Skip to main content

A német egység „belső” és „külső” aspektusai

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nagy várakozás előzte meg február 13-át: erre a napra tűzték ki Kohl nyugatnémet kancellár és Modrow keletnémet miniszterelnök második találkozóját. Sor is került a sokat ígérő eseményre, de február 13-a valószínűleg nem emiatt minősül jeles napnak. Nevezetes dátummá, amire még sokáig hivatkozni fognak, inkább az ottawai megállapodások teszik, amelyek a „nyitott égboltról” rendezett – de nemcsak a nyitott égboltról tárgyaló – konferencián körvonalazódtak.

A távoli Ottawa előtt idézzünk még el a közelebbi Bonnban, ahol – miként azt már előre beharangozták – elvi megegyezés jött létre a két német állam pénzügyi uniójáról és gazdasági közösségéről. „Több eredményt is hozhatott volna” – mondta csütörtökön Modrow, amikor a Bonnba látogató keletnémet kormánytagoknak – akik szerdán még kissé csalódottak voltak – már megjött a hangja, s alaposan kipakoltak. Röviden: azt mondták, tárgyalni jöttek, nem diktátumoknak fejet hajtani.

Csalódottak voltak az NSZK ellenzéki politikusai is. A szociáldemokrata Ehmke kifejtette, hogy bonni kormánykörökben az egyesülés gyorsítását a töretlenül folytatódó keletnémet exodusszal indokolják. De a valóság az, hogy a Kohl-kormány nagyon keveset tesz ez ellen a népvándorlás ellen. December, az első Kohl–Modrow-találkozó óta értékes idő ment veszendőbe. A kivándorlás pedig folytatódik, mert – miként egy bankember megjegyezte – a bizottságokkal „torkig vannak az áttelepülni szándékozók, tetteket akarnak látni”.

A kedvezőtlen visszhang végül cselekvésre késztette Kohl kancellárt. Modrow küldöttsége – mint ismeretes – tíz-tizenöt milliárd márkás támogatást kért az NDK gazdasági helyzetének konszolidálására. Ezt Bonn megtagadta. Csütörtökön azonban – már a hivatalos tárgyalások után, de még Mondrow távozása előtt – nyilvánosságra hozták, hogy a nyugatnémet kormány meggondolta magát: ötmilliárd márkát mégis az NDK rendelkezésére bocsátanak. Ez a bejelentés – amelyet nem sokkal előzött meg a hír, hogy a pénzügyi uniót nem lehet olyan gyorsan tető alá hozni, mint képzelték, május előtt semmi esetre sem – persze kedvezőbb színben tünteti föl a második német–német kormányfői találkozót.

Ettől függetlenül azonban az igazi továbblépésnek Ottawa volt a színhelye, ahol kidolgozták a 2+4 formulát. Azaz: a két német állam (március 18-a, a keletnémet választás után kezdődő) tárgyalásait az egység belső vonatkozásainak tisztázásáról, amelyet követ a „négyeknek” – a náci Németországot feltétel nélküli megadásra kényszerítő koalíció vezető hatalmainak: az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak, Nagy-Britanniának, Franciaországnak – a megbeszéléssorozata az egyesülés külső aspektusairól. Vagyis arról, hogy az új Németországnak mi legyen a státusa, miként illeszkedjék be a körvonalazódó új európai rendbe. De mondhatjuk azt is: világrendbe.

Végső soron ugyanis nem kevesebbről, mint erről a mind határozottabban felderengő új világrendről volt szó a kanadai metropolisban. Menjünk sorjában. Már Sevardnadze és Baker legutóbbi találkozóján nagyjában megegyeztek arról, hogy – Bécsen túlmenve – 195 ezerre csökkentik a NATO erőinek keretében Nyugat-Európában állomásozó amerikai és a Kelet-Európában állomásozó szovjet alakulatok létszámát. Ezt még kiegészítették avval, hogy az Egyesült Államok (hosszabb utánpótlási vonalaira tekintettel) még 30 ezer katonát tarthat Európában. Ottawában jórészt megállapodtak arról is, hogy a bécsi csapatcsökkentési tárgyalások befejeztével – ezt nyárra időzítik – rögtön megkezdik Bécs II-t, azaz a további csökkentésről folyó tanácskozásokat. Egyúttal elvi egyetértés alakult ki arra nézve, hogy ősszel megrendezik Helsinki II-t, amely a demilitarizálás eredményeinek számbavételén, új feladatainak kijelölésén, valamint a németkérdés különböző vonatkozásainak megtárgyalásán túl megkezdi a Jalta utáni világrend alapjainak lerakását.

Mert valójában erről van szó: egy harmincöt ország részvételével rendezett ellen-Jaltáról, de ha tetszik, egy új történelmi korszak kereteit fölvázoló második Jaltáról. Az új keretek közt megvalósuló stabilitásról, főleg Kelet-Európa vonatkozásában. Illetve megfordítva: aminek csak akkor lehet kilátása a sikerre, ha Kelet-Európa, kivált a szovjet-orosz birodalom az átalakulások közepette megőriz bizonyos stabilitást, és nem omlik össze. Valószínűleg ez az a megoldás, ami az amerikai kormányzatot a Moszkva és Bonn irányába tapasztalható támogatására késztette.

Washington pártolja az újraegyesítést a második világháború utáni határok között, s arra számít – nyilván nem alaptalanul –, hogy a keletnémet választás után a két német állam közösen ismeri el Lengyelország nyugati határait. Pártolja továbbá azzal a feltétellel, hogy tekintettel van szomszédainak biztonsági érdekeire, és az átalakuló Európába nemcsak beilleszkedik, hanem tőle telhetően segíti az átalakulást. Bár ezek nemcsak szép szavak, mégsem fedhetik el az ellentétet, amelyet majd a „négyek” lesznek hivatva feloldani. Ez az ellentét abban áll, hogy Washington, Bonn és általában a NATO-országok azt akarják: az egyesült Németország legyen a NATO tagja, csak mai NDK területén ne állomásozzanak NATO-csapatok. Sőt azt is el tudják képzelni, hogy ott továbbra is szovjet csapatok állomásozzanak.

Az európai országok kevésbé egyértelműen támogatják a német egységet, mint az Egyesült Államok. A biztonságát féltő Lengyelország odáig ment, hogy részt kér a nagyhatalmak megbeszéléseiből, ötödikként társulni akar a „négyekhez”. Ezt nyomban visszautasították a diadalmámortól kissé elhomályosult tekintetű nyugatnémetek. Ők most nem tudnak betelni a zenével, amelyet Genscher húz a fülükbe. (Arra a kérdésre, hogy hol üléseznek majd a „négyek”, így válaszolt a nyugatnémet külügyminiszter: „Egy biztos: nem a Szövetséges Ellenőrző Hivatal épületében.” Mazowiecki azonban nem akárhol nyilvánította ki ezt az igényt. Londonban, Thatcher vendégeként. Azaz: az egyetlen olyan kormányfő védőszárnyai alatt, aki nemcsak gondolja, de ki is mondja fenntartásait a német egyesüléssel kapcsolatban.

A franciák, olaszok és Nyugat-Európa kisebb nemzetei jobbnak látják, ha az Európai Közösség bástyái mögül lődözik ki nyilaikat. Mint oly sokszor, Delors-t küldték az első vonalba. A brüsszeli bizottság főtitkára javasolja, hogy az EK állam- és kormányfői rendezzenek rendkívüli csúcskonferenciát a német egység és az európai integráció összefüggéseinek megvizsgálására. A jelek arra vallanak, hogy meg fogják rendezni. De lesz-e eredménye? Erről szólva, elég általános a kétely.

A párizsi Le Quotidien például így ír a rendkívüli csúcstalálkozó tervéről: „Ebben kísérletet kell látni, ha nem is a két Németország föltarthatatlan viszontlátási ünnepének, de legalábbis Kohl kancellár diplomáciájának megállítására. Nyilvánvalóan illuzórikus vállalkozás… A bismarcki diplomácia, mármint a Genscheré, hasznot húz a politikai űrből, amelyet Nyugat-Európában 1989. november 9-én a fal látványos megnyitása előidézett. A tizenegyek biztosítékokat fognak kérni, s Genscher nem fog a biztosítékokkal fukarkodni. Ő és Kohl jól tudják, hogy az EK-nak sohasem volt közös politikája, következésképp kelet-európai politikája sem.”

(Világgazdaság, 1990. február 15.)
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon