Most a német nép a világ legboldogabb népe. Ezt Walter Momper, Nyugat-Berlin szociáldemokrata polgármestere jelentette ki a múlt pénteken, miközben föltámadott a tenger. Megindult az áradat a város keleti részéből a város nyugati részébe, s szinte mindenkit magával sodort. A boldog zsivajba, e korszak – egy hosszú történelmi korszak – végének ünneplésébe, csákányok türelmetlen kongása vegyült.

Kedden lemondott az NDK minisztertanácsa, szerdán a központi bizottság nagy változásokat ígérő háromnapos tanácskozásának nyitányaként bejelentették: testületileg lemondott a Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizottsága. Ezzel teljessé lett a Honecker menesztésével kezdődő folyamat. A bukott főtitkárral együtt még két politikai bizottsági tagot lemondattak, az egyik a „kombinátok atyja” volt, az elhibázott gazdaságpolitika irányítója, a különösen népszerűtlen Günter Mittag.

Ne bújtassuk kényszer-zubbonyba a történelem fantáziáját! – mondta a minap az NSZK külügyminisztere, és ezzel azt akarta mondani: ne tekintsék szentírásnak az európai integráció elfogadott menetrendjét. De valójában takarodót fújt. Visszavonta a nevéhez fűződő „Európa-tervet”, aminek az lett volna a lényege, hogy az Európai Közösség ne kívánjon biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozni.

Füstbe ment a terv, hogy az NDK vezetői taktikázással, az egyetértés hangoztatásával, a demilitarizálás politikájának nemcsak az „új gondolkodás” egyik elemeként, hanem egyedüli fő tényezőjeként való beállításával átvészelik a Gorbacsov-korszakot. Hogy kiböjtölik azt az időt, amíg ismét hatalomra kerül a „régi gondolkodás”. Az események keresztülhúzták ezt a tervet. Honeckert meneszteni kellett. Mégpedig nem a „fölül” kimunkált lassú járatú menetrend alapján, hanem expressz-tempóban: az alulról jövő nyomás hatására.

A Berlinbe, a 40 éves fennállásáról megemlékező NDK ünnepére utazó Gorbacsovban alighanem felidéződnek egy korábbi utazás, a május elején Kínában tett látogatás képei. A Tienanmen téren tüntető diákok megéljenezték, politikájának követésére szólították fel a kínai vezetőket. Ezt személy szerint hízelgőnek találhatta. De mégsem lehetett kellemes a hivatalos szovjet delegáció vezetője számára, aki akkor és ott, a „Mennyei béke” terén vélte betetőzni hosszú évek erőfeszítéseit: a teljes kibékülést a két kommunista nagyhatalom között.

Amikor szombaton váratlanul Prágába érkezett Hans-Dietrich Genscher, tudni lehetett, hogy véget ér egy történet, ami tragédiába is torkollhatott volna, de most már jól végződik. Tudni lehetett, hogy ütött a szabadulás órája a nyugatnémet nagykövetség helyiségeiben, illetve kerthelyiségeiben, az isten szabad ege alatt összezsúfolódó, ázó, fázó – de se szép szóra, se fenyegetésre nem tágító – 6000 keletnémet menekült számára. És így lőn.

A nap híre, hogy a magyar kormány megengedte a hazánkba sereglett NDK-állampolgárok tetszés szerinti helyre, gyakorlatilag az NSZK-ba való távozását. A külföldi újságok, a távirati irodák, amelyek szinte egyöntetűen ezt az eseményt állítják a tájékoztatás középpontjába, egyrészt a 6-10 ezerre becsült kivándorló elmenetelének körülményeivel, a dolog „színes” oldalával foglalkoznak, másrészt megpróbálják fölmérni, mit jelent ez az ügy a két német állam, s még inkább a két német állam közötti kapcsolatok alakulása szempontjából.

Újságcikkek nem az örökkévalóságnak íródnak, hanem a másnapnak, itt azonban olyan cikkek következnek, amelyek egyszer már megjelentek. A szabály megszegésének mentsége, hogy az írások témája jelenünk legfontosabb nemzetközi eseménye: a német egyesülés. A folyamat, amely 1989 szeptemberében indult el, amidőn az NDK-ból érkező menekültek előtt fölemelkedett a Magyarországot Ausztriától elválasztó határsorompó. És azért történik meg épp most e cikk másodközlése, mert néhány nap múlva, 1990.