Nagy várakozás előzte meg február 13-át: erre a napra tűzték ki Kohl nyugatnémet kancellár és Modrow keletnémet miniszterelnök második találkozóját. Sor is került a sokat ígérő eseményre, de február 13-a valószínűleg nem emiatt minősül jeles napnak. Nevezetes dátummá, amire még sokáig hivatkozni fognak, inkább az ottawai megállapodások teszik, amelyek a „nyitott égboltról” rendezett – de nemcsak a nyitott égboltról tárgyaló – konferencián körvonalazódtak.
A távoli Ottawa előtt idézzünk még el a közelebbi Bonnban, ahol – miként azt már előre beharangozták – elvi megegyezés jött létre a két német állam pénzügyi uniójáról és gazdasági közösségéről. „Több eredményt is hozhatott volna” – mondta csütörtökön Modrow, amikor a Bonnba látogató keletnémet kormánytagoknak – akik szerdán még kissé csalódottak voltak – már megjött a hangja, s alaposan kipakoltak. Röviden: azt mondták, tárgyalni jöttek, nem diktátumoknak fejet hajtani.
Csalódottak voltak az NSZK ellenzéki politikusai is. A szociáldemokrata Ehmke kifejtette, hogy bonni kormánykörökben az egyesülés gyorsítását a töretlenül folytatódó keletnémet exodusszal indokolják. De a valóság az, hogy a Kohl-kormány nagyon keveset tesz ez ellen a népvándorlás ellen. December, az első Kohl–Modrow-találkozó óta értékes idő ment veszendőbe. A kivándorlás pedig folytatódik, mert – miként egy bankember megjegyezte – a bizottságokkal „torkig vannak az áttelepülni szándékozók, tetteket akarnak látni”.
A kedvezőtlen visszhang végül cselekvésre késztette Kohl kancellárt. Modrow küldöttsége – mint ismeretes – tíz-tizenöt milliárd márkás támogatást kért az NDK gazdasági helyzetének konszolidálására. Ezt Bonn megtagadta. Csütörtökön azonban – már a hivatalos tárgyalások után, de még Mondrow távozása előtt – nyilvánosságra hozták, hogy a nyugatnémet kormány meggondolta magát: ötmilliárd márkát mégis az NDK rendelkezésére bocsátanak. Ez a bejelentés – amelyet nem sokkal előzött meg a hír, hogy a pénzügyi uniót nem lehet olyan gyorsan tető alá hozni, mint képzelték, május előtt semmi esetre sem – persze kedvezőbb színben tünteti föl a második német–német kormányfői találkozót.
Ettől függetlenül azonban az igazi továbblépésnek Ottawa volt a színhelye, ahol kidolgozták a 2+4 formulát. Azaz: a két német állam (március 18-a, a keletnémet választás után kezdődő) tárgyalásait az egység belső vonatkozásainak tisztázásáról, amelyet követ a „négyeknek” – a náci Németországot feltétel nélküli megadásra kényszerítő koalíció vezető hatalmainak: az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak, Nagy-Britanniának, Franciaországnak – a megbeszéléssorozata az egyesülés külső aspektusairól. Vagyis arról, hogy az új Németországnak mi legyen a státusa, miként illeszkedjék be a körvonalazódó új európai rendbe. De mondhatjuk azt is: világrendbe.
Végső soron ugyanis nem kevesebbről, mint erről a mind határozottabban felderengő új világrendről volt szó a kanadai metropolisban. Menjünk sorjában. Már Sevardnadze és Baker legutóbbi találkozóján nagyjában megegyeztek arról, hogy – Bécsen túlmenve – 195 ezerre csökkentik a NATO erőinek keretében Nyugat-Európában állomásozó amerikai és a Kelet-Európában állomásozó szovjet alakulatok létszámát. Ezt még kiegészítették avval, hogy az Egyesült Államok (hosszabb utánpótlási vonalaira tekintettel) még 30 ezer katonát tarthat Európában. Ottawában jórészt megállapodtak arról is, hogy a bécsi csapatcsökkentési tárgyalások befejeztével – ezt nyárra időzítik – rögtön megkezdik Bécs II-t, azaz a további csökkentésről folyó tanácskozásokat. Egyúttal elvi egyetértés alakult ki arra nézve, hogy ősszel megrendezik Helsinki II-t, amely a demilitarizálás eredményeinek számbavételén, új feladatainak kijelölésén, valamint a németkérdés különböző vonatkozásainak megtárgyalásán túl megkezdi a Jalta utáni világrend alapjainak lerakását.
Mert valójában erről van szó: egy harmincöt ország részvételével rendezett ellen-Jaltáról, de ha tetszik, egy új történelmi korszak kereteit fölvázoló második Jaltáról. Az új keretek közt megvalósuló stabilitásról, főleg Kelet-Európa vonatkozásában. Illetve megfordítva: aminek csak akkor lehet kilátása a sikerre, ha Kelet-Európa, kivált a szovjet-orosz birodalom az átalakulások közepette megőriz bizonyos stabilitást, és nem omlik össze. Valószínűleg ez az a megoldás, ami az amerikai kormányzatot a Moszkva és Bonn irányába tapasztalható támogatására késztette.
Washington pártolja az újraegyesítést a második világháború utáni határok között, s arra számít – nyilván nem alaptalanul –, hogy a keletnémet választás után a két német állam közösen ismeri el Lengyelország nyugati határait. Pártolja továbbá azzal a feltétellel, hogy tekintettel van szomszédainak biztonsági érdekeire, és az átalakuló Európába nemcsak beilleszkedik, hanem tőle telhetően segíti az átalakulást. Bár ezek nemcsak szép szavak, mégsem fedhetik el az ellentétet, amelyet majd a „négyek” lesznek hivatva feloldani. Ez az ellentét abban áll, hogy Washington, Bonn és általában a NATO-országok azt akarják: az egyesült Németország legyen a NATO tagja, csak mai NDK területén ne állomásozzanak NATO-csapatok. Sőt azt is el tudják képzelni, hogy ott továbbra is szovjet csapatok állomásozzanak.
Az európai országok kevésbé egyértelműen támogatják a német egységet, mint az Egyesült Államok. A biztonságát féltő Lengyelország odáig ment, hogy részt kér a nagyhatalmak megbeszéléseiből, ötödikként társulni akar a „négyekhez”. Ezt nyomban visszautasították a diadalmámortól kissé elhomályosult tekintetű nyugatnémetek. Ők most nem tudnak betelni a zenével, amelyet Genscher húz a fülükbe. (Arra a kérdésre, hogy hol üléseznek majd a „négyek”, így válaszolt a nyugatnémet külügyminiszter: „Egy biztos: nem a Szövetséges Ellenőrző Hivatal épületében.” Mazowiecki azonban nem akárhol nyilvánította ki ezt az igényt. Londonban, Thatcher vendégeként. Azaz: az egyetlen olyan kormányfő védőszárnyai alatt, aki nemcsak gondolja, de ki is mondja fenntartásait a német egyesüléssel kapcsolatban.
A franciák, olaszok és Nyugat-Európa kisebb nemzetei jobbnak látják, ha az Európai Közösség bástyái mögül lődözik ki nyilaikat. Mint oly sokszor, Delors-t küldték az első vonalba. A brüsszeli bizottság főtitkára javasolja, hogy az EK állam- és kormányfői rendezzenek rendkívüli csúcskonferenciát a német egység és az európai integráció összefüggéseinek megvizsgálására. A jelek arra vallanak, hogy meg fogják rendezni. De lesz-e eredménye? Erről szólva, elég általános a kétely.
A párizsi Le Quotidien például így ír a rendkívüli csúcstalálkozó tervéről: „Ebben kísérletet kell látni, ha nem is a két Németország föltarthatatlan viszontlátási ünnepének, de legalábbis Kohl kancellár diplomáciájának megállítására. Nyilvánvalóan illuzórikus vállalkozás… A bismarcki diplomácia, mármint a Genscheré, hasznot húz a politikai űrből, amelyet Nyugat-Európában 1989. november 9-én a fal látványos megnyitása előidézett. A tizenegyek biztosítékokat fognak kérni, s Genscher nem fog a biztosítékokkal fukarkodni. Ő és Kohl jól tudják, hogy az EK-nak sohasem volt közös politikája, következésképp kelet-európai politikája sem.”
(Világgazdaság, 1990. február 15.)