aggályok leszerelésére.

De az április 28-ra összehívott csúcs mégsem csak német csúcs lesz.



Amikor szombaton váratlanul Prágába érkezett Hans-Dietrich Genscher, tudni lehetett, hogy véget ér egy történet, ami tragédiába is torkollhatott volna, de most már jól végződik. Tudni lehetett, hogy ütött a szabadulás órája a nyugatnémet nagykövetség helyiségeiben, illetve kerthelyiségeiben, az isten szabad ege alatt összezsúfolódó, ázó, fázó – de se szép szóra, se fenyegetésre nem tágító – 6000 keletnémet menekült számára. És így lőn.


A Berlinbe, a 40 éves fennállásáról megemlékező NDK ünnepére utazó Gorbacsovban alighanem felidéződnek egy korábbi utazás, a május elején Kínában tett látogatás képei. A Tienanmen téren tüntető diákok megéljenezték, politikájának követésére szólították fel a kínai vezetőket. Ezt személy szerint hízelgőnek találhatta. De mégsem lehetett kellemes a hivatalos szovjet delegáció vezetője számára, aki akkor és ott, a „Mennyei béke” terén vélte betetőzni hosszú évek erőfeszítéseit: a teljes kibékülést a két kommunista nagyhatalom között.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon